A terhed nincs hova rakd
hétköznapok, kabaré, read.me, 2007. december
Legalább harminc éve annak, hogy a Rádiókabaréban először elhangzott az azóta agyonismételt Táncdalfesztivál-paródia, benne a Neuer Dauer nevű újhullámos zenekarral, akik arról énekeltek, hogy a pesti ember igencsak nagy slamasztikában van, ha nem otthon jön rá a szükség.
Nemrég velem is megtörtént, nem először és nem utoljára, ráadásul a föld alatt, arra pedig gondolni sem akartam, hogy végigvergődjek a metró mozgó- és egyéb lépcsőin az első gyorsétteremig, ahol először végigállom a sort, rendelek, majd miután elkészül a szénsavmentes, palackos ásványvizem, a nyugtát lobogtatva berontsak a mellékhelységbe.
Ezért hát marketing-menedzsereket megszégyenítő gyorsasággal és hatékonysággal megtaláltam azt a helyet a peronon, amire mind a térfigyelő kamerák, mind az utazóközönség tagjai a legkevésbé látnak rá, majd az első beérkező szerelvénnyel megkönnyebbülten elhagytam a helyszínt, mert fontos találkozóm volt nem sokkal később.
Bűnös vagyok tehát, tisztelt bíróság, de mások vittek rossz utakra engem, esküdnék a Bilbiára, ha lenne értelme ennek az aktusnak egy nem vallásos (lásd még hitetlen, gyaur stb.) ember esetében.
Persze most, hogy nincs már csütörtöki kabaré a Petőfin, a tisztelt városatyáknak csak a Magyar Rádió online archívumából van módjuk kikeresni, mi nyomasztotta a lakosságot évtizedekkel ezelőtt (a mai napig bezárólag), ahhoz pedig még az ingyenes lejátszóprogramot is le kell tölteniük – további négy kattintás és 40 másodperc, ami biztosan próbára teszi számítástechnikai képességeiket. Nem netizenek ők (a fogalom definíciója: az internetes közösséghez tartozó személy, szabad fordításban hálópolgár) és nem is nyugdíjasok, hogy otthon tekergessék a Szokol gombjait, hogy jutna hát el hozzájuk a lakosság hangja?
"Becsukom a szemem és nem látom, hogy mi folyik a pesti utcááákon ó rakk, óóó, ez a zöld ház rakk…"
Nem jut el, talán soha nem is jutott, csukjuk be mi is a szemünket, oszt' úgy éljünk, hátha jobb lesz – de csak amíg meg nem érkezik az első villamos, hogy elüssön, ezért az áldott jótétlelkek most járatot ritkítanak. Tüneti kezelésnek megteszi, jobb eséllyel maradunk életben mi, önkéntes világtalanok.
Nemrég velem is megtörtént, nem először és nem utoljára, ráadásul a föld alatt, arra pedig gondolni sem akartam, hogy végigvergődjek a metró mozgó- és egyéb lépcsőin az első gyorsétteremig, ahol először végigállom a sort, rendelek, majd miután elkészül a szénsavmentes, palackos ásványvizem, a nyugtát lobogtatva berontsak a mellékhelységbe.
Forrás: bkvfigyelo.blog.hu
Ezért hát marketing-menedzsereket megszégyenítő gyorsasággal és hatékonysággal megtaláltam azt a helyet a peronon, amire mind a térfigyelő kamerák, mind az utazóközönség tagjai a legkevésbé látnak rá, majd az első beérkező szerelvénnyel megkönnyebbülten elhagytam a helyszínt, mert fontos találkozóm volt nem sokkal később.
Bűnös vagyok tehát, tisztelt bíróság, de mások vittek rossz utakra engem, esküdnék a Bilbiára, ha lenne értelme ennek az aktusnak egy nem vallásos (lásd még hitetlen, gyaur stb.) ember esetében.
Persze most, hogy nincs már csütörtöki kabaré a Petőfin, a tisztelt városatyáknak csak a Magyar Rádió online archívumából van módjuk kikeresni, mi nyomasztotta a lakosságot évtizedekkel ezelőtt (a mai napig bezárólag), ahhoz pedig még az ingyenes lejátszóprogramot is le kell tölteniük – további négy kattintás és 40 másodperc, ami biztosan próbára teszi számítástechnikai képességeiket. Nem netizenek ők (a fogalom definíciója: az internetes közösséghez tartozó személy, szabad fordításban hálópolgár) és nem is nyugdíjasok, hogy otthon tekergessék a Szokol gombjait, hogy jutna hát el hozzájuk a lakosság hangja?
"Becsukom a szemem és nem látom, hogy mi folyik a pesti utcááákon ó rakk, óóó, ez a zöld ház rakk…"
Nem jut el, talán soha nem is jutott, csukjuk be mi is a szemünket, oszt' úgy éljünk, hátha jobb lesz – de csak amíg meg nem érkezik az első villamos, hogy elüssön, ezért az áldott jótétlelkek most járatot ritkítanak. Tüneti kezelésnek megteszi, jobb eséllyel maradunk életben mi, önkéntes világtalanok.
Ezt megosztom Facebook-on!
