Kétszer, mert 125 éve született és 40 éve halt meg Kodály Zoltán. Ezt pedig illik megünnepelni. A MüPában szeptember elején volt emlékkoncert, amelyet Győriványi Ráth György szervezett.
Sokszereplős műsor volt, amely akár szét is eshetett volna, hogy ez mégsem történt meg, az annak a csodának köszönhető, amelyet a fellépőknek köszönhetünk: valahogy mindenki átérezte a kodályi szellemiséget.
Az első részt a nyíregyházi Cantemus Kórus szereplése határozta meg: Kodály-népdalfeldolgozásokat énekeltek, nemcsak könnyedén és profin, de telistele érzelemmel, értelemmel, tisztelettel. Szabó Dénes együtteséről eddig is tudtuk, hogy fantasztikusak, szárnyalnak, és most is hasonlóan szerepeltek. Mostanában divatos "szétszórni“ a kórustagokat – azaz nem tömbönként vannak a szólamok, hanem össze-vissza, ami szuper sztereó-hatást eredményez, viszont jóval nehezebb dolga van a kórustagoknak, mert nem támaszkodhatnak egymásra. A Cantemus tagjainak nem is volt erre szüksége, általában biztosan szólt a kórus, néha még szét is széledtek a teremben, erre azonban a terem úgy látszik nem volt felkészülve (pedig az akusztikája még mindig csodálatos), mert ilyenkor rendre szétcsúszott valami. Még így is csak szuperlatívuszokban tudok írni az élményről.
A következő műsorszámról annyira már nem, de ez csak egyéni ízlés kérdése: a Kántor Balázs által tolmácsolt Cselló szóló-szonáta (op. 8) nekem legalábbis nem jött be. Elsősorban nem Kántornak volt köszönhető ez, hanem a szonátának; valahogy számomra Kodály egyet jelent a magyar zenével, és mikor magyarosat alkot, azt nagyon tudom élvezni, ha azonban nem, azt nagyon nem. Nem tudom ezek után, hogy csak én nem értettem-e meg a művet, de úgy éreztem, Kántor sem talált rá a megfelelő hangra, húzta-vonta, de valahogy nem állt össze a darab. Hangsúlyozom mégegyszer, a hiba valószínűleg bennem van. Engesztelésképp a szünet előtt hallhattuk még egy picit a Cantemust, nehogy elfelejtsük, mennyire jók is ők (meg a magyaros Kodály).
A szünet után a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszott Győriványi Ráth Györggyel az élükön, Galántai Táncokat és Háry János-szvitet. Két nagyon ismert mű, a közönség annyira élvezte, hogy jól ismert dallamokat hall, hogy tétel közben bele is tapsoltak, Győriványi pedig azzal lopta bele magát szívembe, hogy erre nem mérgelődni kezdett, hanem vállat vont, megfordult, kedvesen, mosolygósan meghajolt, aztán folytatta. Egyébként is élvezetes volt a szeretet, ami áradt belőle mind a közönség, mind a zenekar felé, és bár az elején nem indult számomra zökkenőmentesen a félidő (nem hangilag, hanem érzelmileg), egyenletes ívben sikerült oldani a zenekart, és már a Galántai végére is érzelmileg telítetten játszottak, hát még a Háryban!
Volt ráadás-szám is, A közelítő tél című Berzsenyi-vers megzenésítése, ami csak dobott a végére igazán emelkedett hangulaton. Vidáman indultunk haza, szeretettel a szívben.
Sokszereplős műsor volt, amely akár szét is eshetett volna, hogy ez mégsem történt meg, az annak a csodának köszönhető, amelyet a fellépőknek köszönhetünk: valahogy mindenki átérezte a kodályi szellemiséget.
Az első részt a nyíregyházi Cantemus Kórus szereplése határozta meg: Kodály-népdalfeldolgozásokat énekeltek, nemcsak könnyedén és profin, de telistele érzelemmel, értelemmel, tisztelettel. Szabó Dénes együtteséről eddig is tudtuk, hogy fantasztikusak, szárnyalnak, és most is hasonlóan szerepeltek. Mostanában divatos "szétszórni“ a kórustagokat – azaz nem tömbönként vannak a szólamok, hanem össze-vissza, ami szuper sztereó-hatást eredményez, viszont jóval nehezebb dolga van a kórustagoknak, mert nem támaszkodhatnak egymásra. A Cantemus tagjainak nem is volt erre szüksége, általában biztosan szólt a kórus, néha még szét is széledtek a teremben, erre azonban a terem úgy látszik nem volt felkészülve (pedig az akusztikája még mindig csodálatos), mert ilyenkor rendre szétcsúszott valami. Még így is csak szuperlatívuszokban tudok írni az élményről.
A következő műsorszámról annyira már nem, de ez csak egyéni ízlés kérdése: a Kántor Balázs által tolmácsolt Cselló szóló-szonáta (op. 8) nekem legalábbis nem jött be. Elsősorban nem Kántornak volt köszönhető ez, hanem a szonátának; valahogy számomra Kodály egyet jelent a magyar zenével, és mikor magyarosat alkot, azt nagyon tudom élvezni, ha azonban nem, azt nagyon nem. Nem tudom ezek után, hogy csak én nem értettem-e meg a művet, de úgy éreztem, Kántor sem talált rá a megfelelő hangra, húzta-vonta, de valahogy nem állt össze a darab. Hangsúlyozom mégegyszer, a hiba valószínűleg bennem van. Engesztelésképp a szünet előtt hallhattuk még egy picit a Cantemust, nehogy elfelejtsük, mennyire jók is ők (meg a magyaros Kodály).
A szünet után a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara játszott Győriványi Ráth Györggyel az élükön, Galántai Táncokat és Háry János-szvitet. Két nagyon ismert mű, a közönség annyira élvezte, hogy jól ismert dallamokat hall, hogy tétel közben bele is tapsoltak, Győriványi pedig azzal lopta bele magát szívembe, hogy erre nem mérgelődni kezdett, hanem vállat vont, megfordult, kedvesen, mosolygósan meghajolt, aztán folytatta. Egyébként is élvezetes volt a szeretet, ami áradt belőle mind a közönség, mind a zenekar felé, és bár az elején nem indult számomra zökkenőmentesen a félidő (nem hangilag, hanem érzelmileg), egyenletes ívben sikerült oldani a zenekart, és már a Galántai végére is érzelmileg telítetten játszottak, hát még a Háryban!
Volt ráadás-szám is, A közelítő tél című Berzsenyi-vers megzenésítése, ami csak dobott a végére igazán emelkedett hangulaton. Vidáman indultunk haza, szeretettel a szívben.
Ezt megosztom Facebook-on!
