Köztudomásúlag J. K. Rowling ma a mugli-világ legolvasottabb írója. Harry Potter – a Gyűrűk Urát megelőzve – a világ legsikeresebb egyszerzős könyve (csak a Biblia áll előtte, de arról tudjuk, nem egyetlen szerző munkája). A köteteket több mint hatvan nyelvre fordították le, az első kötetet még latinra és ógörögre is – ez az elmúlt 1500 év leghosszabb ógörögre fordított szövege (bár aligha van gyerek, aki ógörögül vagy latinul szeretné elolvasni). Magyarul Tóth Tamás Boldizsár – egészen zseniális – fordításában olvashatjuk.
Az első kötet megjelenésekor, 1997-ben még senki nem gondolta, hogy a sötét nagyúr halálos átkát csodálatos módon – a történelemben elsőként és egyedül – egyetlen villám alakú sebhellyel megúszó szemüveges varázslófiú néhány év alatt meghódítja az egész világot. Azzal, hogy 2000-ben a Warner Brothers megvásárolta a sorozat filmjogait, már végképp nem állhatott semmi a népszerűség és a siker útjába (még akkor sem, ha a filmek egyébként kifejezetten gyengére sikerültek). Állítólag – persze ilyen kósza hírek az ötödik rész megfilmesítése kapcsán is terjengtek – a hetedik kötetet két filmen fogják mozivászonra vinni. Reméljük a legjobbakat! Harry Potter által Rowling lett az első olyan ember, aki úgy került be a milliárdosok klubjába, hogy vagyonát nem gazdag felmenők örökségéből, vagy jól menő vállalat vezetőjeként, hanem könyvek írásával szerezte.
A sorozat irodalmi értékeiről megoszlanak a vélemények. Dicséretéül azt hozzák föl, hogy filmszerűsége és könnyű olvashatósága miatt rá tudja venni a gyerekeket és a felnőtteket is az olvasásra. Ez nem csoda, hiszen a karakterek átélhetők, a fordulatok – még ha közhelyek is – örökérvényűek: mindenki egyenlő, a kicsi is diadalmaskodhat a naggyal szemben, a barátság és a szeretet mindent legyőz, és a másokért hozott áldozat elhozza a megváltást.
A Harry Potter kortól függetlenül mindenki könyve: ez a huszonegyedik század pöttyös, csíkos könyve, Végtelen története, Nagy indiánkönyve – kinek mi tetszik. Gyerekkönyv, amelynek legfeljebb alsó korhatára van. Mert az mégiscsak borzasztó, hogy egy tízéves látszólag elesett és sebezhető kisfiú vív élethalálharcot Tudjukkivel, ráadásul rendre minden tanévben veszélybe kerül, és csak hajszál híján menekül meg. A negyedik kötetre például már simán rá lehetne nyomtatni, ha nem is a 16-os, de a 12-es karikát (szülők felügyelete mellett ajánlott). Ebben a kötetben (Harry Potter és a Tűz Serlege) végképp felismerhettük – ha addig még nem –, hogy ez a mese egy kicsit más: ebben a "jók" is meg tudnak halni. Az olvasó együtt nő föl a regényfolyam nyelvezetével. Az első három rész grammatikája és szóhasználata teljesen a gyerekek olvasási struktúrájára épül, majd a negyedik képezve egy átmenetet bevezeti az olvasót a felnőttek regényvilágába.
Mire megjelent az utolsó kötet, muglik milliói "tanulták meg" a legfőbb átkokat, varázslatokat, bűbájokat, de legalább olyan szakértelemmel nézhetnének kviddicsmérkőzést is, mint egy focimeccset.
A regényfolyam körül kialakult felhajtást jól szemlélteti, hogy a hetedik kötet megjelenése előtt brit fogadóirodákban lehetett a történet végkifejletére fogadni. Például 33:1 eséllyel Harry öngyilkosságára, és 9:4-hez arra, hogy a címszereplőt maga a sötét nagyúr, Voldemort öli meg.
A hetedik kötet (Harry Potter és a Halál ereklyéi), összességében méltó befejezése a sorozatnak. Ha kétszáz oldallal rövidebb lenne, akkor valószínűleg kevésbé unnánk magunkat az elején, és az sem biztos, hogy jót tett neki, hogy szerzője sok kusza, tömény és intenzív eseményt sűrített bele, de ezzel együtt izgalmas, eseménydús (szép számmal hullnak jók is, gonoszak is) és rendkívül szórakoztató könyv. Az utolsó néhány oldal (Epilógus) viszont teljesen lerombolta minden lelkesedésemet – ráadásul állítólag eredetileg sokkal hosszabb volt.
