Csendes szemlélője akarok lenni a világnak. Ahogy kihal belőle a tisztesség, a becsület és az egymással való törődés. Csendes hallgatója szeretnék lenni a világnak. Ahol a szél és madarak nyugtató éneke helyett a rohanó, ideges emberek torkának káoszában, az önző elvek vijjogásásában, mint vészt jósló szirénák énekelnek a maradék józanok. Csendes bujdosója szeretnék lenni a világnak. Ha csengetnek, félni, senkinek sem ajtót nyitni, örülni kicsiny házam, családom és udvarnyi szigetem ártatlanságának, és biztonságának. Elrejteni gondolataim, örömöm, dühöm és könnyeim.
De nem megy. A világ hal, s én vele halok. Bár a kapuk nehezen nyílnak, párat még ki szeretnék tárni. Annak, akiben még pislog a megértés. Annak, aki még emlékszik arra, amikor még egy nagy család voltunk. Mondjuk egy falunyi. Talán országnyi. Amikor fontosak voltunk egymásnak és nem lestük, ki hol hibázik. Most már úgy örülünk a másik bajának, mint kopott burleszkfilmekben a két csetlő-botló bohóc. Bezárkózunk, elnézünk egymás mellett, haragszunk, köpködünk, segítség nélkül hagyjuk, és letiporjuk szavainkkal egymást. Magyarázkodunk, kiszámoljuk megéri-e barátnak lenni, levonjuk a hasznot és nem marad semmi.
A politika és a bulvár sósavával a szemünkben nehéz az éleslátás, tömeghipnózis gubójában sodródunk, televízió, internet, reklámok, pénz és újra pénz. Lenyel a hamis illúzió, ami azt sejteti: tehetelen vagy ellenenük, behálóznak, örülj, hogy ehetsz, ihatsz és nem kell gondolkodnod.
Mindig hemzsegtek a tolvajok a történelemben. S mire végleg ellustult az emberek szívének kérge, és az agyak tompultak a sok hazugságtól, mire érzéketlenné vált mindennel szemben a tömeg, akkor jöttek a legnagyobb tolvajok. De nem a sherwood-i erdő lombjai mögül, ellopni a gazdagoktól, és visszaadni a szegényeknek. Ó, nem! A villáikból kifürkészték a tovább- gazdagodás lehetőségét! A történelem körforgásában csak a módszerek változtak, az eredmény ugyanaz maradt. Mocskos trükkökkel betömni az agyak folyosóit, és használni a világ nagy cirkuszának porondját, hogy úgy tűnjön, mindez értünk van.
Gazdasági válság. Csakis mi tehetünk róla. Túlfogyasztottunk. Csakis mi tehetünk róla. Nem volt elég a költenivalónk, több kellett. Mindig nagyobb autó, laposabb tévé. Csakis mi tehetünk róla. Nem termeltünk eleget a világnak. Csakis mi tehetünk róla. Régebben loptunk a közösből, és nem tettünk vissza. Csakis mi tehetünk róla. Lubickoltunk a szocializmusban és vakon hittük: nem változik nagyot az életünk. De változott! Most máshogy fosztanak ki. Erkölcsileg gyengévé, anyagilag eladósodott, erős fogyasztóvá változtatnak.
Most egy nagy lefolyóba dobnak, kilúgoznak, kifacsarnak, most még adnunk kell abból is, amit meg sem kaptunk. Élnünk kell abban a világban, amely alig hagyott még élni. Fizetnünk kell azért, mert pár szemét eltékozolta, és nem utolsósorban saját, vagy más kezére játszotta a közöst. A világ becsülete elveszett, a földi paradicsom savanyúvá lett, az ártatlanság a tisztességes szegényeké maradt. De mit érnek vele? Nem lehet megenni, nem lehet gyermeket sem nevelni belőle és fűteni sem jó!
Megszorítások. Ellenzék, kormány, csonka kormány, kisebbségi ellenzék, ellenzék ellenzéke, kormányon belüli kiskormány, leköszönő miniszterek, beköszönő miniszterek, állami elruházások, visszafogott luxusautók, végtelen teniszmecssek a kormányüdülőkben, kaviár és bor, kopogtató félcédulások, Európa Parlament, Magyarország meg közben tönkrement.
Rajtunk kell leverni a port? Ügyetlen kis bugrisokon? Akik a sarki ABC-ben 20 deka parizert veszünk és az unokáknak tortabevonót? Akik heti hat napot idegeskednek valami olcsó munkának hívott szarságon? Persze nektek az állami, egetverő gázsi azért jól jön!? Bitangok! Mi fizetünk az eltűnt, elpazarolt milliárdjainkért? Bitangok!!
