3x1 felvonásnyi vígjáték egyben
egyfelvonásos, komédia, Szentendre, színház, 2007. augusztus
A Szentendrei Teátrum hívta meg a beregszásziakat (akik egyébként többségében már nem is beregszásziak), hogy mutassák be nekünk Csehov három egyfelvonásos komédiáját. Nemrég egyébként (két éve talán) volt egy adaptációja az említett műveknek a Madáchban, nem is volt különösebben jó, ha emlékeim nem csalnak. Ez most sokkal jobb volt. Nem volt tökéletes, de nagyon-nagyon színvonalas előadást láthattunk.
Essünk túl a negatívumokon, hogy aztán dicsérhessem az előadást! Popova Ivanovna nem volt gödröcskés. Natalja Sztyepanovna legkevésbé sem volt csúnya, sőt (és el se tudta velünk hitetni, hogy az a nagyobb probléma). Ennyi.
Az előadás, bár három külön egyfelvonásos lenne papír szerint (mármint Csehov papírjai szerint), Vidnyánszki Attila koncepciójában azonban közös a keret (szó szerint). A szünet nélküli folyam elején az öt szereplő együtt sürgölődik a szobában: kihúzzák a függönyt, bemutatkoznak nekünk, elrendezik a díszleteket, aztán az első darab szereplőit hagyják érvényesülni. Az első rész végén annak szereplői valahogy lekeverednek onnan, miközben a második rész szereplőjét színpadon a többiek átöltöztetik, ő eljátssza az eljátszani valót, újabb öltözés, színpadrendezés, és jöhet a harmadik egyfelvonásos, hogy a végén az öt szereplő megint együtt koccintson a leánykérés örömére. A koncepció abszolute ül, működik, és bár néha kicsit elbohóckodják a színészek a darabokat, és a tragikus mögöttes szálat (ami magukban a darabokban sokkal erősebben van jelen, mint azt az este folyamán láthattuk) többnyire rejtegetik. Néha mégis kivillan a másik jelentésréteg, olyankor igazán jó az előadás!
Mintha áttetsző fátyol mögött játszódna az egész cselekmény, amely hordozhatná magában, hogy a villanások ütősebbek legyenek, de nem biztos, hogy ezt sikerült elérni ezzel a felfogással. Persze az is lehet, hogy csak azért kell a fátyol, hogy könnyebben legyen emészthető a csehovi világ, és többen szeressék Csehovot, többen nézzék meg az előadást, vagy többen szeressék a beregszásziakat. Hogy ez a színészeknek vagy a rendezésnek köszönhető-e, nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy könnyebben fogyasztható Csehov ebben az előadásban, mint mondjuk olvasva (vagy egy másik előadásban - nem a Madách-beliben!). Ami, ha koncepciózus (lehetséges okokat ld. fenn), elfogadható (csak én nem értek vele egyet), ha nem koncepciózus (és én magyarázkodok feleslegesen), akkor az baj.
Varga József volt a legkevésbé erős a színészek közül, ami nem jelenti, hogy rossz lett volna: tisztes céhmesteri munkát végzett, csak nem éreztem művészetnek a játékát. A medve hitelessége rajta múlott volna, de nem élt a lehetőséggel. Ugyanolyan egyszínűen játszotta a goromba szomszédot, mint a szerelmes kérőt, és a néző nem hitte el, hogy érzelmei Ivanovna irányában megváltoztak volna. Partnernője A medvében Szűcs Nelli volt, aki szintén kiszámíthatóan játszott, azonban érzékeltetett valamit a benne lezajló változásokból (azt hiszem, a szerep is könnyebb ilyen szempontból).
