Aladdin és a három Bartimaeus
könyv, 2007. július
Mikor tetőfokára hát a HP-őrület, érdemes körülnézni picit a placcon, hátha terem még könyvet a remek angol gyermekkönyvpiac... Hiszen Harryről igaziból újat már nem lehet elmondani. Amit én kiemelnék egy kritkából, mely hosszan taglalja, miért is népszerű annyira HP, az többek között a könyvkiadás világában szokatlan üzleti fogások, a kiszivárogtatások elkerülésére irányuló, példa nélküli biztonsági intézkedések. Ehhez képest Jonathan Stroud honlapja igazán kevés izgalmat tartogat, egy kis részlet a könyvekből, egy nem túl nehéz kvíz, meg egy glosszárium az ő világáról (mondjuk a honlap az egyetlen a trilógia körül, melynek izgalmi foka nem veri a bárányfelhőket).
Nem így a trilógia, aminek hírverése nem volt annyi, mint a szeptalógiáé, Angliában mégis hihetetlenül sikeressé vált, persze emberi mértékkel, mint a különbség Christopher Marlowe és William Shakespeare között. És a zárójeles analógia máris sántít. Ugyanis lehet, hogy siker és siker között ekkora a különbség, ám a két sorozat között a különbség más jellegű. Például hat év. Mire a "tizenkét éven felülieknek szóló gyerekmese" bekukkantott a mi világunkba 2003-ban, addigra Harry már keresztapját siratta. Már túl volt az első csókján. Nathaniel ezzel szemben sosem volt hajlandó úgy nézni egy lányra. Viszont nem is volt soha mindenek felett jó, pont ellenkezőleg.
Nathaniel, a koravén, hataloméhes kis görény története teljesen más, mint Harryé: egyáltalán nem koppintott Stroud, hanem egy teljesen új világot teremtett középpontjában egy teljesen más típusú (anti)hőssel. (Ha ez a mondat a trilógiából lenne kivágva, most egy lábjegyzet következne: Nem, nem és nem. A főhőse a trilógiának nem az a nyamvadék, hanem én. Én, Bartimaeus. Valahol érthető a felháborodás, egyébként.) Ennél a trilógiánál az olvasó nem érzi úgy, hogy érdemtelenül értékelik túl a főhőst. Mert nézzünk szembe a tényekkel, Harrynek mindig minden sikerült. Szinte első iskolai napján kviddicscsapat-tag, negyedévesként tönkreveri hetedéves kollégáit a trimágus kupán, közben mellesleg évente egyszer megmenti a világot, és mit tett mindezért? Ummm... Őöö... (Túlságosan is) értékes (/érdekes) személyisége van(?).
Nathaniel ezzel szemben nem Mr. Perfect, hanem tényleg egy kis (egyébként zabálnivaló) görény. Viszont tisztában van a saját erényeivel és harányaival, borzasztóan kitartó, szorgalmas, és eléri célját. Könyvenként egyszer ugyan ő is megmenti a világot, 17 éves korára ő is a világ felett áll (majdnem), mint kollégája (ja, és ő is varázsló, úgy mellesleg említem csak), de megdolgozott érte. Már nem azt nyomják le a torkomon, hogy "ha jófej leszel (a saját értékrended szerint legalábbis), lehet hogy kihal körülötted a családod, de te leszel a legkafább pali a világon" hanem hogy "ha elég kapzsi és kitartó vagy, tied a világ", ami valahogy jobban klappol a mai valósággal. De ami az igazi erénye a könyvnek, hogy nem úgy állítja be mindezt, mintha a "jóknak" így kellene cselekedniük, hanem, elismeri: főhőse nem "jó".
De a Bartimaeus-trilógiában nem csak a főszereplő antihős, hanem a világ is: nem gonoszok harcolnak jók ellen hanem emberek emberek ellen – mindenki jó és gonosz, inkább gonosz, mint jó, korrupt, és a világ, amint ezt jófej dzsinnünk a harmadik rész végére már-már szájbarágósan fejtegeti (előtte meg csak Stroud célozgat rá) – ennek a civilizációnak annyi, hamarosan bomlik az egész, sebaj, jön egy következő (ld. Nietzsche: A tragédia születése stb.), ahogy ez már egy pár civilizációja így van.
Stroud ezenfelül már a könyvsorozat elején szól, hogy ez nem az a világ. Itt az angolok meg a csehek harcolnak egymással a világuralomért, most az angoloknak áll a zászló, de ennek érdekében a nemvarázslók rabszolgaként dolgoznak a varázslókért, mellesleg azt gondolják, hogy ez rendjén is van, hála a propagandának, az iskolarendszernek, sőt a törvényi háttérnek is. (Lélegzetvétel.) És az amerikaiakkal folytatnak háborút, hogy azok ne nyerjék el a függetlenséget. (Miért nem tudnak ebbe belenyugodni az angolok? Ld. Brave New World és az USA területe mint rezervátum stb. Még mindig zárójelben: az 1984-gyel is vannak érdekes párhuzamai a Bartimaeus-trilógiának, amennyiben a totalitárius paranoisztikus világról fest fekete képet. Ezzel viszont visszatérünk Potterhez...)
