(Ez a cikk bő egy éve íródott, csak akkor különböző okokból nem jelenhetett meg itt és sehol máshol sem. Pótolunk.)
Gyűlölni a világot és önmagunkat nem valami nehéz dolog, épp ezért a többség ezzel kezdi (lásd emókultúra). Intelligenciát, kitartást, sok befektetett energiát nem igényel a dolog, a szeretethez viszont ezek elengedhetetlenek. Filmajánló következik.
A skandináv filmgyártáshoz fűződő viszonyomat leginkább a rajongás határozza meg, ez alapján érthető, hogy várakozással telve ültem be az Ádám almái című dán produkcióra. Előre annyit tudtam, hogy vallási kérdéseket (is) tárgyal a mozi, ami eleve gyanús, persze épp azért lett nagy kedvenc a skandináv film és gondolkodás, mert azt is meg tudja oldani, hogy a nagy bibliázással és istenezéssel együtt is értelmezhető és élvezhető legyen az egész. (Van, akinek ez a film hitélmény, hát, lelke rajta – szó szerint...)
Az történik, hogy az elénk kerülő figurákról szép sorban kiderül, hogy egytől egyig kötöznivaló bolondok, amellett, hogy megfelelnek bizonyos végletes alaptípusoknak, van pap, egy értelmes és sok bátor neonáci, alkoholista, terrorista, retardált, orvos stb., ugyanúgy ki vannak hegyezve, mint mondjuk Cartman vagy Kyle vagy bárki más a South Parkban, és ezek az egyszerűsítések mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálják: a könnyebb megértést, ugyanúgy, ahogy a sűrűn alkalmazott humor is. A rendező és a színészek így segítenek a nézőnek abban, hogy felfogja, mit akarnak mondani. Mert amiket felvetnek, azok a lehető legbonyolultabb kérdések.
Meg kell tanulni szeretni a világot és benne önmagunkat, így juthatunk el a boldogságig. Ez itt most nem valami vallásos hablaty, ugyanúgy el lehet érkezni ehhez a megállapításhoz a racionális, tudományos gondolkodás által – a pap hitét a kétféle értelemben is kopasz főhős megtöri, a történet végén mégis azonos oldalon kötnek ki. A filmben speciel folyamatosan jelen van a transzcendencia, józan ésszel megmagyarázhatatlan események sorozata játszódik le az amúgy igenis "földi" szereplőkkel: az idegbeteg arab válogatás nélkül lövöldöz minden élőlényre, Ádám, a főszereplő leginkább ösztönből megruházza a vele szembejövőket, a pap minden alkalommal kenyérrel dob vissza és nyújtja a másik orcáját, habár már az is bucira van verve – és közben lesújt a helyiekre az egyiptomi hét csapás, meg az istennyila.
Kizárja-e egymást a két világ? Értelmezhetők-e így, egymás mellett? Székely László tartott hasonló kérdésekről egy féléves szemináriumot (Vallás és természettudomány viszonya mint filozófiai probléma), ami persze előre is vetíti a választ, tehát a filozófia és a teológia, a természettudomány és a vallás nem zárja ki egymást, ami így egyszerűen hangzik, de hát nem az, különben nem kellene róla nettó időben napokig beszélni, és még akkor is csak a megértés előszobájában vagyunk.
Akit vonz ez az amúgy nagyon érdekfeszítő téma, járjon utána (én megtettem), most zárjuk rövidre egy olyan megállapítással, hogy végül is lényegtelen, ki melyik úton jut el a felismeréshez ott a felül, a végeredmény a fontos, főhősünk, Ádám megoldja, és bár a rátetovált vaskeresztet nem szedi már le soha a karjáról, a haja azért kinő.
Valami hasonlóban reménykedek azzal a kiscsajjal kapcsolatban is, aki mellett a villamoson utaztam a mozi felé menet, és "jellegzetes" ismertetőjegyeket hordozott magán, úgymint fehér cipőfűzős bakkesz (ideológiailag képzetleneknek adom a színkódot: fekete - hungarista; fehér - náci; rikító színes - punk) és olyan katonai batyu, amire tollal van felírva a SKINHEADS felirat, a körmeire pedig csini kelta kereszteket lakkozott. Egyem a drága szívét, akkor már inkább punk lenne!