Rowling végleg (?) befejezte a történetet. De azoknak a megszállott rajongóknak, akik ennyivel nem érik be, nem kell elkeseredniük. Számos (kevésbé megszállottak számára teljesen nélkülözhető) információ derülhet ki innen-onnan (állítólag a szerzőtől). Például Hermione a minisztérium Varázslényfelügyeleti Főosztály munkatársaként nagyban hozzájárul a házimanók életszínvonalának javításához.
A sebhelyes, szemüveges kisfiú felnőtt. A mese véget ért.
Az első kötet megjelenésekor, 1997-ben még senki nem gondolta, hogy a sötét nagyúr halálos átkát csodálatos módon – a történelemben elsőként és egyedül – egyetlen villám alakú sebhellyel megúszó szemüveges varázslófiú néhány év alatt meghódítja az egész világot. Azzal, hogy 2000-ben a Warner Brothers megvásárolta a sorozat filmjogait, már végképp nem állhatott semmi a népszerűség és a siker útjába (még akkor sem, ha a filmek egyébként kifejezetten gyengére sikerültek). Állítólag – persze ilyen kósza hírek az ötödik rész megfilmesítése kapcsán is terjengtek – a hetedik kötetet két filmen fogják mozivászonra vinni. Reméljük a legjobbakat! Harry Potter által Rowling lett az első olyan ember, aki úgy került be a milliárdosok klubjába, hogy vagyonát nem gazdag felmenők örökségéből, vagy jól menő vállalat vezetőjeként, hanem könyvek írásával szerezte.
A sorozat irodalmi értékeiről megoszlanak a vélemények. Dicséretéül azt hozzák föl, hogy filmszerűsége és könnyű olvashatósága miatt rá tudja venni a gyerekeket és a felnőtteket is az olvasásra. Ez nem csoda, hiszen a karakterek átélhetők, a fordulatok – még ha közhelyek is – örökérvényűek: mindenki egyenlő, a kicsi is diadalmaskodhat a naggyal szemben, a barátság és a szeretet mindent legyőz, és a másokért hozott áldozat elhozza a megváltást.
A Harry Potter kortól függetlenül mindenki könyve: ez a huszonegyedik század pöttyös, csíkos könyve, Végtelen története, Nagy indiánkönyve – kinek mi tetszik. Gyerekkönyv, amelynek legfeljebb alsó korhatára van. Mert az mégiscsak borzasztó, hogy egy tízéves látszólag elesett és sebezhető kisfiú vív élethalálharcot Tudjukkivel, ráadásul rendre minden tanévben veszélybe kerül, és csak hajszál híján menekül meg. A negyedik kötetre például már simán rá lehetne nyomtatni, ha nem is a 16-os, de a 12-es karikát (szülők felügyelete mellett ajánlott). Ebben a kötetben (Harry Potter és a Tűz Serlege) végképp felismerhettük – ha addig még nem –, hogy ez a mese egy kicsit más: ebben a "jók" is meg tudnak halni. Az olvasó együtt nő föl a regényfolyam nyelvezetével. Az első három rész grammatikája és szóhasználata teljesen a gyerekek olvasási struktúrájára épül, majd a negyedik képezve egy átmenetet bevezeti az olvasót a felnőttek regényvilágába.
Mire megjelent az utolsó kötet, muglik milliói "tanulták meg" a legfőbb átkokat, varázslatokat, bűbájokat, de legalább olyan szakértelemmel nézhetnének kviddicsmérkőzést is, mint egy focimeccset.
A regényfolyam körül kialakult felhajtást jól szemlélteti, hogy a hetedik kötet megjelenése előtt brit fogadóirodákban lehetett a történet végkifejletére fogadni. Például 33:1 eséllyel Harry öngyilkosságára, és 9:4-hez arra, hogy a címszereplőt maga a sötét nagyúr, Voldemort öli meg.
A hetedik kötet (Harry Potter és a Halál ereklyéi), összességében méltó befejezése a sorozatnak. Ha kétszáz oldallal rövidebb lenne, akkor valószínűleg kevésbé unnánk magunkat az elején, és az sem biztos, hogy jót tett neki, hogy szerzője sok kusza, tömény és intenzív eseményt sűrített bele, de ezzel együtt izgalmas, eseménydús (szép számmal hullnak jók is, gonoszak is) és rendkívül szórakoztató könyv. Az utolsó néhány oldal (Epilógus) viszont teljesen lerombolta minden lelkesedésemet – ráadásul állítólag eredetileg sokkal hosszabb volt.
Rowling végleg (?) befejezte a történetet. De azoknak a megszállott rajongóknak, akik ennyivel nem érik be, nem kell elkeseredniük. Számos (kevésbé megszállottak számára teljesen nélkülözhető) információ derülhet ki innen-onnan (állítólag a szerzőtől). Például Hermione a minisztérium Varázslényfelügyeleti Főosztály munkatársaként nagyban hozzájárul a házimanók életszínvonalának javításához.
A sebhelyes, szemüveges kisfiú felnőtt. A mese véget ért.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