A Bartimaeus-trilógia ugyanis egy másik világról szól. Egy olyan világról ami még HP világánál is sötétebb, populistább és igazságtalanabb. Amiben a főhősök negativ szereplők. És aminek a főhőseit mégis szeretni tudjuk. Főleg a cimszereplőt, a dzsinn Bartimaeust. Tessék, most helyreállt a világrend. Mert vicces. Nem egyszerűen csak van humorérzéke, úgyhogy két izgulás között oldja egy picit az olvasót egy jóizű kacaj. Bartimaeus nagyon nagyon vicces. Az eredeti is, meg a fordítás is. Az eredetit Stroudnak köszönhetjük, a fordítás azonban ennél érdekesebb eset.
Az első kötet fordítóját a felnőtt gyerekkönyv olvasója is jól ismeri: Tóth Tamás Boldizsár mára hat kötetnyi hírnévvel (és ennél sokkal több könyv- és filmfordítással) a háta mögött csak az elvárt szintet teljesíti azzal, ha az olvasót egynapnyi nevetőgörcsbe rántja. A sort tökéletesen folytatja Pék Zoltán (aki viszont "szabadidejében" Philip K. Dicket fordít, ami azért nem ugyanaz a kategória). Mindketten átültetik az eredeti nyelvi invencióit (mert Stroudnak ilyenje is van dögivel, messze nem csak a szavak, de a szintaxis, a történetvezetés, a nézőpontváltások, a lábjegyzetelés szintjén is – ez utóbbi könnyezteti meg leginkább az olvasót), szinte tökéletesen, mesterien váltogatják a két (majd később három) főhős nézőpontját és ezzel a történetvezetés stílusának is tudnak két különböző hangot adni, olyannyira, hogy az első és harmadik személyek váltásától függetlenül is azonnal felismerjük, kinél járunk.
Úgyhogy a magyar olvasónak egy szava sem lehet. Csak háromszor hatszáz oldala egy dzsinnektől terhes világban.
Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett (The Amulet of Samarkand). Animus kiadó. Forditotta: Tóth Tamás Boldizsár. 2004.
Jonathan Stroud: A gólem szeme (The Golem's Eye). Animus kiadó. Forditotta: Pék Zoltán. 2005.
Jonathan Stroud: Ptolemaios kapuja (Ptolemy's Gate). Animus kiadó. Forditotta: Pék Zoltán. 2006.
Nem így a trilógia, aminek hírverése nem volt annyi, mint a szeptalógiáé, Angliában mégis hihetetlenül sikeressé vált, persze emberi mértékkel, mint a különbség Christopher Marlowe és William Shakespeare között. És a zárójeles analógia máris sántít. Ugyanis lehet, hogy siker és siker között ekkora a különbség, ám a két sorozat között a különbség más jellegű. Például hat év. Mire a "tizenkét éven felülieknek szóló gyerekmese" bekukkantott a mi világunkba 2003-ban, addigra Harry már keresztapját siratta. Már túl volt az első csókján. Nathaniel ezzel szemben sosem volt hajlandó úgy nézni egy lányra. Viszont nem is volt soha mindenek felett jó, pont ellenkezőleg.
Nathaniel, a koravén, hataloméhes kis görény története teljesen más, mint Harryé: egyáltalán nem koppintott Stroud, hanem egy teljesen új világot teremtett középpontjában egy teljesen más típusú (anti)hőssel. (Ha ez a mondat a trilógiából lenne kivágva, most egy lábjegyzet következne: Nem, nem és nem. A főhőse a trilógiának nem az a nyamvadék, hanem én. Én, Bartimaeus. Valahol érthető a felháborodás, egyébként.) Ennél a trilógiánál az olvasó nem érzi úgy, hogy érdemtelenül értékelik túl a főhőst. Mert nézzünk szembe a tényekkel, Harrynek mindig minden sikerült. Szinte első iskolai napján kviddicscsapat-tag, negyedévesként tönkreveri hetedéves kollégáit a trimágus kupán, közben mellesleg évente egyszer megmenti a világot, és mit tett mindezért? Ummm... Őöö... (Túlságosan is) értékes (/érdekes) személyisége van(?).
