Kapunyitási pánik - interjú egy úgynevezett "szingli" lánnyal
párkapcsolat, szerelem, 2005. május
Nyár lesz. Illetve ne áltassuk magunka! Először vizsgaidőszak. Majd nyár, azok számára, akik az előbbit túlélték. A többiek várólistára kerülnek. Mivel mindkettő lesz, ezért ennek örömére most egyikről sem fogok írni.
Sokat hallani: amikor az emberek elérnek egy bizonyos kort, megijednek a ténytől, hogy kiöregednek a lehetőségekből. Meghíznak, megráncosodnak, megőszülnek, s nem lesznek többé vonzó célpontok. Hivatalos álláspontok szerint a "nyugati" emberek többsége "megőrül" (a "primitív törzsek emberei nem, mert ott az időseket automatikusan Bölcsnek titulálják). Ilyenkor szegény civilizált ember hajszába kezd a fiatalok után, ösztrogént szed, hőhullámokkal harcol, vagy elválik a feleségétől. A szakirodalom ezt neveti "kapuzárási pániknak".
Ennek kontrasztjaként a szak- és nemszakirodalom új jelenséget is pedzeget, amelyet "kapunyitási pániknak" is lehet nevezni. Valószínűleg az annyira felkapott "szingli"-témával is összefüggésbe hozható. Kissé lesarkítva azt jelenti: az ember nemcsak abbahagyni, hanem elkezdeni is fél a szerelmi életet. A nyitástól való félelem sok esetben a "lélek kapujára" vonatkozik. Az emberek többnyire az érzelmi sérüléstől félve tartják zárva magukat, miközben természetesen odabent a "magány" rágja őket jóízűen.
Megkérdeztem egy huszonéves, egyedülálló lányt, aki önmagát "szingli"-nek tartja, hogyan érzi magát a bőrében, s miért van egyedül?
Milyen így, "szingliként"?
Gáz! Többször kellemetlen, mint nem. Árnyalom a helyzetet: először azt gondolod, "fú, ez tök jó." Most ecsetelnem kéne az egyedüllét áldásos előnyeit: szabadság, függetlenség, blabla… Aztán rájössz, az a rossz, hogy akkor is rossz, amikor nem. Több lehetőséget is látok a szingli-dolgokkal kapcsolatban. Az első: mi, egyedülálló nők, vénlányként halunk meg, és mi leszünk az első generációs szingli hullák. A második: megtaláljuk az igazit hetvenegy éves korunkban, leélünk három évet. A harmadik: időben megtaláljuk életünk párját, és röhögünk, amin most itt rinyálunk. De ha engem kérdezel, nincs olyan, hogy életünk párja. Csak aktuális életszakaszunk aktuális párja van. Az egész életünkben pár, csak mese. Legfeljebb három év. Illetve… akkor lehet valaki életed párja, amikor nem akarsz semmit a másiktól. Nem akarod átformálni, tudsz neki úgy örülni, ahogy van: ajándékként az életedben.
Úgy érted, amikor már nem gondolkozol azon, hogy van-e ennél jobb partner a számodra?
Igen. Amikor értelmet veszti a "jobb", mert van minden. "Úgy vagy jó, ahogy vagy", ezért a dolgok úgy jók, ahogy vannak. Hú, de naiv vagyok!
Miért?
A naivság: "Ha nekem jó, akkor a másiknak is." Ilyen nincs. Nincs jó állapot, ezért a fentieket visszavonom. Dinamikusan jó állapotok vannak. Amikor nem tagadod meg magadtól a fejlődés lehetőségét, és a másiktól sem. Mindent úgy fogadsz a párkapcsolatban, hogy az a fejlődést szolgálja. Ez idealista elképzelés. Azt gondolom, a címkézés tesz valamit "rosszá" vagy "jóvá".
Fontos, hogy amikor "címkézel", őszintén figyelj az érzéseidre, és ne csak a gondolataiddal értékeld a helyzetet?
Ha gondolatban "jónak" vagy "fejlesztőnek" ítélsz egy állapotot, akkor sincs kihatással az érzéseidre. Mindig az érzés az elsődleges. Mindegy, milyennek gondolsz valamit, ha az érzelmeidben nem éled meg jónak.
És mióta vagy egyedül?