A Leánykérésben a színészi teljesítmény sokkal magasabb színvonalon mozgott. Tóth László Lomov Ivan Vaszijevics szerepében tökéletesen azt adta, amit szerepe megkíván. Itt hozzá kell tennem, hogy a szerepe nem kíván nagyon sokat, ez azonban nem von le semmit játéka értékéből. Nem játszotta túl szerepét, meg alul sem, a tipikus "jó színész - nem kis szerep" kategória esete. Kacsur Andrea volt ebben a részben a kulcsfigura. Kicsit túlzón játszott ugyan, mintha ókori görög színházba készült volna, nem egy kis városházi udvarra, viszont mégis hiteles volt. Főleg, mikor a komédia számára tragikussá vált: az addigi túlzások egyszeriben megszűntek, és Kacsur úgy állt előttünk, mint akinek tényleg most múlott el az utolsó esélye arra, hogy valaha normális életet éljen. Neki tehát sikerült megváltoztatnia valamit a nézőben, s ezzel fel is tudtunk oldódni a hepienddel.
No de Trill Zsoltot nem véletlenül hagytam a végére. Az a pasi egy zseni! Eddig is tudtam, hiszen még rosszul nem játszott, csak jól, meg még jobban (én nem láttam még rossznak, csak jónak meg még jobbnak, ez így pontosabb - bár be kell vallanom, kevesett láttam eddig). Most mindhárom figuráját tökéletesen hozta, sehol nem volt se több, se kevesebb, mint kellett, viszont mindenütt megfogta a nézőt, és nem is eresztette el. Még most sem ereszt. A két háromszereplős darabban udvariasan visszahúzódott, nem játszotta le a társakat, hagyta, hogy mindenki kibontakozhasson, mégis volt benne valami, amitől egyszeriben rá figyelt mindenki. A dohányzás ártalmáról című középső részben pedig egészen hátborzongatóan sikerült belemarkolnia a néző szívébe, tökéletesen egyensúlyozott azon a vékony határon, aminek egyik oldalán az elhülyéskedés másikon a túldramatizálás csapdája várta (volna). Nem érdemes erről többet beszélni, az ember vagy látja és megérti, vagy nem látja, akkor meg nézze meg!
Csehov: Egyfelvonásos komédiák.
Fordította: Sík Endre.
2007. augusztus 4.
Szentendrei Teátrum, Szentendre, Városháza udvara. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Szinház előadásában.
Rendezte: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Trill Szolt, Szűcs Nelli, Varga József, Kacsur Andrea, Tóth László.
Essünk túl a negatívumokon, hogy aztán dicsérhessem az előadást! Popova Ivanovna nem volt gödröcskés. Natalja Sztyepanovna legkevésbé sem volt csúnya, sőt (és el se tudta velünk hitetni, hogy az a nagyobb probléma). Ennyi.
Az előadás, bár három külön egyfelvonásos lenne papír szerint (mármint Csehov papírjai szerint), Vidnyánszki Attila koncepciójában azonban közös a keret (szó szerint). A szünet nélküli folyam elején az öt szereplő együtt sürgölődik a szobában: kihúzzák a függönyt, bemutatkoznak nekünk, elrendezik a díszleteket, aztán az első darab szereplőit hagyják érvényesülni. Az első rész végén annak szereplői valahogy lekeverednek onnan, miközben a második rész szereplőjét színpadon a többiek átöltöztetik, ő eljátssza az eljátszani valót, újabb öltözés, színpadrendezés, és jöhet a harmadik egyfelvonásos, hogy a végén az öt szereplő megint együtt koccintson a leánykérés örömére. A koncepció abszolute ül, működik, és bár néha kicsit elbohóckodják a színészek a darabokat, és a tragikus mögöttes szálat (ami magukban a darabokban sokkal erősebben van jelen, mint azt az este folyamán láthattuk) többnyire rejtegetik. Néha mégis kivillan a másik jelentésréteg, olyankor igazán jó az előadás!
