Mit várhat az ember egyik kedvenc zenészétől, ha már (még cd esetén is) rongyosra hallgatta az aktuális és a korábbi albumokat, és kívülről fújja a turné programját? Lehet, hogy csalódni fog? Lehet, hogy egyszerűen unni fogja az előadást, mert már a fejében van az egész? Ráadásul az új basszusgitáros csodagyerek, Hadrien Feraud az ujját törte… Mi lesz így? Május 22-én délután ilyesfajta kérdések kavarogtak bennem. Aztán gyorsan el is felejtettem mindet, mikor a PeCsához értünk: tizenöt perccel a kezdés előtt még 500 méteres sor állt a bejárat előtt…
Mire beértünk, a zenekar már igencsak elemében volt – a keverőpultnál sürgő-forgó emberkék kevésbé. Szerencsére utóbbiak ténykedése nem volt túlságosan zavaró. Mr McLaughlin a Raju-t választotta első számnak, s nem is tévesztett: a hatásos riffeknek, valamint az időnként mindent beterítő, úszó szintetizátorhangoknak köszönhetően a kezdés igencsak fergetegesre sikeredett. Ezután sem volt megállás, hiszen a zenekarvezető egy tőle némileg szokatlan rock and roll témába kezdett, melyhez a zenésztársak – Mark Mondesir dobos, Gary Husband billentyűs és ütőhangszeres és Dominique DiPiazza basszusgitáros – azon nyomban csatlakoztak is. Természetesen McLaughlin a balladáit sem hagyhatta otthon: műsoron volt a The Unknown Dissident, a Mahavishnu Orchestra idejéből ismert Nostalgia, valamint az 2006-os Industrial Zen album Senor C.S. című dala is. A legfrissebb lemezt, a Floating Point-ot három szám képviselte: a már említett Raju-n kívül megszólalt a Five Peace Band és a Maharina is. McLaughlin valamennyi kompozícióban megcsillogtatta fénysebességű gitárjátékát, emellett azonban zenésztársainak is hagyott elég teret. Dominique DiPiazza a Hijacked-ben, Mark Mondesir a Five Peace Band-ben csillogott igazán, Gary Husband pedig szinte minden dalban más hangzással hozakodott elő, s természetesen ütőhangszereit sem hagyta pihenni. Ennek következtében a koncert utolsó részében olyan – humoros jelenetektől sem mentes – dobpárbajt vívott Mondesir-rel, amely után a közönség összes tagja megnyalhatta mind a tíz ujját. A hangzás összességében igencsak rockosra sikeredett, hiszen Mondesir ellentmondást nem tűrően csépelte felszerelését, McLaughlin pedig gyakorta választotta effektjei közül az overdrive-ot, ellenben gitárszintetizátorát valószínűleg magával sem hozta. (Vajon mire kell neki az a 13 kis lyuk a jelenlegi gitárján?)
A kétórás előadás maga kifogástalanra sikeredett, azonban néhány külső tényező azért rondította az összképet. Valami oknál fogva a koncertet reklámozó plakátokon az Industrial Zen borítója díszelgett, s ez alighanem megzavarta azokat az érdeklődőket, akik nem ismerték a turné programját – például az ironikus címmel megáldott Official Pirate koncertlemezt, melyen mindössze egyetlen szerzemény hallható a 2006-os albumról. Mások valószínűleg több Mahavishnu-dalt vártak. "Egy Lila's Dance és egy You Know, You Know simán befért volna a programba" – dörmöghették sokan a PeCsából kifelé jövet. Azonban aki tudta, hogy mi fán terem John McLaughlin aktuális zenekara, annak tökéletes szórakozást nyújtott a koncert – én is közéjük tartozom.
Mire beértünk, a zenekar már igencsak elemében volt – a keverőpultnál sürgő-forgó emberkék kevésbé. Szerencsére utóbbiak ténykedése nem volt túlságosan zavaró. Mr McLaughlin a Raju-t választotta első számnak, s nem is tévesztett: a hatásos riffeknek, valamint az időnként mindent beterítő, úszó szintetizátorhangoknak köszönhetően a kezdés igencsak fergetegesre sikeredett. Ezután sem volt megállás, hiszen a zenekarvezető egy tőle némileg szokatlan rock and roll témába kezdett, melyhez a zenésztársak – Mark Mondesir dobos, Gary Husband billentyűs és ütőhangszeres és Dominique DiPiazza basszusgitáros – azon nyomban csatlakoztak is. Természetesen McLaughlin a balladáit sem hagyhatta otthon: műsoron volt a The Unknown Dissident, a Mahavishnu Orchestra idejéből ismert Nostalgia, valamint az 2006-os Industrial Zen album Senor C.S. című dala is. A legfrissebb lemezt, a Floating Point-ot három szám képviselte: a már említett Raju-n kívül megszólalt a Five Peace Band és a Maharina is. McLaughlin valamennyi kompozícióban megcsillogtatta fénysebességű gitárjátékát, emellett azonban zenésztársainak is hagyott elég teret. Dominique DiPiazza a Hijacked-ben, Mark Mondesir a Five Peace Band-ben csillogott igazán, Gary Husband pedig szinte minden dalban más hangzással hozakodott elő, s természetesen ütőhangszereit sem hagyta pihenni. Ennek következtében a koncert utolsó részében olyan – humoros jelenetektől sem mentes – dobpárbajt vívott Mondesir-rel, amely után a közönség összes tagja megnyalhatta mind a tíz ujját. A hangzás összességében igencsak rockosra sikeredett, hiszen Mondesir ellentmondást nem tűrően csépelte felszerelését, McLaughlin pedig gyakorta választotta effektjei közül az overdrive-ot, ellenben gitárszintetizátorát valószínűleg magával sem hozta. (Vajon mire kell neki az a 13 kis lyuk a jelenlegi gitárján?)
A kétórás előadás maga kifogástalanra sikeredett, azonban néhány külső tényező azért rondította az összképet. Valami oknál fogva a koncertet reklámozó plakátokon az Industrial Zen borítója díszelgett, s ez alighanem megzavarta azokat az érdeklődőket, akik nem ismerték a turné programját – például az ironikus címmel megáldott Official Pirate koncertlemezt, melyen mindössze egyetlen szerzemény hallható a 2006-os albumról. Mások valószínűleg több Mahavishnu-dalt vártak. "Egy Lila's Dance és egy You Know, You Know simán befért volna a programba" – dörmöghették sokan a PeCsából kifelé jövet. Azonban aki tudta, hogy mi fán terem John McLaughlin aktuális zenekara, annak tökéletes szórakozást nyújtott a koncert – én is közéjük tartozom.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
