Összeomlás, avagy a tulini karácsony
hétköznapok, 2008. június
A rohanó világ ringjében vérző orral, lüktető gyomorral, erektől duzzadó halántékkal ránt kést az idegből gyúrt ember, szemeiben villódzó képek lángolnak, fülében iszonytató hangok zakatolnak. Szétfeszíti a féktelen tehetetlenség, törne-zúzna, nyálasan vicsorgó emberállatok szemét tépné ki, csak megszabaduljon ettől a betontömbtől a lelkében, amelyben az idegszálak acéljai recsegnek-ropognak. Mégis, legtöbbször sohasem veszíti el a fejét, belül nagyokat robban, kívülről alig észlelni. Így tolja át csendben a zűrzavar szekerét élete horrorisztikus ösvényein, a síkos utakon, a veszélyes vizeken, egészen az utolsó véralvadásig.
A postásnő szokásos kétdekását veszi a sarki boltban, valamiért csapnivaló ma a kedve, gondolja, nem árt egy tartalék palack, így kettőt vesz le a polcról. Soká lesz még fizetés, de – gondolja – megérdemli ebben a havas esőtől poshadt, sáros és hideg időben a hajtóanyagot, amikor kétszer olyan nehéz az a rohadék táska, és százszor olyan nehéz tekerni a pedált, mint máskor. A szemöldökéről lecsorgó, olvadt zúzmara savanyú könnyekké fodrozódik az arcán, túlsúlyos testét alig bírja, zihál, öklendezik. Eszébe jut szerény kis életének minden dermesztő mozzanata, amitől összeszorul a torka. A félresikerült házasságok, az édesanyja halála, a szürke hétköznapjai, amelyekben – mint egy süppedő csizma a sárban – idővel szépen elmerült. Önmaga árnyékában karikázik, a máskor poros, vidám földút ma tudomást sem vesz róla – kinek kell egy ilyen szerencsétlen flótás? Ijesztő hangfoszlányok ütik-verik a dobhártyáját, a tanyasi kutyák csaholása néha felveri a félrészeg, bódult keserűséget, ekkor esetlenül a kormányra rögzített dobozba nyúl a vodkáért. Hirtelen úgy vágódik el az ezerszer megjárt út barázdáiban, mint egy biciklizni tanuló kisgyerek, mikor először engedik szabadjára a kétkerekűvel.
A sár nem kíméli ruháját, feje nagyot csattan egy kemény földkupacon, arcára vastagon telepszik a fekete dagonya, lábai a tócsa vizében öblösen csattannak. Torzuló arcán sápadt zavartság – elég! Hogy az ég rogyna az egész világra! Mindenért én kapom az ütést? Mindenki rajtam rúg egyet, mielőtt a boldogságtól vastag valagát kitörli a szenvedéseimmel? Hát mit vétettem én, szaros kis vidéki postás, hogy folyton félve szembesülök minden apró hibámmal? Hogy az elmém összes zárkájában én csücsülök a meddő sötétségben? A gátlástalan tolvaj bunkók, akik az egész országot fosztják ki, azok meg ülnek a feszített víztükrű medencéikben Margaritát szopogatva, és tesznek a becsületre!? Nem kelek fel! Azért sem! Itt fulladjak a sárba, itt, a világvégi dűlő útján, a semmibe tartó úton. Elég! Gyengülök. Szemem homályából most csak egy rövidke tér látszik, az életemet szépen körbefutó tér egyik szeletének utolsó pontja… Kezeivel szétdörzsöli arcán a nedves maszlagot, majd éles mozdulattal a víz tükrébe csap. A francba, méghogy én vesszek el! Legyek egy idétlen hír a bulvárlapokban? "A kövér kézbesítő hölgy, aki nem akart élni, ezért sárba fojtotta magát" Nem, abból nem esztek! Nem fogtok rajtam nevetni, rajtam, a piás, sáros búsasszonyon! Letojlak titeket! Mindőtöket.
