Az alku
depresszió, párkapcsolat, 2005. március
"Állj fel! Még nem kell a sírba tenned magad. Még nincs vége! Húszévesen oda indulsz, ahova akarsz, meghódíthatod a világot. Vár a nagyszerű függetlenség, a szabadság. Vár a sze…"
Nő, hosszú hajú, inkább lány… megállapíthatatlan életkorban. Egy fiatal férfi mellett ült, aki átfogta a derekát, és beszélt hozzá. Nagyon sokat beszélt. A hosszú hajú nem nézett rá, de úgy tűnt, figyel.
Legalább fél füllel. Nem lehetett nem megjegyezni az arckifejezését. Szomorú volt. Nem látványosan, de mélyen szomorú, azzal a fajta szomorúsággal, amit az ember nem vesz észre, csak megérez… De közben talán bosszús is volt vagy közömbös. Volt a testtartásában valami furcsa tűrés. Szorosan ült párja mellett, de nem simult hozzá. A karját önkéntelen mozdulattal ejtette kettejük közé, látszólag kinyújtva a fiatal férfi felé a kezét, valójában azonban feszes határvonal gyanánt. Kezdtem dühös lenni a lányra. Ha nem akar ott ülni, miért nem áll fel?
Lehet, hogy fel szeretett volna állni. Erre utalt az ugrásra kész testhelyzet, amit keresztbe vetett lábaival próbált leplezni, de pillanatok alatt pozíciót válthatott volna, hogy eltűnjön valahová, ahová akar. De nem. Ha jól sejtem, pont az lehetett a gond, hogy nem tudta, eltűnhetne-e bárhová is.
Felemelte a kezét, hogy megigazítsa a mellette ülő sálját, finom, gondoskodó mozdulatokkal. A fiatal férfi rámosolygott, és elégedetten megemelte a fejét, hogy szabad utat adjon a nő kezeinek. Milyen idilli jelenet.
Sejtettem, hogy kompenzál. Kap valamit, amit nem tud belülről viszonozni, ezért gesztusokkal üzérkedik. Visszamosolygott, de csak a szájával, és ettől a szeme még szomorúbb lett, talán csak szem és száj éles különbsége miatt. A párjának nem tűnt fel. Tényleg nem. Megsimogatta a lány kezét, ő pedig visszasimogatott. Idióta. Minél tovább csinálja, annál mélyebbre süllyed benne. Aztán már csak két lehetősége lesz: vagy örökké folytatja, vagy egyik napról a másikra kitür, és akkor ez a férfi hanyatt esik. Hiszen minden olyan csodálatos volt… vagy nem? Hazugság volt az egész? Valószínűleg nem érti majd, hogy nem hazugság volt, hanem alku.
Ez a nő nem tűnt sokkal többnek húsznál, de épp elég idősnek ahhoz, hogy bevallatlanul is féljen az egyedülléttől. Épp elég idősnek ahhoz, hogy már meg legyen sebezve, és kilátástalannak lássa helyzetét, mert oda, ahova indult, nem tudott eljutni. Talán már a nagyanyja és az anyja is úgy ment férjhez, hogy "józan" alkut kötött a "sorssal", illetve "önmagával", és hozzáment az első jóravaló emberhez, aki egy naagy…, ám boldogtalanul végződő érzés után az útjába akadt. Legalábbis kinéztem belőle, hogy jól rögzült családi hagyományt követ. Megérdemli – gondoltam, miközben a szeme közé néztem. Csak ne feszengene olyan látványosan.
Néztük egymást hosszan, tulajdonképpen megvetéssel.
Mennyit tettet az ember azért, hogy ne bántson meg másokat – üzentem a szememmel. Főként saját magát ne. Állj fel, szuggeráltam. Nézett rám csontvelőig hatolóan, mindentudóan, keserűen. Ez meglepő volt ahhoz képest, hogy milyen életrevalónak mutatkozott első ránézésre; a mozdulataiban energia volt… olyan, ami akár fel is állíthatta volna onnan. Állj fel! Még nem kell a sírba tenned magad. Még nincs vége! Húszévesen oda indulsz, ahova akarsz, meghódíthatod a világot. Vár a nagyszerű függetlenség, a szabadság vár a sze… Itt gúnyosan elmosolyodott. Komolyan mondom, ilyen gúnyt még nem láttam. Szinte szívtelen volt. Nyilván ez a baja: hogy tényleg szívtelen.
A fiatal férfi a lány ujjaiba fonta a sajátját, ő meg még a másik kezét is a tetejére rakta. Bravó, gondoltam, most aztán bebiztosítottad magad. Utána valami sóhajtásszerűt művelt. Ez az, vegyél csak nagy levegőt, látszik, hogy úgyis mindjárt megfulladsz. A párja természetes mozdulattal felmarkolta a hosszú haját, mint saját tulajdont, megcsavarta, játszott vele, aztán a lány fülébe súgott valamit, enyhén kaján szájrángással. Az alany arca feszültté vált, de csak egy töredékmásodpercre, aztán visszatért szokásos rezignált mélabújához, amit elvileg senkinek sem szabadott volna észrevenni. Rezignált mélabúval kevert mosolyt produkált, a férfi pedig tovább beszélt, ki tudja, miről. Ez már nevetséges volt.