Fél éve.
Ez mit jelent? Semmiféle kapcsolatod nem volt, vagy konkrétan nem jártál senkivel?
Olyan volt, ami futó jellegűnek nevezhető. Belementem egy helyzetbe, ahol megkaptam: nem én vagyok neki egyedül, s a másik lány prioritást élvezett. Ez kifejezetten rosszul esett!
Azóta nem próbálkozott senki?
Érdekes kérdés. Szerintem nem… komolyabb szinten nem. Igazából elutasítottam volna. Sokkal több érv szól az egyedüllét mellett. Csak néha megrohan az érzés, hogy jó lenne valamilyen testi kontaktus.
Mi a helyzet az "érzelmi" kontaktusokkal?
Az talán nem annyira fontos, megkapom a barátoktól. Mindig van kivel megosztanom magam. Sőt… inkább ez a rész a félelmet keltő a párkapcsolatban. Túlzott érzelmi befolyással lenne rám, elveszteném önmagam: azt, ahogy most jó.
Pontosan milyen érvek szólnak az egyedüllét mellett?
Nem tartozol elszámolással az életedről, nem figyelik a viselkedésed, nem kell alkalmazkodni, nem kritizálnak, nem akarnak megváltoztatni. Mindezt te sem teszed, ez szintén nagy könnyebbség. Nem kell belefolynod egy másik ember életébe, csak a sajátodat éled, nem kettőt egyszerre. Konfliktusmentesebb az egész.
Interjúalanyom szeretné megsúgni a kedves olvasóknak: "kényszerítettem!", hogy hozzájáruljon a leközléshez. (Ami persze nem igaz!) Talán azért, mert a beszámolója ellentmondásos. Azzal kezdi, fájdalmas az egyedüllét, aztán közli, jobb, mint a páros élet. Úgy érzi: az önmagát feladó alkalmazkodásnál az egyedüllét jobb. Talán nem érzi magát "elég jónak" egy kapcsolathoz, amit "jónak tart". Hol az egyensúly önmagunkkal és a kapcsolattal szemben? Vajon lehet-e az egyensúly alapja az elégedettségnek? Vagy mindössze azért fél az ember "kaput nyitni", mert beáramlana rajta a gyanús "érzelmi befolyás"? Hogy ne tartson ettől, ahhoz mi kellene? Bizalom?
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Sokat hallani: amikor az emberek elérnek egy bizonyos kort, megijednek a ténytől, hogy kiöregednek a lehetőségekből. Meghíznak, megráncosodnak, megőszülnek, s nem lesznek többé vonzó célpontok. Hivatalos álláspontok szerint a "nyugati" emberek többsége "megőrül" (a "primitív törzsek emberei nem, mert ott az időseket automatikusan Bölcsnek titulálják). Ilyenkor szegény civilizált ember hajszába kezd a fiatalok után, ösztrogént szed, hőhullámokkal harcol, vagy elválik a feleségétől. A szakirodalom ezt neveti "kapuzárási pániknak".
Ennek kontrasztjaként a szak- és nemszakirodalom új jelenséget is pedzeget, amelyet "kapunyitási pániknak" is lehet nevezni. Valószínűleg az annyira felkapott "szingli"-témával is összefüggésbe hozható. Kissé lesarkítva azt jelenti: az ember nemcsak abbahagyni, hanem elkezdeni is fél a szerelmi életet. A nyitástól való félelem sok esetben a "lélek kapujára" vonatkozik. Az emberek többnyire az érzelmi sérüléstől félve tartják zárva magukat, miközben természetesen odabent a "magány" rágja őket jóízűen.
Megkérdeztem egy huszonéves, egyedülálló lányt, aki önmagát "szingli"-nek tartja, hogyan érzi magát a bőrében, s miért van egyedül?
Milyen így, "szingliként"?
