MIÉRT nem lettem művész
hétköznapok, 2008. február
A "miért" ritkán kérdés. Sokszor inkább ítélet. Éppen ezért tiltják például egyes terápiás irányzatok: a "miért" kérdést soha nem lehet egy kliensnek feltenni! Csak elvétve kérdezzük úgy a "miért" kérdést, hogy ne lenne közben kész válaszunk mögötte – és éppen ezért, ha megfigyeljük, a "miért" egy pillanatra mindig elnémítja azt, akit faggatunk, és nemcsak azért, mert a válaszon gondolkozik, hanem mert ez a nekiszegezett, rövid szó gyakran rövidre zárja a beszélgetés útvonalát. Tudja jól, hogy nem vagyunk igazán kíváncsiak rá, csak azt akarjuk kifejezni, hogy számunkra cseppet sem értelmes az, amit mond vagy tesz. A pszichológusok azt mondják, a "miért"-et csak a kérdezés művészei tehetik fel, azzal a nyitott, mindenre kíváncsi hangsúllyal, amit a nagy többség nem képes utánozni.
A "miért" kérdés nagy forgalmazói általában az úgy nevezett "okos" emberek, akik, mint azt töredelmesen bevallják, "mindent tudni akarnak", mégpedig annak érdekében, hogy "segíthessenek."
A jó ég mentse meg az embert ettől a segítségtől, gondolom én, amikor egy lelkes "miértelőre" akadok. A miértelő azonban általában lerázhatatlan, kideríti a címedet és telefonszámodat, este tízkor átkopog hozzád, és lekérdezi a festéket a faladról. Ilyenkor az a gonosz fantáziám támad, hogy az öngyilkosok családjában biztosan sok miértelő akad.
Egyszer régen egy mesében olvastam, hogy a "miért" kérdést az ördög találta fel, és hogy ez az egy kérdés, amelyet Isten soha nem tesz fel (hiszen ő tudja a választ, jobban, mint mi magunk).
A miértelőket körülbelül tízéves koromra utáltam meg. Akkoriban éjjel-nappal a színes ceruzákkal és zsírkrétákkal múlattam az időmet, és megpróbáltam elrejteni az alkotásokat az emberek, vagyis pontosabban a miértelők szemei elől. A miértelők azonban, ahogy azt nem győzöm hangsúlyozni, a szívós fajtából kerülnek ki, korra és nemre való tekintet nélkül. A miértelő kedvenc kérdése a "Miért ezt rajzoltad?", aztán pedig: "Miért így rajzoltad?". A miértelő mindent látni akar, mindent meg akar fogni, és rögtön a miért kérdés után, mielőtt szóhoz juthatnál, már ki is fejti a véleményét. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy rájöjj: jobb, ha ki sem nyitod a szádat – felesleges erőfeszítés. A miértelő már a miért kérdés előtt felmérte összes tehetségedet és tehetségtelenségedet. A miértelő aztán nagylelkű tanácsokkal lát el, persze szigorúan csak az alkotás létrejötte után, nehogy javítani tudj a művön. Az igazán nagy miértelő még a személyiségedet is felvázolja három ecsetvonásból, s ilyenkor néhány percig elmélázik a tisztánlátása felett érzett elégedettségről. Általában ez az alkalmas pillanat arra, hogy lelépj! Ilyenkor a miértelő néhány röpke percig csak önmagával van elfoglalva, te pedig egy laza kézmozdulattal felnyalábolhatod a dolgaidat, és lábujjhegyen megközelítheted a kijáratot.
Az egyik kedvenc miértelőmet egy patak partján hagytam ott egy előkészítő táborban – az illető a rajztanítás professzora volt, és három órán át kavicsokat rajzoltatott velem. Az egész festmény nem állt másból, mint szürke és kék festékkarikákból, ráadásul egyszer leejtettem, és valaki véletlenül megtaposta, a professzor mégis el volt ragadtatva: Micsoda modern mű! Hát végre kezdem érezni a kortárs művészet titkát! Én pedig, aki annyira megijedtem a kortárs művészet titkától, hogy rögvest belevetettem magam a bozótba, soha többé nem tértem vissza kavicsot festeni. Nem, ellenben nyomban elkezdtem pszichológiát tanulni. MIÉRT? Nem tudom... Valószínűleg elegem lett belőle, hogy faggatnak, és inkább átültem a másik oldalra: én lettem a kérdezésre jogosult, a másik pedig a megszeppent válaszadó! Ha-ha, elégedetten dörzsölhetem a kezem, amely nem festékes többé.
