Sorban álltam a tanulmányi osztály előtt. Szörnyen unatkoztam Hans-Georg Gadamer harmadik előadását olvasva Arisztotelész eidoszairól. Olyan felszabadult voltam, hogy gondoltam, sorba állok a téó előtt, hogy levezessem az indulataimat.
A téó, vagy másképpen tó igazán csodálatos dolog, a tó hölgyei pedig - a mitológiában szereplőkhöz hasonlóan - valóban mindenhatóak, így a bebocsáttatás meglehetős kegy, s a sorok hossza valószínűleg ezt hivatott hangsúlyozni. A sorban rostokolók bizonyosan feloszthatók sok szempont alapján, de van egy alapvető csoportosítás:
1. kitüntetésre várók,
2. magától adódó művelet miatt várók,
3. mások hibáját kiküszöbölendő intézkedők, és végül
4. a hülyék.
Ez egyúttal rangsor is.
Nos, én is beálltam a sorba, és minden megátalkodottságomat a hónom alá csapva be is furakodtam az elejére, s elindultam a lejtőn lefelé. Első teendőm ugyanis a köztársasági ösztöndíj-oklevelem átvétele volt (1.). Ünnepélyes pillanat, legalábbis lehetne ünnepélyes. Kihúzott derékkal büszkélkedem, hogy akár a mindenkori oktatási miniszterrel is kezet foghattam volna az átadó ceremónián, ha nem épp egy lepukkant belvárosi kocsmában ülök éppen. S még a pillanat pátoszát kihasználva lépek egy osztállyal lejjebb: iskolalátogatási fecnit kérek, egyből ötöt, a biztonság kedvéért (2.).
Fényem érzékelhetően kopik. A nyomtatás sűrű másodpercei alatt elő is kell vezetnem a tanszékem szörnyű hibáját és kérnem egy kurzuscím korrigálását: Hendrixet Jimmyről Jimire kellene változtatni a kurzuskínálatban, mert aki látja, körberöhög, pedig ez kivételesen valóban a felelős tanársegéd helyesírási hibája volt (3.). A korrekció közben fényes szelek kezdenek fújni és kavarog minden gyomor, legalábbis az én összes gyomrom.
Rövid intermezzo: benyit egy rendszergazda és megkérdezi: "Zavaroghatok?"
A Tanulmányi Csoport dőlésszöge sebesen növekszik, az engedélyt a randalírozásra nem, a kétszavas megjegyzésre megkapja. Ígéri, este nem megy kosutterezni.
Erőt gyűjtök és sebesen elhadarom a végső problémámat (4.): "Egészen egyszerűen elfelejtettem felvenni a tanegységeimet."
A tó hölgye ilyen sebességű lecsúszás láttán már döbbenten vihog, és konstatálja, hogy az állam havi meglehetős összeggel tüntet ki olyan személyt, aki képtelen egy nyomorult határidőt a fejében tartani. Lenéző mozdulattal nyúl a cetlimért, laza csuklóval gépeli be a kiválasztott tanegységek kódjait, biggyesztve érvényesíti a felvételüket és szánakozó, anyai arckifejezéssel tölti ki helyettem a csekket tanegységenként ezerötszáz forintokból kinövő, igen jelentős különeljárási díjról.
Rezignáltan gratulál az ösztöndíjhoz, aminek első havi tételét egy az egyben vissza is fizetem az egyetem anyaméhébe. Halk megvetés kísér utamon kifelé. A professzorok szórakozottsága - kuncognak.
A téó, vagy másképpen tó igazán csodálatos dolog, a tó hölgyei pedig - a mitológiában szereplőkhöz hasonlóan - valóban mindenhatóak, így a bebocsáttatás meglehetős kegy, s a sorok hossza valószínűleg ezt hivatott hangsúlyozni. A sorban rostokolók bizonyosan feloszthatók sok szempont alapján, de van egy alapvető csoportosítás:
1. kitüntetésre várók,
2. magától adódó művelet miatt várók,
3. mások hibáját kiküszöbölendő intézkedők, és végül
4. a hülyék.
Ez egyúttal rangsor is.
Nos, én is beálltam a sorba, és minden megátalkodottságomat a hónom alá csapva be is furakodtam az elejére, s elindultam a lejtőn lefelé. Első teendőm ugyanis a köztársasági ösztöndíj-oklevelem átvétele volt (1.). Ünnepélyes pillanat, legalábbis lehetne ünnepélyes. Kihúzott derékkal büszkélkedem, hogy akár a mindenkori oktatási miniszterrel is kezet foghattam volna az átadó ceremónián, ha nem épp egy lepukkant belvárosi kocsmában ülök éppen. S még a pillanat pátoszát kihasználva lépek egy osztállyal lejjebb: iskolalátogatási fecnit kérek, egyből ötöt, a biztonság kedvéért (2.).
Fényem érzékelhetően kopik. A nyomtatás sűrű másodpercei alatt elő is kell vezetnem a tanszékem szörnyű hibáját és kérnem egy kurzuscím korrigálását: Hendrixet Jimmyről Jimire kellene változtatni a kurzuskínálatban, mert aki látja, körberöhög, pedig ez kivételesen valóban a felelős tanársegéd helyesírási hibája volt (3.). A korrekció közben fényes szelek kezdenek fújni és kavarog minden gyomor, legalábbis az én összes gyomrom.
Rövid intermezzo: benyit egy rendszergazda és megkérdezi: "Zavaroghatok?"
A Tanulmányi Csoport dőlésszöge sebesen növekszik, az engedélyt a randalírozásra nem, a kétszavas megjegyzésre megkapja. Ígéri, este nem megy kosutterezni.
Erőt gyűjtök és sebesen elhadarom a végső problémámat (4.): "Egészen egyszerűen elfelejtettem felvenni a tanegységeimet."
A tó hölgye ilyen sebességű lecsúszás láttán már döbbenten vihog, és konstatálja, hogy az állam havi meglehetős összeggel tüntet ki olyan személyt, aki képtelen egy nyomorult határidőt a fejében tartani. Lenéző mozdulattal nyúl a cetlimért, laza csuklóval gépeli be a kiválasztott tanegységek kódjait, biggyesztve érvényesíti a felvételüket és szánakozó, anyai arckifejezéssel tölti ki helyettem a csekket tanegységenként ezerötszáz forintokból kinövő, igen jelentős különeljárási díjról.
Rezignáltan gratulál az ösztöndíjhoz, aminek első havi tételét egy az egyben vissza is fizetem az egyetem anyaméhébe. Halk megvetés kísér utamon kifelé. A professzorok szórakozottsága - kuncognak.
Ezt megosztom Facebook-on!