Gáz! Többször kellemetlen, mint nem. Árnyalom a helyzetet: először azt gondolod, "fú, ez tök jó." Most ecsetelnem kéne az egyedüllét áldásos előnyeit: szabadság, függetlenség, blabla… Aztán rájössz, az a rossz, hogy akkor is rossz, amikor nem. Több lehetőséget is látok a szingli-dolgokkal kapcsolatban. Az első: mi, egyedülálló nők, vénlányként halunk meg, és mi leszünk az első generációs szingli hullák. A második: megtaláljuk az igazit hetvenegy éves korunkban, leélünk három évet. A harmadik: időben megtaláljuk életünk párját, és röhögünk, amin most itt rinyálunk. De ha engem kérdezel, nincs olyan, hogy életünk párja. Csak aktuális életszakaszunk aktuális párja van. Az egész életünkben pár, csak mese. Legfeljebb három év. Illetve… akkor lehet valaki életed párja, amikor nem akarsz semmit a másiktól. Nem akarod átformálni, tudsz neki úgy örülni, ahogy van: ajándékként az életedben.
Úgy érted, amikor már nem gondolkozol azon, hogy van-e ennél jobb partner a számodra?
Igen. Amikor értelmet veszti a "jobb", mert van minden. "Úgy vagy jó, ahogy vagy", ezért a dolgok úgy jók, ahogy vannak. Hú, de naiv vagyok!
Miért?
A naivság: "Ha nekem jó, akkor a másiknak is." Ilyen nincs. Nincs jó állapot, ezért a fentieket visszavonom. Dinamikusan jó állapotok vannak. Amikor nem tagadod meg magadtól a fejlődés lehetőségét, és a másiktól sem. Mindent úgy fogadsz a párkapcsolatban, hogy az a fejlődést szolgálja. Ez idealista elképzelés. Azt gondolom, a címkézés tesz valamit "rosszá" vagy "jóvá".
Fontos, hogy amikor "címkézel", őszintén figyelj az érzéseidre, és ne csak a gondolataiddal értékeld a helyzetet?
Ha gondolatban "jónak" vagy "fejlesztőnek" ítélsz egy állapotot, akkor sincs kihatással az érzéseidre. Mindig az érzés az elsődleges. Mindegy, milyennek gondolsz valamit, ha az érzelmeidben nem éled meg jónak.
És mióta vagy egyedül?
Fél éve.
Ez mit jelent? Semmiféle kapcsolatod nem volt, vagy konkrétan nem jártál senkivel?
Olyan volt, ami futó jellegűnek nevezhető. Belementem egy helyzetbe, ahol megkaptam: nem én vagyok neki egyedül, s a másik lány prioritást élvezett. Ez kifejezetten rosszul esett!
Azóta nem próbálkozott senki?
Érdekes kérdés. Szerintem nem… komolyabb szinten nem. Igazából elutasítottam volna. Sokkal több érv szól az egyedüllét mellett. Csak néha megrohan az érzés, hogy jó lenne valamilyen testi kontaktus.
Mi a helyzet az "érzelmi" kontaktusokkal?
Az talán nem annyira fontos, megkapom a barátoktól. Mindig van kivel megosztanom magam. Sőt… inkább ez a rész a félelmet keltő a párkapcsolatban. Túlzott érzelmi befolyással lenne rám, elveszteném önmagam: azt, ahogy most jó.
Pontosan milyen érvek szólnak az egyedüllét mellett?
Nem tartozol elszámolással az életedről, nem figyelik a viselkedésed, nem kell alkalmazkodni, nem kritizálnak, nem akarnak megváltoztatni. Mindezt te sem teszed, ez szintén nagy könnyebbség. Nem kell belefolynod egy másik ember életébe, csak a sajátodat éled, nem kettőt egyszerre. Konfliktusmentesebb az egész.
Interjúalanyom szeretné megsúgni a kedves olvasóknak: "kényszerítettem!", hogy hozzájáruljon a leközléshez. (Ami persze nem igaz!) Talán azért, mert a beszámolója ellentmondásos. Azzal kezdi, fájdalmas az egyedüllét, aztán közli, jobb, mint a páros élet. Úgy érzi: az önmagát feladó alkalmazkodásnál az egyedüllét jobb. Talán nem érzi magát "elég jónak" egy kapcsolathoz, amit "jónak tart". Hol az egyensúly önmagunkkal és a kapcsolattal szemben? Vajon lehet-e az egyensúly alapja az elégedettségnek? Vagy mindössze azért fél az ember "kaput nyitni", mert beáramlana rajta a gyanús "érzelmi befolyás"? Hogy ne tartson ettől, ahhoz mi kellene? Bizalom?
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