Gyűlölni a világot és önmagunkat nem valami nehéz dolog, épp ezért a többség ezzel kezdi (lásd emókultúra). Intelligenciát, kitartást, sok befektetett energiát nem igényel a dolog, a szeretethez viszont ezek elengedhetetlenek. Filmajánló következik.
A skandináv filmgyártáshoz fűződő viszonyomat leginkább a rajongás határozza meg, ez alapján érthető, hogy várakozással telve ültem be az Ádám almái című dán produkcióra. Előre annyit tudtam, hogy vallási kérdéseket (is) tárgyal a mozi, ami eleve gyanús, persze épp azért lett nagy kedvenc a skandináv film és gondolkodás, mert azt is meg tudja oldani, hogy a nagy bibliázással és istenezéssel együtt is értelmezhető és élvezhető legyen az egész. (Van, akinek ez a film hitélmény, hát, lelke rajta – szó szerint...)
forrás: adamsapplesthemovie.net
Az történik, hogy az elénk kerülő figurákról szép sorban kiderül, hogy egytől egyig kötöznivaló bolondok, amellett, hogy megfelelnek bizonyos végletes alaptípusoknak, van pap, egy értelmes és sok bátor neonáci, alkoholista, terrorista, retardált, orvos stb., ugyanúgy ki vannak hegyezve, mint mondjuk Cartman vagy Kyle vagy bárki más a South Parkban, és ezek az egyszerűsítések mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálják: a könnyebb megértést, ugyanúgy, ahogy a sűrűn alkalmazott humor is. A rendező és a színészek így segítenek a nézőnek abban, hogy felfogja, mit akarnak mondani. Mert amiket felvetnek, azok a lehető legbonyolultabb kérdések.
Meg kell tanulni szeretni a világot és benne önmagunkat, így juthatunk el a boldogságig. Ez itt most nem valami vallásos hablaty, ugyanúgy el lehet érkezni ehhez a megállapításhoz a racionális, tudományos gondolkodás által – a pap hitét a kétféle értelemben is kopasz főhős megtöri, a történet végén mégis azonos oldalon kötnek ki. A filmben speciel folyamatosan jelen van a transzcendencia, józan ésszel megmagyarázhatatlan események sorozata játszódik le az amúgy igenis "földi" szereplőkkel: az idegbeteg arab válogatás nélkül lövöldöz minden élőlényre, Ádám, a főszereplő leginkább ösztönből megruházza a vele szembejövőket, a pap minden alkalommal kenyérrel dob vissza és nyújtja a másik orcáját, habár már az is bucira van verve – és közben lesújt a helyiekre az egyiptomi hét csapás, meg az istennyila.
forrás: adamsapplesthemovie.net
Kizárja-e egymást a két világ? Értelmezhetők-e így, egymás mellett? Székely László tartott hasonló kérdésekről egy féléves szemináriumot (Vallás és természettudomány viszonya mint filozófiai probléma), ami persze előre is vetíti a választ, tehát a filozófia és a teológia, a természettudomány és a vallás nem zárja ki egymást, ami így egyszerűen hangzik, de hát nem az, különben nem kellene róla nettó időben napokig beszélni, és még akkor is csak a megértés előszobájában vagyunk.
Akit vonz ez az amúgy nagyon érdekfeszítő téma, járjon utána (én megtettem), most zárjuk rövidre egy olyan megállapítással, hogy végül is lényegtelen, ki melyik úton jut el a felismeréshez ott a felül, a végeredmény a fontos, főhősünk, Ádám megoldja, és bár a rátetovált vaskeresztet nem szedi már le soha a karjáról, a haja azért kinő.
Valami hasonlóban reménykedek azzal a kiscsajjal kapcsolatban is, aki mellett a villamoson utaztam a mozi felé menet, és "jellegzetes" ismertetőjegyeket hordozott magán, úgymint fehér cipőfűzős bakkesz (ideológiailag képzetleneknek adom a színkódot: fekete - hungarista; fehér - náci; rikító színes - punk) és olyan katonai batyu, amire tollal van felírva a SKINHEADS felirat, a körmeire pedig csini kelta kereszteket lakkozott. Egyem a drága szívét, akkor már inkább punk lenne!
Ezt megosztom Facebook-on!
