Csöndben ne lépj az éjszakába át!
film, 2007. július
Intermissa, Venus,
diu rusus bella mouses? Parce precor, precor.
Non sum qualis eram bonae
sub regno Cinarae.
Horatius
Hoszú béke után, Vénusz,
ismét harcba sodorsz? Irgalom! Irgalom!
Többé nem vagyok oly legény,
mint rég, jó Cinarám járma alatt!
Bede Anna fordítása
Nem hiszek benne, hogy van olyan jó film, amit csak könnyezve lehet végignézni. Ami könnyekre játszik, annál inkább undort érez az ember, mint meghatottságot, ami meg nem arra játszik, azt minek megkönnyezni? Az, hogy nem hiszek benne, nem jelenti azt, hogy még sosem könnyeztem. De nem most. Amikor tehát kóválygunk kifelé a nézőtérről a Vénusz után, inkább egyfajta megmagyarázhatatlan üresség vesz körül: "valamit öntsünk még bele, mielőtt végleg felborul!" Pedig ebbe már nem fér semmi, ez jó úgy, ahogy van.
A boncolgatást egyértelműen a főszereplőnél kell kezdeni, ő néz ránk a plakátokról, őt tolja előtérbe a mozi-ismertető, sőt: Peter O'Toole körülbelül ugyanolyan esélyes volt a legjobb férfi főszereplő Oscar-jára, mint Helen Mirren a legjobb nőire (azzal az aprócska különbséggel, hogy Helen Mirren megkapta az Oscart), a PR tehát egyszemélyes, és mégis természetesnek hat ez. Ugyanis a többiek mindent a film, és főleg annak főszereplője alá toltak – ahogy a film valóságában, úgy a valóság valóságában is O'Toole a sztár. Pedig a "többiek" is csodásak. Legyenek azok színészek, mint a Jesse-t alakító Jodie Whittaker (aki, bárki bármit mondjon, szép, éppúgy, mint Vanessa Redgrave – mindketten a maguk módján), vagy a még mindig zseniális Leslie Philips, vagy rendező Roger Mitchell, aki megint finoman háttérbe vonult. A Peter O'Toole alakította Maurice az ex-híresség, akit mindenki (fel)ismer, aki kétoldalas nekrológot kap, míg a többieknek egy-egy bekezdéssel kell beérniük. Nagyon nem szeretek jutalomjátékokról fecsegni, de itt valami hasonlót éltünk meg. A játékos pedig élt a lehetőséggel, méghozzá elegánsan, könnyedén, nem játszotta túl magát, csak annyit adott, amennyire szükség van, amennyivel elhitette, hogy ez így ahogy van természetes (legalábbis egy híres kiöregedett színész számára).
A természetesség a kulcsszó: az embernek végig az az érzése, hogy minden rendben van, ennek így kell lennie. Nem lepődünk meg a végén, de nem is várjuk úgy a végkifejletet, mint mondjuk egy Harry Potter-kötetnél, pont ellenkezőleg. Nem akarjuk, hogy véget érjen, csak még pár perc, hadd maradjunk még egy picit. Kisgyermekké válunk, aki nem akar lefeküdni, nem akar "csöndben e jó éjbe átlépni" és még kevésbé akarja a főhőst oda engedni. Akkor se, ha a legszebben lépett át, ahogy át lehet lépni.
diu rusus bella mouses? Parce precor, precor.
Non sum qualis eram bonae
sub regno Cinarae.
Horatius
Hoszú béke után, Vénusz,
ismét harcba sodorsz? Irgalom! Irgalom!
Többé nem vagyok oly legény,
mint rég, jó Cinarám járma alatt!
Bede Anna fordítása
Nem hiszek benne, hogy van olyan jó film, amit csak könnyezve lehet végignézni. Ami könnyekre játszik, annál inkább undort érez az ember, mint meghatottságot, ami meg nem arra játszik, azt minek megkönnyezni? Az, hogy nem hiszek benne, nem jelenti azt, hogy még sosem könnyeztem. De nem most. Amikor tehát kóválygunk kifelé a nézőtérről a Vénusz után, inkább egyfajta megmagyarázhatatlan üresség vesz körül: "valamit öntsünk még bele, mielőtt végleg felborul!" Pedig ebbe már nem fér semmi, ez jó úgy, ahogy van.
A boncolgatást egyértelműen a főszereplőnél kell kezdeni, ő néz ránk a plakátokról, őt tolja előtérbe a mozi-ismertető, sőt: Peter O'Toole körülbelül ugyanolyan esélyes volt a legjobb férfi főszereplő Oscar-jára, mint Helen Mirren a legjobb nőire (azzal az aprócska különbséggel, hogy Helen Mirren megkapta az Oscart), a PR tehát egyszemélyes, és mégis természetesnek hat ez. Ugyanis a többiek mindent a film, és főleg annak főszereplője alá toltak – ahogy a film valóságában, úgy a valóság valóságában is O'Toole a sztár. Pedig a "többiek" is csodásak. Legyenek azok színészek, mint a Jesse-t alakító Jodie Whittaker (aki, bárki bármit mondjon, szép, éppúgy, mint Vanessa Redgrave – mindketten a maguk módján), vagy a még mindig zseniális Leslie Philips, vagy rendező Roger Mitchell, aki megint finoman háttérbe vonult. A Peter O'Toole alakította Maurice az ex-híresség, akit mindenki (fel)ismer, aki kétoldalas nekrológot kap, míg a többieknek egy-egy bekezdéssel kell beérniük. Nagyon nem szeretek jutalomjátékokról fecsegni, de itt valami hasonlót éltünk meg. A játékos pedig élt a lehetőséggel, méghozzá elegánsan, könnyedén, nem játszotta túl magát, csak annyit adott, amennyire szükség van, amennyivel elhitette, hogy ez így ahogy van természetes (legalábbis egy híres kiöregedett színész számára).
A természetesség a kulcsszó: az embernek végig az az érzése, hogy minden rendben van, ennek így kell lennie. Nem lepődünk meg a végén, de nem is várjuk úgy a végkifejletet, mint mondjuk egy Harry Potter-kötetnél, pont ellenkezőleg. Nem akarjuk, hogy véget érjen, csak még pár perc, hadd maradjunk még egy picit. Kisgyermekké válunk, aki nem akar lefeküdni, nem akar "csöndben e jó éjbe átlépni" és még kevésbé akarja a főhőst oda engedni. Akkor se, ha a legszebben lépett át, ahogy át lehet lépni.
Ezt megosztom Facebook-on!
