A visszatekintés színe
kiállítás, 2007. szeptember
... a fehér. Vagyis: a Fehér. Ugyanis most zárul a Fehér László-retrospektív kiállitás a LuMúban. Ez több szempontból is lezárás volt, egyrészt egy retrospektív kiállítás mindig valaminek a vége, nem azért, mintha Fehér valami nagy válaszúthoz vagy határkőhöz érkezett volna, csak mert egy visszatekintés műfajilag hordozza magában a lezárást is. Másrészről pedig a kiállítás kurátora, Néray Katalin számára ez egy életmű lezárása is: a művészettörténész ugyanis – váratlanul – elhunyt a nyáron.
Mégis, ez a hátrakukucskálós stílus nem egészen van úgy, ahogy gondolnánk elsőre. Az ilyen életműbemutatók ugyanis alapesetben egyfajta értékítéletet is hordoznak: amit az alkotó és a kurátor fontosnak, az életmű szempontjából meghatározónak tartanak, az kerül a falakra. Most nem erről volt szó, hiszen több jelentős mű, sőt egész korszakok maradtak ki (a rózsaszín-korszak például csak jelzésszerűen bújt meg az egyik terem sarkában). Ennek egyik oka, mint megtudtam, az volt, hogy sok trade-mark-szerű festmény is volt, melyet vagy a tulajdonos nem adott ki, vagy az alkotó nem tudta, hol van.
Ami viszont ki volt állítva, az így, pont így alkotott egy egészet, mesélt el valamit egy életről, egy fejlődéstörténetről. Megérthette a néző, hogy hogyan lehet az aluljáró hiperrealisztikus, gyűrt fényképéből jelzésszerű átrajzolt figurák létezése a nemlétező egyszínűségben. Ha tehát egy “Fehér-kisokosra" vágynánk, csalódunk a kiállításban, viszont ha meg akarjuk érteni, hogy a képzeletbeli kisokos képei hogyan tevődtek egymás mellé, ez a kiállítás segít megérteni a folyamatokat.
A pályaív folyamatának regisztrálásán túl bizonyos témák is helyet kaptak a kiállításon: Fehér zsidósága, családja, valamint a víz, mint motívum, mely végigkiséri az alkotó képeit. Nem tematikus a kiállítás, hanem időrendi, amely az egyes témák megértését, az alkotó hozzájuk való viszonyának változását is jobban megérteti a nézővel.
Fehér nagyon exhibicionista, olyan értelemben, hogy hajlandó sokat mutatni magából, családjából, életéből. Úgyhogy aki az életműkiállítást végignézi, néha kényelmetlenül is érzi magát, hogy ennyire belát a “hálóba" – de megéri, mert Fehér van annyira jó, hogy ezáltal a néző a saját hálóját is tisztábban látja. Aki lemaradt a kiállításról, az a katalógust még átböngészheti. Alapvetően nem vagyok egy katalógus-rajongó, nem szeretek reprodukciókat nézegetni, csak ha elengethetetlenül muszáj (ilyen egyébként nagyon sokszor van). Viszont vannak tanulmányok, melyek kárpótolnak.
Mégis, ez a hátrakukucskálós stílus nem egészen van úgy, ahogy gondolnánk elsőre. Az ilyen életműbemutatók ugyanis alapesetben egyfajta értékítéletet is hordoznak: amit az alkotó és a kurátor fontosnak, az életmű szempontjából meghatározónak tartanak, az kerül a falakra. Most nem erről volt szó, hiszen több jelentős mű, sőt egész korszakok maradtak ki (a rózsaszín-korszak például csak jelzésszerűen bújt meg az egyik terem sarkában). Ennek egyik oka, mint megtudtam, az volt, hogy sok trade-mark-szerű festmény is volt, melyet vagy a tulajdonos nem adott ki, vagy az alkotó nem tudta, hol van.
Ami viszont ki volt állítva, az így, pont így alkotott egy egészet, mesélt el valamit egy életről, egy fejlődéstörténetről. Megérthette a néző, hogy hogyan lehet az aluljáró hiperrealisztikus, gyűrt fényképéből jelzésszerű átrajzolt figurák létezése a nemlétező egyszínűségben. Ha tehát egy “Fehér-kisokosra" vágynánk, csalódunk a kiállításban, viszont ha meg akarjuk érteni, hogy a képzeletbeli kisokos képei hogyan tevődtek egymás mellé, ez a kiállítás segít megérteni a folyamatokat.
A pályaív folyamatának regisztrálásán túl bizonyos témák is helyet kaptak a kiállításon: Fehér zsidósága, családja, valamint a víz, mint motívum, mely végigkiséri az alkotó képeit. Nem tematikus a kiállítás, hanem időrendi, amely az egyes témák megértését, az alkotó hozzájuk való viszonyának változását is jobban megérteti a nézővel.
Fehér nagyon exhibicionista, olyan értelemben, hogy hajlandó sokat mutatni magából, családjából, életéből. Úgyhogy aki az életműkiállítást végignézi, néha kényelmetlenül is érzi magát, hogy ennyire belát a “hálóba" – de megéri, mert Fehér van annyira jó, hogy ezáltal a néző a saját hálóját is tisztábban látja. Aki lemaradt a kiállításról, az a katalógust még átböngészheti. Alapvetően nem vagyok egy katalógus-rajongó, nem szeretek reprodukciókat nézegetni, csak ha elengethetetlenül muszáj (ilyen egyébként nagyon sokszor van). Viszont vannak tanulmányok, melyek kárpótolnak.
Ezt megosztom Facebook-on!
