Karnyóné, a szomorú vígözvegy
színház, 2007. október
Az Operában májusban mutatták be Vajda János Karnyóné című operáját, amelyet Csokonai azonos című darabjának felhasználásával (Várady Szabolcs szövegére) írt. Szerencsére szeptemberben is voltak még előadások, és a néző nem is érti, hogy miért nem tartják az egész évadra repertoáron az operát.
Csokonai darabja egyszerre ironikus, szupervicces és szuperszomorú. Az utóbbi kettő talán nem szorul magyarázatra: az özvegy, csúnyácska, ám tehetős Karnyóné kegyeiért versengő két ifjú történetéből minden humorforrást kiaknáz Csokonai, míg arra is felhívja a figyelmet, hogy Karnyónénak azért nem könnyű a szitu. Az irónia pedig a szomorúságból következik, hiszen miközben nevetünk rajta és sajnáljuk is, nem tudjuk nem észrevenni a szituációban rejlő kétértelműséget sem.
Csokonai darabja zseniális, aki látta, tudja. Legutóbb a Beregszásziak mutatták be, tavaly, bár még nyáron is volt pár előadás. A Vajda-darab nehezebb eset. Jó, ez egyértelmű. Kihagyhatatlan, ez is. De azért ő nem Csokonai, bármennyire is szeretném, hogy az legyen. Mert közel jár hozzá, néha vicces, néha érzelmes, néha ironikus, néha nagyszerű. De így együtt csak a végére áll össze. Van benne egy kis népzene, de az elején céltalan. Van benne vicc, de ha az kerül előtérbe, dramaturgiai alapja nincs a bohózatnak, minden más összeesik. Éppen ez történik az első felvonás vége felé, már csak célalan viccelődés van, történet sehol, nem lehet tudni, ki hogyan került hova. És mintha elfelejtené a szerző, hogy ez a történet valójában éppoly szomorú, mint vidám: nevetünk a szerencsétlen özvegyen, de nem sajnáljuk őt.
Aztán a második felvonásra ez megváltozik. Előtérbe kerül az érzelem is, mikor Karnyónét "elhagyják", akkor meg egy időre a viccességet függeszti fel. Sajnáljuk őt, de már nem nevetünk, és a váltás olyan éles, hogy nem is értjük, hogy nevettük őt eddig. Feszengünk. Aztán szerencsére helyre kerül az egész, mikor ott áll a főhős menyasszonyi ruhában, két nagy gyertyával a leendő halotti ágya fejénél, és nem akar meghalni. Ekkorra aztán egymásra talál a humor, az érzelem, az irónia, és ekkorra nagyon nagyon jóvá válik a darab is. Kár, hogy csak a második felvonás második felére.
Zeneileg már nem ennyire vészes a helyzet. Bár sokféle zenét dolgoz egybe Vajda, van benne népzene, meg kortárs magyar komolyzene, de egységben, nem szétesőn. És ami számomra máskor "egyenzenévé" vált mára, az most új értelmet nyer, és egyedivé, élvezhetővé válik. Hogy még jobb legyen a helyzet, mindezt teljesen legitimálja a darab is, ami meg is kívánja a népiességet.
Zeneileg mindenképp érettebb az opera, mint dramaturgiailag, és ez a zeneiség indokolná, hogy még egy picit újra lehessen nézni. "Csak mégegyszer."
Csokonai darabja egyszerre ironikus, szupervicces és szuperszomorú. Az utóbbi kettő talán nem szorul magyarázatra: az özvegy, csúnyácska, ám tehetős Karnyóné kegyeiért versengő két ifjú történetéből minden humorforrást kiaknáz Csokonai, míg arra is felhívja a figyelmet, hogy Karnyónénak azért nem könnyű a szitu. Az irónia pedig a szomorúságból következik, hiszen miközben nevetünk rajta és sajnáljuk is, nem tudjuk nem észrevenni a szituációban rejlő kétértelműséget sem.
Csokonai darabja zseniális, aki látta, tudja. Legutóbb a Beregszásziak mutatták be, tavaly, bár még nyáron is volt pár előadás. A Vajda-darab nehezebb eset. Jó, ez egyértelmű. Kihagyhatatlan, ez is. De azért ő nem Csokonai, bármennyire is szeretném, hogy az legyen. Mert közel jár hozzá, néha vicces, néha érzelmes, néha ironikus, néha nagyszerű. De így együtt csak a végére áll össze. Van benne egy kis népzene, de az elején céltalan. Van benne vicc, de ha az kerül előtérbe, dramaturgiai alapja nincs a bohózatnak, minden más összeesik. Éppen ez történik az első felvonás vége felé, már csak célalan viccelődés van, történet sehol, nem lehet tudni, ki hogyan került hova. És mintha elfelejtené a szerző, hogy ez a történet valójában éppoly szomorú, mint vidám: nevetünk a szerencsétlen özvegyen, de nem sajnáljuk őt.
Aztán a második felvonásra ez megváltozik. Előtérbe kerül az érzelem is, mikor Karnyónét "elhagyják", akkor meg egy időre a viccességet függeszti fel. Sajnáljuk őt, de már nem nevetünk, és a váltás olyan éles, hogy nem is értjük, hogy nevettük őt eddig. Feszengünk. Aztán szerencsére helyre kerül az egész, mikor ott áll a főhős menyasszonyi ruhában, két nagy gyertyával a leendő halotti ágya fejénél, és nem akar meghalni. Ekkorra aztán egymásra talál a humor, az érzelem, az irónia, és ekkorra nagyon nagyon jóvá válik a darab is. Kár, hogy csak a második felvonás második felére.
Zeneileg már nem ennyire vészes a helyzet. Bár sokféle zenét dolgoz egybe Vajda, van benne népzene, meg kortárs magyar komolyzene, de egységben, nem szétesőn. És ami számomra máskor "egyenzenévé" vált mára, az most új értelmet nyer, és egyedivé, élvezhetővé válik. Hogy még jobb legyen a helyzet, mindezt teljesen legitimálja a darab is, ami meg is kívánja a népiességet.
Zeneileg mindenképp érettebb az opera, mint dramaturgiailag, és ez a zeneiség indokolná, hogy még egy picit újra lehessen nézni. "Csak mégegyszer."
Ezt megosztom Facebook-on!