Nathaniel ezzel szemben nem Mr. Perfect, hanem tényleg egy kis (egyébként zabálnivaló) görény. Viszont tisztában van a saját erényeivel és harányaival, borzasztóan kitartó, szorgalmas, és eléri célját. Könyvenként egyszer ugyan ő is megmenti a világot, 17 éves korára ő is a világ felett áll (majdnem), mint kollégája (ja, és ő is varázsló, úgy mellesleg említem csak), de megdolgozott érte. Már nem azt nyomják le a torkomon, hogy "ha jófej leszel (a saját értékrended szerint legalábbis), lehet hogy kihal körülötted a családod, de te leszel a legkafább pali a világon" hanem hogy "ha elég kapzsi és kitartó vagy, tied a világ", ami valahogy jobban klappol a mai valósággal. De ami az igazi erénye a könyvnek, hogy nem úgy állítja be mindezt, mintha a "jóknak" így kellene cselekedniük, hanem, elismeri: főhőse nem "jó".
De a Bartimaeus-trilógiában nem csak a főszereplő antihős, hanem a világ is: nem gonoszok harcolnak jók ellen hanem emberek emberek ellen – mindenki jó és gonosz, inkább gonosz, mint jó, korrupt, és a világ, amint ezt jófej dzsinnünk a harmadik rész végére már-már szájbarágósan fejtegeti (előtte meg csak Stroud célozgat rá) – ennek a civilizációnak annyi, hamarosan bomlik az egész, sebaj, jön egy következő (ld. Nietzsche: A tragédia születése stb.), ahogy ez már egy pár civilizációja így van.
Stroud ezenfelül már a könyvsorozat elején szól, hogy ez nem az a világ. Itt az angolok meg a csehek harcolnak egymással a világuralomért, most az angoloknak áll a zászló, de ennek érdekében a nemvarázslók rabszolgaként dolgoznak a varázslókért, mellesleg azt gondolják, hogy ez rendjén is van, hála a propagandának, az iskolarendszernek, sőt a törvényi háttérnek is. (Lélegzetvétel.) És az amerikaiakkal folytatnak háborút, hogy azok ne nyerjék el a függetlenséget. (Miért nem tudnak ebbe belenyugodni az angolok? Ld. Brave New World és az USA területe mint rezervátum stb. Még mindig zárójelben: az 1984-gyel is vannak érdekes párhuzamai a Bartimaeus-trilógiának, amennyiben a totalitárius paranoisztikus világról fest fekete képet. Ezzel viszont visszatérünk Potterhez...)
A Bartimaeus-trilógia ugyanis egy másik világról szól. Egy olyan világról ami még HP világánál is sötétebb, populistább és igazságtalanabb. Amiben a főhősök negativ szereplők. És aminek a főhőseit mégis szeretni tudjuk. Főleg a cimszereplőt, a dzsinn Bartimaeust. Tessék, most helyreállt a világrend. Mert vicces. Nem egyszerűen csak van humorérzéke, úgyhogy két izgulás között oldja egy picit az olvasót egy jóizű kacaj. Bartimaeus nagyon nagyon vicces. Az eredeti is, meg a fordítás is. Az eredetit Stroudnak köszönhetjük, a fordítás azonban ennél érdekesebb eset.
Az első kötet fordítóját a felnőtt gyerekkönyv olvasója is jól ismeri: Tóth Tamás Boldizsár mára hat kötetnyi hírnévvel (és ennél sokkal több könyv- és filmfordítással) a háta mögött csak az elvárt szintet teljesíti azzal, ha az olvasót egynapnyi nevetőgörcsbe rántja. A sort tökéletesen folytatja Pék Zoltán (aki viszont "szabadidejében" Philip K. Dicket fordít, ami azért nem ugyanaz a kategória). Mindketten átültetik az eredeti nyelvi invencióit (mert Stroudnak ilyenje is van dögivel, messze nem csak a szavak, de a szintaxis, a történetvezetés, a nézőpontváltások, a lábjegyzetelés szintjén is – ez utóbbi könnyezteti meg leginkább az olvasót), szinte tökéletesen, mesterien váltogatják a két (majd később három) főhős nézőpontját és ezzel a történetvezetés stílusának is tudnak két különböző hangot adni, olyannyira, hogy az első és harmadik személyek váltásától függetlenül is azonnal felismerjük, kinél járunk.
Úgyhogy a magyar olvasónak egy szava sem lehet. Csak háromszor hatszáz oldala egy dzsinnektől terhes világban.
Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett (The Amulet of Samarkand). Animus kiadó. Forditotta: Tóth Tamás Boldizsár. 2004.
Jonathan Stroud: A gólem szeme (The Golem's Eye). Animus kiadó. Forditotta: Pék Zoltán. 2005.
Jonathan Stroud: Ptolemaios kapuja (Ptolemy's Gate). Animus kiadó. Forditotta: Pék Zoltán. 2006.
Ezt megosztom Facebook-on!
