Ha egy félév 15 hetes, de az első héten elektronikus órafelvétel folyik, a másodikon óramegbeszélések, a harmadikon pedig a tanárok még nyaralnak, akkor mennyi idő marad az őszi szünete táján egzotikus helyeken vakációzgató sokadéves bölcsésznek az okosodásra?
Tisztázzuk a helyzetet: nem pusztán arról van szó, hogy stréber bölcsész vagyok. Stréber bölcsész vagyok, de itt nem ez okozza a gondot. Egyszerűen be kell látnunk, hogy ha az ember elmegy két bölcsész szakra egy fővárosi egyetemre, akkor a diplomája a legkisebb érték, amit ebből a buliból nyerhet.
Tipikus jelenet volt három éve, mikor felvettem második szakként a már futó magyar mellé a kommunikációt, hogy a csoporttársakkal kornyadoztunk a Holdudvarban (akkor még az is volt! Oh tempora, oh mores!) és az én akkor még egyetemkezdő csoporttársaim azon siránkoztak, hogy az Egyetem (Egyetek, sőt: Egyetekük) folyton húzza az agyukat, pedig mire jó az egész? Hiszen egy bölcsész diplomával, pláne kommunikáció szakossal igazán semmire sem mennek. Én pedig röhögéstől fuldokolva kérdezgettem őket: Miért, mit gondoltál, mikor idejöttél? Biztos foglalkozást kerestél? Ha az ember biztos foglalkozást keres, akkor elmehet mosógépszerelőnek vagy munkagépkezelőnek, Java-programozónak vagy fusi bébiszitternek, de nem bölcsésznek! Vagy aki mégis így tesz, az ha az éhenhalást nem is, a gyakori égető pénzgondokat bizonyosan megérdemli.
Ha már itt vagyunk az egyetemen, ráadásul óráink vannak, amikre be kell járnunk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat és ne vesztegessük az időnket: talán tanulhatunk belőle valamit. Ha már van hetente tíz-tizenhét másfél órás "órám", amiken bent kell üljek – hiszen a kurzus teljesítésének integráns része a meglehetős ülőerő felvonultatása –, akkor már megéri odafigyelnem egy kicsit, hiszen a pofázásban és a levelezésben egyébként is zavar, hogy egy tanár éppen oktat közben. Megéri őrá fókuszálni, és akkor talán nem csak egy fura műbőrborítású okmánnyal leszek gazdagabb – ami arra se jó, hogy "kitöröljem vele", hiszen kemény –, hanem esetleg magamhoz való eszem is több lesz a végére, ami éppen még jól jöhet.
Egyszerűen ezért szeretek én tanulni. Praktikus és kifizetődő.
De kérdem én: ha már én, a magasságos hallgató ilyen belátó és bejáró vagyok, figyelmemet a tudományos rangban fölöttem állók garmadájára szegezem és minden erőmet megfeszítve hétfőn fél tízkor bevonszolom magam az otthonomtól 30 méterre (!) álló kampuszra, akkor hogyan képzeli a tanárom, hogy nem jelenik meg az óramegbeszélés kitűzött időpontjában?! Jövő héten elutazik holmi konferenciára (hahh!), aztán meg síbalesetben Mallorcán kitöri a nyakát – ez már-már beütemezhető a tanrendbe –, és velem mi lesz? Mikor csöpögtetik fejembe a tudást? Ő és a többi gengszter?
Azért, hogy a szent irataikat tanulmányozzam, nem kell egyetemre járással pazarolnom az időmet, beengednek a szociológiai szakkönyvtárba anélkül is – sógorom a könyvtáros. Olvasni magam is tudok, az ő feladatuk ezen felül valamit nyújtani!
Megyek a dékáni hivatalba, panaszt tenni. Vagy felhívom a csirkefogót. Csak előtte még kávézok egyet.
Tisztázzuk a helyzetet: nem pusztán arról van szó, hogy stréber bölcsész vagyok. Stréber bölcsész vagyok, de itt nem ez okozza a gondot. Egyszerűen be kell látnunk, hogy ha az ember elmegy két bölcsész szakra egy fővárosi egyetemre, akkor a diplomája a legkisebb érték, amit ebből a buliból nyerhet.
Tipikus jelenet volt három éve, mikor felvettem második szakként a már futó magyar mellé a kommunikációt, hogy a csoporttársakkal kornyadoztunk a Holdudvarban (akkor még az is volt! Oh tempora, oh mores!) és az én akkor még egyetemkezdő csoporttársaim azon siránkoztak, hogy az Egyetem (Egyetek, sőt: Egyetekük) folyton húzza az agyukat, pedig mire jó az egész? Hiszen egy bölcsész diplomával, pláne kommunikáció szakossal igazán semmire sem mennek. Én pedig röhögéstől fuldokolva kérdezgettem őket: Miért, mit gondoltál, mikor idejöttél? Biztos foglalkozást kerestél? Ha az ember biztos foglalkozást keres, akkor elmehet mosógépszerelőnek vagy munkagépkezelőnek, Java-programozónak vagy fusi bébiszitternek, de nem bölcsésznek! Vagy aki mégis így tesz, az ha az éhenhalást nem is, a gyakori égető pénzgondokat bizonyosan megérdemli.
Ha már itt vagyunk az egyetemen, ráadásul óráink vannak, amikre be kell járnunk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat és ne vesztegessük az időnket: talán tanulhatunk belőle valamit. Ha már van hetente tíz-tizenhét másfél órás "órám", amiken bent kell üljek – hiszen a kurzus teljesítésének integráns része a meglehetős ülőerő felvonultatása –, akkor már megéri odafigyelnem egy kicsit, hiszen a pofázásban és a levelezésben egyébként is zavar, hogy egy tanár éppen oktat közben. Megéri őrá fókuszálni, és akkor talán nem csak egy fura műbőrborítású okmánnyal leszek gazdagabb – ami arra se jó, hogy "kitöröljem vele", hiszen kemény –, hanem esetleg magamhoz való eszem is több lesz a végére, ami éppen még jól jöhet.
Egyszerűen ezért szeretek én tanulni. Praktikus és kifizetődő.
De kérdem én: ha már én, a magasságos hallgató ilyen belátó és bejáró vagyok, figyelmemet a tudományos rangban fölöttem állók garmadájára szegezem és minden erőmet megfeszítve hétfőn fél tízkor bevonszolom magam az otthonomtól 30 méterre (!) álló kampuszra, akkor hogyan képzeli a tanárom, hogy nem jelenik meg az óramegbeszélés kitűzött időpontjában?! Jövő héten elutazik holmi konferenciára (hahh!), aztán meg síbalesetben Mallorcán kitöri a nyakát – ez már-már beütemezhető a tanrendbe –, és velem mi lesz? Mikor csöpögtetik fejembe a tudást? Ő és a többi gengszter?
Azért, hogy a szent irataikat tanulmányozzam, nem kell egyetemre járással pazarolnom az időmet, beengednek a szociológiai szakkönyvtárba anélkül is – sógorom a könyvtáros. Olvasni magam is tudok, az ő feladatuk ezen felül valamit nyújtani!
Megyek a dékáni hivatalba, panaszt tenni. Vagy felhívom a csirkefogót. Csak előtte még kávézok egyet.
Ezt megosztom Facebook-on!