Ha nem lennénk ennyire elaltatva, már rég eltakarodtatok volna a közösből. A közéletből.
Csendes szemlélője akarok lenni a világnak. Bezárom a kaput és mélyen hallgatok, vegyétek úgy, hogy nem szóltam.
Feszültséglevezetés
De nem megy. A világ hal, s én vele halok. Bár a kapuk nehezen nyílnak, párat még ki szeretnék tárni. Annak, akiben még pislog a megértés. Annak, aki még emlékszik arra, amikor még egy nagy család voltunk. Mondjuk egy falunyi. Talán országnyi. Amikor fontosak voltunk egymásnak és nem lestük, ki hol hibázik. Most már úgy örülünk a másik bajának, mint kopott burleszkfilmekben a két csetlő-botló bohóc. Bezárkózunk, elnézünk egymás mellett, haragszunk, köpködünk, segítség nélkül hagyjuk, és letiporjuk szavainkkal egymást. Magyarázkodunk, kiszámoljuk megéri-e barátnak lenni, levonjuk a hasznot és nem marad semmi.
A politika és a bulvár sósavával a szemünkben nehéz az éleslátás, tömeghipnózis gubójában sodródunk, televízió, internet, reklámok, pénz és újra pénz. Lenyel a hamis illúzió, ami azt sejteti: tehetelen vagy ellenenük, behálóznak, örülj, hogy ehetsz, ihatsz és nem kell gondolkodnod.
Mindig hemzsegtek a tolvajok a történelemben. S mire végleg ellustult az emberek szívének kérge, és az agyak tompultak a sok hazugságtól, mire érzéketlenné vált mindennel szemben a tömeg, akkor jöttek a legnagyobb tolvajok. De nem a sherwood-i erdő lombjai mögül, ellopni a gazdagoktól, és visszaadni a szegényeknek. Ó, nem! A villáikból kifürkészték a tovább- gazdagodás lehetőségét! A történelem körforgásában csak a módszerek változtak, az eredmény ugyanaz maradt. Mocskos trükkökkel betömni az agyak folyosóit, és használni a világ nagy cirkuszának porondját, hogy úgy tűnjön, mindez értünk van.
Gazdasági válság. Csakis mi tehetünk róla. Túlfogyasztottunk. Csakis mi tehetünk róla. Nem volt elég a költenivalónk, több kellett. Mindig nagyobb autó, laposabb tévé. Csakis mi tehetünk róla. Nem termeltünk eleget a világnak. Csakis mi tehetünk róla. Régebben loptunk a közösből, és nem tettünk vissza. Csakis mi tehetünk róla. Lubickoltunk a szocializmusban és vakon hittük: nem változik nagyot az életünk. De változott! Most máshogy fosztanak ki. Erkölcsileg gyengévé, anyagilag eladósodott, erős fogyasztóvá változtatnak.
Most egy nagy lefolyóba dobnak, kilúgoznak, kifacsarnak, most még adnunk kell abból is, amit meg sem kaptunk. Élnünk kell abban a világban, amely alig hagyott még élni. Fizetnünk kell azért, mert pár szemét eltékozolta, és nem utolsósorban saját, vagy más kezére játszotta a közöst. A világ becsülete elveszett, a földi paradicsom savanyúvá lett, az ártatlanság a tisztességes szegényeké maradt. De mit érnek vele? Nem lehet megenni, nem lehet gyermeket sem nevelni belőle és fűteni sem jó!
Megszorítások. Ellenzék, kormány, csonka kormány, kisebbségi ellenzék, ellenzék ellenzéke, kormányon belüli kiskormány, leköszönő miniszterek, beköszönő miniszterek, állami elruházások, visszafogott luxusautók, végtelen teniszmecssek a kormányüdülőkben, kaviár és bor, kopogtató félcédulások, Európa Parlament, Magyarország meg közben tönkrement.
Rajtunk kell leverni a port? Ügyetlen kis bugrisokon? Akik a sarki ABC-ben 20 deka parizert veszünk és az unokáknak tortabevonót? Akik heti hat napot idegeskednek valami olcsó munkának hívott szarságon? Persze nektek az állami, egetverő gázsi azért jól jön!? Bitangok! Mi fizetünk az eltűnt, elpazarolt milliárdjainkért? Bitangok!!
Ha nem lennénk ennyire elaltatva, már rég eltakarodtatok volna a közösből. A közéletből.
Csendes szemlélője akarok lenni a világnak. Bezárom a kaput és mélyen hallgatok, vegyétek úgy, hogy nem szóltam.
Ezt megosztom Facebook-on!