Olykor-olykor persze, mikor sikerül elfelejtenem a kavicsokat, előveszem a beszáradt festékeket, és rengeteg pénzt költök vászonra és papírra. Sőt, néha még olyan helyre is elmegyek, ahol a művészek találhatók (kortársak...), és bár inspirációt nemigen kapok a megtaposott-kavicsfestmények variációitól, legalább rájövök arra, hogy miért nem fogadtam el egy piszkosul magas ösztöndíjat egy amerikai művészeti főiskolán, és miért igazoltam le a (professzionális) miértelőkhöz. Talán reménykedem benne, hogy lehet ezt a kérdést jól feltenni... Vagy csak bizonyos kortárs műveket nézve rádöbbentem, hogy – bár egyes modern képeket nézve a laikusok többsége így kiált fel: hát ezt még én is meg tudom csinálni! – én nem, én nem tudom megcsinálni. Ezért nem lettem művész.
A "miért" kérdés nagy forgalmazói általában az úgy nevezett "okos" emberek, akik, mint azt töredelmesen bevallják, "mindent tudni akarnak", mégpedig annak érdekében, hogy "segíthessenek."
A jó ég mentse meg az embert ettől a segítségtől, gondolom én, amikor egy lelkes "miértelőre" akadok. A miértelő azonban általában lerázhatatlan, kideríti a címedet és telefonszámodat, este tízkor átkopog hozzád, és lekérdezi a festéket a faladról. Ilyenkor az a gonosz fantáziám támad, hogy az öngyilkosok családjában biztosan sok miértelő akad.
Egyszer régen egy mesében olvastam, hogy a "miért" kérdést az ördög találta fel, és hogy ez az egy kérdés, amelyet Isten soha nem tesz fel (hiszen ő tudja a választ, jobban, mint mi magunk).
A miértelőket körülbelül tízéves koromra utáltam meg. Akkoriban éjjel-nappal a színes ceruzákkal és zsírkrétákkal múlattam az időmet, és megpróbáltam elrejteni az alkotásokat az emberek, vagyis pontosabban a miértelők szemei elől. A miértelők azonban, ahogy azt nem győzöm hangsúlyozni, a szívós fajtából kerülnek ki, korra és nemre való tekintet nélkül. A miértelő kedvenc kérdése a "Miért ezt rajzoltad?", aztán pedig: "Miért így rajzoltad?". A miértelő mindent látni akar, mindent meg akar fogni, és rögtön a miért kérdés után, mielőtt szóhoz juthatnál, már ki is fejti a véleményét. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy rájöjj: jobb, ha ki sem nyitod a szádat – felesleges erőfeszítés. A miértelő már a miért kérdés előtt felmérte összes tehetségedet és tehetségtelenségedet. A miértelő aztán nagylelkű tanácsokkal lát el, persze szigorúan csak az alkotás létrejötte után, nehogy javítani tudj a művön. Az igazán nagy miértelő még a személyiségedet is felvázolja három ecsetvonásból, s ilyenkor néhány percig elmélázik a tisztánlátása felett érzett elégedettségről. Általában ez az alkalmas pillanat arra, hogy lelépj! Ilyenkor a miértelő néhány röpke percig csak önmagával van elfoglalva, te pedig egy laza kézmozdulattal felnyalábolhatod a dolgaidat, és lábujjhegyen megközelítheted a kijáratot.
Az egyik kedvenc miértelőmet egy patak partján hagytam ott egy előkészítő táborban – az illető a rajztanítás professzora volt, és három órán át kavicsokat rajzoltatott velem. Az egész festmény nem állt másból, mint szürke és kék festékkarikákból, ráadásul egyszer leejtettem, és valaki véletlenül megtaposta, a professzor mégis el volt ragadtatva: Micsoda modern mű! Hát végre kezdem érezni a kortárs művészet titkát! Én pedig, aki annyira megijedtem a kortárs művészet titkától, hogy rögvest belevetettem magam a bozótba, soha többé nem tértem vissza kavicsot festeni. Nem, ellenben nyomban elkezdtem pszichológiát tanulni. MIÉRT? Nem tudom... Valószínűleg elegem lett belőle, hogy faggatnak, és inkább átültem a másik oldalra: én lettem a kérdezésre jogosult, a másik pedig a megszeppent válaszadó! Ha-ha, elégedetten dörzsölhetem a kezem, amely nem festékes többé.
Olykor-olykor persze, mikor sikerül elfelejtenem a kavicsokat, előveszem a beszáradt festékeket, és rengeteg pénzt költök vászonra és papírra. Sőt, néha még olyan helyre is elmegyek, ahol a művészek találhatók (kortársak...), és bár inspirációt nemigen kapok a megtaposott-kavicsfestmények variációitól, legalább rájövök arra, hogy miért nem fogadtam el egy piszkosul magas ösztöndíjat egy amerikai művészeti főiskolán, és miért igazoltam le a (professzionális) miértelőkhöz. Talán reménykedem benne, hogy lehet ezt a kérdést jól feltenni... Vagy csak bizonyos kortárs műveket nézve rádöbbentem, hogy – bár egyes modern képeket nézve a laikusok többsége így kiált fel: hát ezt még én is meg tudom csinálni! – én nem, én nem tudom megcsinálni. Ezért nem lettem művész.
Ezt megosztom Facebook-on!
