De azért iszol rendesen?
depresszió, hétköznapok, párkapcsolat, 2008. június
Zuhanok a lejtőn megállíthatatlanul, szélsebesen. Tudom, hogy én vétettem el a lépést, hogy minden az én hibám – és hogy ez ezúttal nem önsajnálat, hanem a valóság –, mégsem vagyok képes megállni. Tehetetlenül vonszol magával egy különös gravitációs erő.
Aztán elérem a szakadék legmélyét, kinyúlok a földön törötten és fájdalomban, a vesztes megkérdőjelezhetetlen nyugalmával. Eszembe jut, amit egy padtársam mondogatott az iskolában, amikor valaki véletlenül leverte a padról a tolltartóját: "Lejjebb már nem esik". Ez így van. Lejjebb már nem esek.
Ha valaki szemügyre venné azoknak a listáját, akikkel életemben randevúztam, esetleg azt képzelhetné, hogy az az ismerkedős fajta vagyok, pedig az igazat szólva csak a hülyeségem bizonyítványát tartaná a kezében. Soha az életben nem tudtam normálisan szeretni – mármint úgy, ahogy a normális mások –, olyan nyugodtan és derűsen, anélkül, hogy belém ne állna valami neurotikus görcs. Nem, inkább csak olyan paranoid módon és bizalmatlanul, beleköpve a boldogság levesébe minden lehetséges pillanatban, azt várva, hogy mikor romlik el az egész, mert ha nem romlik el magától, akkor kénytelen leszek én kezeskedni róla.
Egy lélekbúvár – ilyenből sokat ismerek – azt mondta, hogy nem vagyok képes elviselni a boldogságot, szabályszerűen kiborulok tőle, és elkerülhetetlen szorongásrohamok törnek rám, amikor az élet élvezete kerül sorra. Ismerőseim megerősítik ezt az állítást, hangsúlyozva, hogy én vagyok az "anti-party-arc". Én ott érzem magam jól, ahol mindenki szenved (ezért dolgozom kórházban), és mindenben megtalálom a rosszat (mi az, amin még gyógyítani kéne). Lehet-e ilyen emberrel együtt élni? Nem. Én is nehezen élek együtt magammal. Ezért bújok ki minden kötelékből, hogy aztán zuhanjak egyedül, újra és újra.
Ezzel együtt azonban egy valami biztos: ha az ember túlságosan gyűlöli önmagát, akkor mások számára is képtelenséggé válik, hogy szeressék őt, főként, mert semmilyen módon nem bízik mások megbecsülésében. Ha valaki már itt tart, annak muszáj kérdőre vonnia önmagát, kérdés pedig valójában csak egy van: az öngyilkosság. Hiszen ha valaki amellett dönt, hogy tovább éli az életét, akkor mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy képes legyen együtt lenni önmagával. Ehhez az együttéléshez azonban kénytelen az ember megérteni saját természetét, például, hogy miért érzi magát annyira rosszul a világban, vagy miért fél az emberektől...
A múlt héten összefutottam egy honfitársammal. Magas, sportos, intelligens egyetemista, szagról az okos fajtából – sok ilyen jön külföldre tanulni egy-két hónapra Magyarországról. "Itt tanulsz?" – kérdezte tőlem. "Nem" – feleltem, "dolgozom". "Na, és mit?" Megmondtam. A válasz "ajjajajjajjajjajal" kezdődött. "Hát én utálom a pszichológusokat" – közölte egyszerűen. "Kispolgáriak és komplexusosak, őket kéne gyógyítani". A reakció nem ismeretlen számomra, tanulmányaim öt éve alatt úgy megszoktam, hogy már szinte az esik rosszul, ha valaki nem így reagál. "Igazad van" – feleltem neki, hasonlóan szimplán, de a többit már nem tettem hozzá. (Hirtelen eszembe jutott azonban egy nő, aki jár hozzám, és akit egy igen hasonló jó kiállású egyetemista vert és erőszakolt meg... Őt se más hallgatja, csak én, a kispolgár és a komplexusos.)
A fiú tovább méregetett, és hozzátette: "De azért iszol rendesen?" Hogyne, mondtam, minden nap két liter vizet. Persze értem azért a logikát, ha kispolgár vagyok, és komplexusos, ahogy honfitársaim 99,9%-a, akkor már csak az alkohol segíthet. (Ha kiejtem a számon, hogy mekkora Magyarországon a függők aránya, itt mindenki sajnálattal vinnyogni kezd.) Honnan ez a sok félelem, amit oldani kell? Bennem, és az országban, ahonnan jöttem?
A válasz, kb. 185 centi, úgy sétált elém, mintha csak megrendeltem volna. A fiúval beszélgetve rádöbbentem, hogy huszonöt évig éltem egy olyan világban, ahol a "tisztelet" szótól a többség röhögőgörcsöt kap. A "tisztelet" az szócsavarás, az a tisztánlátás hiánya, tettetés, ellenben a másikra való tekintet nélküli megaszondás az "őszinteség". És különös módon ez az őszinteség mindig negatív... Talán nálunk nincs olyan jó dolog, amit elmondhatnánk egymásról? Vagy ahhoz előbb inni kell, rendesen?