Mintha áttetsző fátyol mögött játszódna az egész cselekmény, amely hordozhatná magában, hogy a villanások ütősebbek legyenek, de nem biztos, hogy ezt sikerült elérni ezzel a felfogással. Persze az is lehet, hogy csak azért kell a fátyol, hogy könnyebben legyen emészthető a csehovi világ, és többen szeressék Csehovot, többen nézzék meg az előadást, vagy többen szeressék a beregszásziakat. Hogy ez a színészeknek vagy a rendezésnek köszönhető-e, nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy könnyebben fogyasztható Csehov ebben az előadásban, mint mondjuk olvasva (vagy egy másik előadásban - nem a Madách-beliben!). Ami, ha koncepciózus (lehetséges okokat ld. fenn), elfogadható (csak én nem értek vele egyet), ha nem koncepciózus (és én magyarázkodok feleslegesen), akkor az baj.
Varga József volt a legkevésbé erős a színészek közül, ami nem jelenti, hogy rossz lett volna: tisztes céhmesteri munkát végzett, csak nem éreztem művészetnek a játékát. A medve hitelessége rajta múlott volna, de nem élt a lehetőséggel. Ugyanolyan egyszínűen játszotta a goromba szomszédot, mint a szerelmes kérőt, és a néző nem hitte el, hogy érzelmei Ivanovna irányában megváltoztak volna. Partnernője A medvében Szűcs Nelli volt, aki szintén kiszámíthatóan játszott, azonban érzékeltetett valamit a benne lezajló változásokból (azt hiszem, a szerep is könnyebb ilyen szempontból).
A Leánykérésben a színészi teljesítmény sokkal magasabb színvonalon mozgott. Tóth László Lomov Ivan Vaszijevics szerepében tökéletesen azt adta, amit szerepe megkíván. Itt hozzá kell tennem, hogy a szerepe nem kíván nagyon sokat, ez azonban nem von le semmit játéka értékéből. Nem játszotta túl szerepét, meg alul sem, a tipikus "jó színész - nem kis szerep" kategória esete. Kacsur Andrea volt ebben a részben a kulcsfigura. Kicsit túlzón játszott ugyan, mintha ókori görög színházba készült volna, nem egy kis városházi udvarra, viszont mégis hiteles volt. Főleg, mikor a komédia számára tragikussá vált: az addigi túlzások egyszeriben megszűntek, és Kacsur úgy állt előttünk, mint akinek tényleg most múlott el az utolsó esélye arra, hogy valaha normális életet éljen. Neki tehát sikerült megváltoztatnia valamit a nézőben, s ezzel fel is tudtunk oldódni a hepienddel.
No de Trill Zsoltot nem véletlenül hagytam a végére. Az a pasi egy zseni! Eddig is tudtam, hiszen még rosszul nem játszott, csak jól, meg még jobban (én nem láttam még rossznak, csak jónak meg még jobbnak, ez így pontosabb - bár be kell vallanom, kevesett láttam eddig). Most mindhárom figuráját tökéletesen hozta, sehol nem volt se több, se kevesebb, mint kellett, viszont mindenütt megfogta a nézőt, és nem is eresztette el. Még most sem ereszt. A két háromszereplős darabban udvariasan visszahúzódott, nem játszotta le a társakat, hagyta, hogy mindenki kibontakozhasson, mégis volt benne valami, amitől egyszeriben rá figyelt mindenki. A dohányzás ártalmáról című középső részben pedig egészen hátborzongatóan sikerült belemarkolnia a néző szívébe, tökéletesen egyensúlyozott azon a vékony határon, aminek egyik oldalán az elhülyéskedés másikon a túldramatizálás csapdája várta (volna). Nem érdemes erről többet beszélni, az ember vagy látja és megérti, vagy nem látja, akkor meg nézze meg!
Csehov: Egyfelvonásos komédiák.
Fordította: Sík Endre.
2007. augusztus 4.
Szentendrei Teátrum, Szentendre, Városháza udvara. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Szinház előadásában.
Rendezte: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Trill Szolt, Szűcs Nelli, Varga József, Kacsur Andrea, Tóth László.
Ezt megosztom Facebook-on!