A táskába nyúl a nyugdíjasok pénzéért, hirtelen megcsillanó szemével gyorsan leszámol eddigi szánalmas életével, majd a koszos táskát a bozótba vágja, és félmillióval nekiindul a világnak. Senkinek sem szól, hiszen éppen ez az izgalmas a dologban, a mindentől és mindenkitől elszakadó frusztrált egyén menekülése az ismeretlenbe. Városról városra visz az út, Bécs hoteljei, osztrák falvak panziói, az ital mámora hosszúra nyújtja a napokat, nem törődik, csakis magával, minden más hidegen hagyja. Itt legalább senki sem noszogatja, senki sem szól hozzá, nem ismerik fel az utcán, és nem lesz gonosz pletykák hősnője. Egyszer él, éhbérért dolgozott eddig nap nap után ebben az egyszeri életében. Negyvenötnél fiatalabb már úgysem lesz, karcsú és takaros menyecskévé sem változik többé, ez az egész lét számára értelmetlen, s ha értelmetlen, akkor minek küszködjön vele. Inkább a lét kényeztesse kicsit, meg a szabadság mámora.
A második héten a Duna melletti kis városkában a fagyos napok a csontjaiba dermednek, ahogy végigsétál a tulini karácsonyi vásárban, eszébe jutnak a szerettei. A lánya, a nővére, a férje. Mi a szabadság magányosan? Mi ezeknek a napoknak az értelme, ha csak belekóstolni enged a jóba, és a jó is mitől jó, ha minden cseppje bűn? Mennyit ér az élete? Pár százezret? Mennyit kap ezért? A törvény nem ismeri az "elegem lett az egész világból" panaszát. A pénz volt, nincs. Elbujdokolna szégyenében örökre, az összeomlás pereméről csak egy ugrás a szakadék. Mégis megcsillan a rút remény. Amikor a Csendes éj dallamai megszólalnak a tulini árusok kis rádióiban a szív lélekszakadva rohan a telefonhoz, hogy belekiáltsa: elegem van!
Hogy miből? A vállunkat ezer súly nyomja, néha ki akar szakadni az agyunk, néha pattanásig feszülünk, és lejátsszuk fejünkben Michael Douglas jeleneteit az Összeomlásból, vagy éppen Tom Hanks számkivetettjét irigyeljük. Eszelős életünk egy lakatlan szigeten talán megnyugodhatna. Egy biztos: az életben két út van, és az egyik mindig járhatatlan.
Kapcsolódó cikk: http://www.nol.hu/cikk/494384/
A postásnő szokásos kétdekását veszi a sarki boltban, valamiért csapnivaló ma a kedve, gondolja, nem árt egy tartalék palack, így kettőt vesz le a polcról. Soká lesz még fizetés, de – gondolja – megérdemli ebben a havas esőtől poshadt, sáros és hideg időben a hajtóanyagot, amikor kétszer olyan nehéz az a rohadék táska, és százszor olyan nehéz tekerni a pedált, mint máskor. A szemöldökéről lecsorgó, olvadt zúzmara savanyú könnyekké fodrozódik az arcán, túlsúlyos testét alig bírja, zihál, öklendezik. Eszébe jut szerény kis életének minden dermesztő mozzanata, amitől összeszorul a torka. A félresikerült házasságok, az édesanyja halála, a szürke hétköznapjai, amelyekben – mint egy süppedő csizma a sárban – idővel szépen elmerült. Önmaga árnyékában karikázik, a máskor poros, vidám földút ma tudomást sem vesz róla – kinek kell egy ilyen szerencsétlen flótás? Ijesztő hangfoszlányok ütik-verik a dobhártyáját, a tanyasi kutyák csaholása néha felveri a félrészeg, bódult keserűséget, ekkor esetlenül a kormányra rögzített dobozba nyúl a vodkáért. Hirtelen úgy vágódik el az ezerszer megjárt út barázdáiban, mint egy biciklizni tanuló kisgyerek, mikor először engedik szabadjára a kétkerekűvel.
