Kihaló faj verses jegyzete

Csak bámulok felfelé az égre, az istenek felé, hogy megértsem, mi végett lettünk mi teremtve, mi az Ismeretlen terve velünk, a világmindenség apró kis légypiszokjaival. Az égen nincs más, csak csodálatos felhők, egy-két röppenő madár, ám a magyarázat kontúrjai láthatatlanok.
Az idő elcsente ráncainkból a reményt, testünk az örökkévalóság megtépázott, korhadó totemoszlopa lett, nehéz karjainkkal veszettül csapdosunk, hogy megállítsuk a halál konokul ketyegő ébresztőóráját. Az esély fogyni látszik. Előbb meghal bennünk a magyar, aztán kimúlik bennünk az ember, aztán a testünk is sejtekre foszlik a végtelenben. Globalizált, puha agyú hullánk szaga lepi be a Kárpát-medencét, hízott politikusok és zsíros udvartartásuk lakmározik temetetlen sírjaink mellett, néha egy nyálbuborékot elmorzsolva szájuk sarkában: "mily erős nép is volt ez az ezeregyszáz éves, és most mily ostoba és nevetséges!".

Ők, az izzadt kártevők feledték rég,
mi bennünk egykor vér volt, a magyar,
a nagy vándor, a szentimentális agyar,
mely nagyot mart Európa seggébe,
s rohant mindig egyenesen a vesztébe.

Az a pár lázadó, aki értelmével még harcol a magyarságot rágó tolvaj-termeszek pusztító hamissága ellen, most a pincék szegleteibe húzódik, mert a tereken elkiáltott érveiket olyan hallójáratok szűrik meg, amelyek pénztől süketek, és olyan kezek vésik a történelembe, amelyek úgy tekerik ki az igazság csuklóját, ahogyan akarják.

A túlerő kommentárjaitól hangos térben
csak halk lehelet a megszakadó szív hangja a mélyben,
amely a világot nem magyarnak akarja,
de élhető világot akar a magyarnak,
persze a világ már alig élhető,
az ember meg nem egy, illetve kettő
- ahogy volt Ádám és Éva - hanem sok millió,
így nem csoda, ha családban nőne fel a lurkó,
a gyermek, amelyet magyar csecs szoptatott,
egy olyan családban lelne biztonságot,
amely javát akarná, s nem a hasznot.
S mert nem lelé lassan anyját az árva,
rábízzák őt a rút mostohára.

A rút mostoha csak a pénzével óvatos,
átnevelő képessége évezredek óta kamatos,
hol nyelveket zavar össze, hol tájakat falaz körbe
magának, és ha baj van, kitartó a bajban,
már ha nem ő gyártja a világnak nagyban.
Épp oly kicsinyes, mint amennyire nagyzol,
csak teste van, mint a droidnak, szíve bádogból,
esze, mint a penge, úgy szel magának jókora
mannát a világból, hogy közben mindenki sajnálja,
túlélő ő, úgy dobja a hatalom nagy oltárára
kihaló fajunk árva testét nemsokára.

S ha ezért engem megköveznek,
mert valami szorít belül és ellenérzek,
dédapám mondta:
a baj alattomosan jön, nem "csűstül",
pökhendi tahó képében testesül,
aki azt mondja, a magyar már annyira kihaló,
mint a túzok, mely e tájon volt egykoron lakó.
Míg össze-vissza beszél ostoba szája,
addig vessük őt ebek harmincadjára.