Furi dolog egy ilyen hegedűverseny, egy halom, javarészt külföldi ifjú hegedűművész – a legfiatalabb 20 éves – játszik, tudása legjavát próbálja adni, és tulajdonképpen ha nem is mind, de a legjobb öt minimum olyan, hogy már nem lehet eldönteni, hogy melyik jobb, melyik rosszabb, mert csak mások. Kicsit leegyszerűsítve: meg nem mondanám, hogy Kocsis vagy Schiff, mert mindketten fantasztikus zongoraművészek, de teljesen mások. És mégis kell az ifjú művészek között sorrendet felállitani.
Szerencsére itt még nem tartunk, ugyanis hétfőn volt a verseny megnyitója, mely egyébként ötévente zajlik, úgyhogy a tét nem kicsi. A hárommal ezelőtti (1992-es) győztes Kokas Katalin adta a koncertet: Bartók- és Ravel-szonátákat hallhattunk tőle, Nagy Péter kísérte zongorán. Ravellel kezdték, a kicsit jazzes, kicsit komoly szonáta elrontható/félreértelmezhető/túljátszható: tipikusan az a szerep, amit nagyon könnyen lehet úgy előadni, hogy leginkább giccsnek hasson meg ripacskodásnak, ezért sokan nem is szeretik. Kokasnak sikerült a lehető legvisszafogottabban játszani a művet, így “érezhettük a Rock & rollt", hogy Térey szavaival éljek. Bartók már nehezebb dió, nem a giccs veszélye hanem a meg nem értésé fenyegti. Vagy fenyegetné, ha nem lenne olyan kötelező jellegű egy-egy Bartók-mű értelmezésköre ma. Azt hiszem, ezúttal Ravelnél maradok, Bartókban újat, egyénit nem hallottam, “csak" pontosan, tökéletesen eljátszott darabot (mintha ez egy “csak" lenne), de Ravelnél volt, amitől felkapjam a fejem.
A neheze most jön, minden nap délután háromtól és este fél nyolctól az elődöntők zajlanak, ami még a legkönnyebb rész, hiszen még “csak" kedvencet kellene választani. A probléma később fog kezdődni (azért a középdöntők már érdekesebbek lesznek), mikor egyre szorosabb a verseny, már csak a fent említett – egyenrangúan jó, csak más – művészek közül kellene tudni választani. Itt már elsősorban az ízlés dönt: én ilyen típus vagyok, te meg olyan, csak össze ne vesszünk. Nekik pedig ne legyen rossz napjuk, mindenki nyújtsa a maximumot, és majd a gálán lehet legközelebb hátradőlni, mikor örömjátékot hallhatunk.
Szerencsére itt még nem tartunk, ugyanis hétfőn volt a verseny megnyitója, mely egyébként ötévente zajlik, úgyhogy a tét nem kicsi. A hárommal ezelőtti (1992-es) győztes Kokas Katalin adta a koncertet: Bartók- és Ravel-szonátákat hallhattunk tőle, Nagy Péter kísérte zongorán. Ravellel kezdték, a kicsit jazzes, kicsit komoly szonáta elrontható/félreértelmezhető/túljátszható: tipikusan az a szerep, amit nagyon könnyen lehet úgy előadni, hogy leginkább giccsnek hasson meg ripacskodásnak, ezért sokan nem is szeretik. Kokasnak sikerült a lehető legvisszafogottabban játszani a művet, így “érezhettük a Rock & rollt", hogy Térey szavaival éljek. Bartók már nehezebb dió, nem a giccs veszélye hanem a meg nem értésé fenyegti. Vagy fenyegetné, ha nem lenne olyan kötelező jellegű egy-egy Bartók-mű értelmezésköre ma. Azt hiszem, ezúttal Ravelnél maradok, Bartókban újat, egyénit nem hallottam, “csak" pontosan, tökéletesen eljátszott darabot (mintha ez egy “csak" lenne), de Ravelnél volt, amitől felkapjam a fejem.
A neheze most jön, minden nap délután háromtól és este fél nyolctól az elődöntők zajlanak, ami még a legkönnyebb rész, hiszen még “csak" kedvencet kellene választani. A probléma később fog kezdődni (azért a középdöntők már érdekesebbek lesznek), mikor egyre szorosabb a verseny, már csak a fent említett – egyenrangúan jó, csak más – művészek közül kellene tudni választani. Itt már elsősorban az ízlés dönt: én ilyen típus vagyok, te meg olyan, csak össze ne vesszünk. Nekik pedig ne legyen rossz napjuk, mindenki nyújtsa a maximumot, és majd a gálán lehet legközelebb hátradőlni, mikor örömjátékot hallhatunk.
Ezt megosztom Facebook-on!