A sár nem kíméli ruháját, feje nagyot csattan egy kemény földkupacon, arcára vastagon telepszik a fekete dagonya, lábai a tócsa vizében öblösen csattannak. Torzuló arcán sápadt zavartság – elég! Hogy az ég rogyna az egész világra! Mindenért én kapom az ütést? Mindenki rajtam rúg egyet, mielőtt a boldogságtól vastag valagát kitörli a szenvedéseimmel? Hát mit vétettem én, szaros kis vidéki postás, hogy folyton félve szembesülök minden apró hibámmal? Hogy az elmém összes zárkájában én csücsülök a meddő sötétségben? A gátlástalan tolvaj bunkók, akik az egész országot fosztják ki, azok meg ülnek a feszített víztükrű medencéikben Margaritát szopogatva, és tesznek a becsületre!? Nem kelek fel! Azért sem! Itt fulladjak a sárba, itt, a világvégi dűlő útján, a semmibe tartó úton. Elég! Gyengülök. Szemem homályából most csak egy rövidke tér látszik, az életemet szépen körbefutó tér egyik szeletének utolsó pontja… Kezeivel szétdörzsöli arcán a nedves maszlagot, majd éles mozdulattal a víz tükrébe csap. A francba, méghogy én vesszek el! Legyek egy idétlen hír a bulvárlapokban? "A kövér kézbesítő hölgy, aki nem akart élni, ezért sárba fojtotta magát" Nem, abból nem esztek! Nem fogtok rajtam nevetni, rajtam, a piás, sáros búsasszonyon! Letojlak titeket! Mindőtöket.
A táskába nyúl a nyugdíjasok pénzéért, hirtelen megcsillanó szemével gyorsan leszámol eddigi szánalmas életével, majd a koszos táskát a bozótba vágja, és félmillióval nekiindul a világnak. Senkinek sem szól, hiszen éppen ez az izgalmas a dologban, a mindentől és mindenkitől elszakadó frusztrált egyén menekülése az ismeretlenbe. Városról városra visz az út, Bécs hoteljei, osztrák falvak panziói, az ital mámora hosszúra nyújtja a napokat, nem törődik, csakis magával, minden más hidegen hagyja. Itt legalább senki sem noszogatja, senki sem szól hozzá, nem ismerik fel az utcán, és nem lesz gonosz pletykák hősnője. Egyszer él, éhbérért dolgozott eddig nap nap után ebben az egyszeri életében. Negyvenötnél fiatalabb már úgysem lesz, karcsú és takaros menyecskévé sem változik többé, ez az egész lét számára értelmetlen, s ha értelmetlen, akkor minek küszködjön vele. Inkább a lét kényeztesse kicsit, meg a szabadság mámora.
A második héten a Duna melletti kis városkában a fagyos napok a csontjaiba dermednek, ahogy végigsétál a tulini karácsonyi vásárban, eszébe jutnak a szerettei. A lánya, a nővére, a férje. Mi a szabadság magányosan? Mi ezeknek a napoknak az értelme, ha csak belekóstolni enged a jóba, és a jó is mitől jó, ha minden cseppje bűn? Mennyit ér az élete? Pár százezret? Mennyit kap ezért? A törvény nem ismeri az "elegem lett az egész világból" panaszát. A pénz volt, nincs. Elbujdokolna szégyenében örökre, az összeomlás pereméről csak egy ugrás a szakadék. Mégis megcsillan a rút remény. Amikor a Csendes éj dallamai megszólalnak a tulini árusok kis rádióiban a szív lélekszakadva rohan a telefonhoz, hogy belekiáltsa: elegem van!
Hogy miből? A vállunkat ezer súly nyomja, néha ki akar szakadni az agyunk, néha pattanásig feszülünk, és lejátsszuk fejünkben Michael Douglas jeleneteit az Összeomlásból, vagy éppen Tom Hanks számkivetettjét irigyeljük. Eszelős életünk egy lakatlan szigeten talán megnyugodhatna. Egy biztos: az életben két út van, és az egyik mindig járhatatlan.
Kapcsolódó cikk: http://www.nol.hu/cikk/494384/
Ezt megosztom Facebook-on!