Aztán elérem a szakadék legmélyét, kinyúlok a földön törötten és fájdalomban, a vesztes megkérdőjelezhetetlen nyugalmával. Eszembe jut, amit egy padtársam mondogatott az iskolában, amikor valaki véletlenül leverte a padról a tolltartóját: "Lejjebb már nem esik". Ez így van. Lejjebb már nem esek.
Ha valaki szemügyre venné azoknak a listáját, akikkel életemben randevúztam, esetleg azt képzelhetné, hogy az az ismerkedős fajta vagyok, pedig az igazat szólva csak a hülyeségem bizonyítványát tartaná a kezében. Soha az életben nem tudtam normálisan szeretni – mármint úgy, ahogy a normális mások –, olyan nyugodtan és derűsen, anélkül, hogy belém ne állna valami neurotikus görcs. Nem, inkább csak olyan paranoid módon és bizalmatlanul, beleköpve a boldogság levesébe minden lehetséges pillanatban, azt várva, hogy mikor romlik el az egész, mert ha nem romlik el magától, akkor kénytelen leszek én kezeskedni róla.
Egy lélekbúvár – ilyenből sokat ismerek – azt mondta, hogy nem vagyok képes elviselni a boldogságot, szabályszerűen kiborulok tőle, és elkerülhetetlen szorongásrohamok törnek rám, amikor az élet élvezete kerül sorra. Ismerőseim megerősítik ezt az állítást, hangsúlyozva, hogy én vagyok az "anti-party-arc". Én ott érzem magam jól, ahol mindenki szenved (ezért dolgozom kórházban), és mindenben megtalálom a rosszat (mi az, amin még gyógyítani kéne). Lehet-e ilyen emberrel együtt élni? Nem. Én is nehezen élek együtt magammal. Ezért bújok ki minden kötelékből, hogy aztán zuhanjak egyedül, újra és újra.
Ezzel együtt azonban egy valami biztos: ha az ember túlságosan gyűlöli önmagát, akkor mások számára is képtelenséggé válik, hogy szeressék őt, főként, mert semmilyen módon nem bízik mások megbecsülésében. Ha valaki már itt tart, annak muszáj kérdőre vonnia önmagát, kérdés pedig valójában csak egy van: az öngyilkosság. Hiszen ha valaki amellett dönt, hogy tovább éli az életét, akkor mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy képes legyen együtt lenni önmagával. Ehhez az együttéléshez azonban kénytelen az ember megérteni saját természetét, például, hogy miért érzi magát annyira rosszul a világban, vagy miért fél az emberektől...
A múlt héten összefutottam egy honfitársammal. Magas, sportos, intelligens egyetemista, szagról az okos fajtából – sok ilyen jön külföldre tanulni egy-két hónapra Magyarországról. "Itt tanulsz?" – kérdezte tőlem. "Nem" – feleltem, "dolgozom". "Na, és mit?" Megmondtam. A válasz "ajjajajjajjajjajal" kezdődött. "Hát én utálom a pszichológusokat" – közölte egyszerűen. "Kispolgáriak és komplexusosak, őket kéne gyógyítani". A reakció nem ismeretlen számomra, tanulmányaim öt éve alatt úgy megszoktam, hogy már szinte az esik rosszul, ha valaki nem így reagál. "Igazad van" – feleltem neki, hasonlóan szimplán, de a többit már nem tettem hozzá. (Hirtelen eszembe jutott azonban egy nő, aki jár hozzám, és akit egy igen hasonló jó kiállású egyetemista vert és erőszakolt meg... Őt se más hallgatja, csak én, a kispolgár és a komplexusos.)
A fiú tovább méregetett, és hozzátette: "De azért iszol rendesen?" Hogyne, mondtam, minden nap két liter vizet. Persze értem azért a logikát, ha kispolgár vagyok, és komplexusos, ahogy honfitársaim 99,9%-a, akkor már csak az alkohol segíthet. (Ha kiejtem a számon, hogy mekkora Magyarországon a függők aránya, itt mindenki sajnálattal vinnyogni kezd.) Honnan ez a sok félelem, amit oldani kell? Bennem, és az országban, ahonnan jöttem?
A válasz, kb. 185 centi, úgy sétált elém, mintha csak megrendeltem volna. A fiúval beszélgetve rádöbbentem, hogy huszonöt évig éltem egy olyan világban, ahol a "tisztelet" szótól a többség röhögőgörcsöt kap. A "tisztelet" az szócsavarás, az a tisztánlátás hiánya, tettetés, ellenben a másikra való tekintet nélküli megaszondás az "őszinteség". És különös módon ez az őszinteség mindig negatív... Talán nálunk nincs olyan jó dolog, amit elmondhatnánk egymásról? Vagy ahhoz előbb inni kell, rendesen?