Körülnéztem, hogy látok-e még hasonló sorsúakat magam körül, de úgy tűnik, ezen kívül csak középkorú családanyák és közalkalmazott kisugárzású családapák képviseltették magukat. Körül kellett volna rohanjak a szerelvényben, hogy mindenkit kifaggassak, súlyos tapasztalataik birtokában, mit javasolnának a kiábrándult pofájú nőszemélynek. De úgysem érdekelt volna, mit mondanak, hiszen én tudtam a megoldást. Bátorság! Akartam felkiáltani. Bátorság ahhoz, hogy kikerüld ezt a kézenfekvőnek tűnő alkudozást! Ez volt a szemem villámlásában, de ő folytatta a gúnyos szemezést, amiben közölte, hogy a bátorság és a belátásra való képtelenség két dolog, és a bátorsággal igen kevéssé tudja megmagyarázni magának az ember ötven éves korában, miért is nem volt hajlandó soha lejjebb vinni az "igényszintjét". Nem érdekel, villámlottam vissza, bátorság!
Leszálláshoz készülődtek, és a szája vonalából megállapíthattam, hogy tökéletesen mártírnak képzeli magát. Nem. Csak hülye.
Végre felálltak, egyszerre, és az előttem feszengő jellegzetes alak nem tükröződött vissza többet.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Nő, hosszú hajú, inkább lány… megállapíthatatlan életkorban. Egy fiatal férfi mellett ült, aki átfogta a derekát, és beszélt hozzá. Nagyon sokat beszélt. A hosszú hajú nem nézett rá, de úgy tűnt, figyel.
Legalább fél füllel. Nem lehetett nem megjegyezni az arckifejezését. Szomorú volt. Nem látványosan, de mélyen szomorú, azzal a fajta szomorúsággal, amit az ember nem vesz észre, csak megérez… De közben talán bosszús is volt vagy közömbös. Volt a testtartásában valami furcsa tűrés. Szorosan ült párja mellett, de nem simult hozzá. A karját önkéntelen mozdulattal ejtette kettejük közé, látszólag kinyújtva a fiatal férfi felé a kezét, valójában azonban feszes határvonal gyanánt. Kezdtem dühös lenni a lányra. Ha nem akar ott ülni, miért nem áll fel?
Lehet, hogy fel szeretett volna állni. Erre utalt az ugrásra kész testhelyzet, amit keresztbe vetett lábaival próbált leplezni, de pillanatok alatt pozíciót válthatott volna, hogy eltűnjön valahová, ahová akar. De nem. Ha jól sejtem, pont az lehetett a gond, hogy nem tudta, eltűnhetne-e bárhová is.
Felemelte a kezét, hogy megigazítsa a mellette ülő sálját, finom, gondoskodó mozdulatokkal. A fiatal férfi rámosolygott, és elégedetten megemelte a fejét, hogy szabad utat adjon a nő kezeinek. Milyen idilli jelenet.
Sejtettem, hogy kompenzál. Kap valamit, amit nem tud belülről viszonozni, ezért gesztusokkal üzérkedik. Visszamosolygott, de csak a szájával, és ettől a szeme még szomorúbb lett, talán csak szem és száj éles különbsége miatt. A párjának nem tűnt fel. Tényleg nem. Megsimogatta a lány kezét, ő pedig visszasimogatott. Idióta. Minél tovább csinálja, annál mélyebbre süllyed benne. Aztán már csak két lehetősége lesz: vagy örökké folytatja, vagy egyik napról a másikra kitür, és akkor ez a férfi hanyatt esik. Hiszen minden olyan csodálatos volt… vagy nem? Hazugság volt az egész? Valószínűleg nem érti majd, hogy nem hazugság volt, hanem alku.
Ez a nő nem tűnt sokkal többnek húsznál, de épp elég idősnek ahhoz, hogy bevallatlanul is féljen az egyedülléttől. Épp elég idősnek ahhoz, hogy már meg legyen sebezve, és kilátástalannak lássa helyzetét, mert oda, ahova indult, nem tudott eljutni. Talán már a nagyanyja és az anyja is úgy ment férjhez, hogy "józan" alkut kötött a "sorssal", illetve "önmagával", és hozzáment az első jóravaló emberhez, aki egy naagy…, ám boldogtalanul végződő érzés után az útjába akadt. Legalábbis kinéztem belőle, hogy jól rögzült családi hagyományt követ. Megérdemli – gondoltam, miközben a szeme közé néztem. Csak ne feszengene olyan látványosan.
Néztük egymást hosszan, tulajdonképpen megvetéssel.
Mennyit tettet az ember azért, hogy ne bántson meg másokat – üzentem a szememmel. Főként saját magát ne. Állj fel, szuggeráltam. Nézett rám csontvelőig hatolóan, mindentudóan, keserűen. Ez meglepő volt ahhoz képest, hogy milyen életrevalónak mutatkozott első ránézésre; a mozdulataiban energia volt… olyan, ami akár fel is állíthatta volna onnan. Állj fel! Még nem kell a sírba tenned magad. Még nincs vége! Húszévesen oda indulsz, ahova akarsz, meghódíthatod a világot. Vár a nagyszerű függetlenség, a szabadság vár a sze… Itt gúnyosan elmosolyodott. Komolyan mondom, ilyen gúnyt még nem láttam. Szinte szívtelen volt. Nyilván ez a baja: hogy tényleg szívtelen.
A fiatal férfi a lány ujjaiba fonta a sajátját, ő meg még a másik kezét is a tetejére rakta. Bravó, gondoltam, most aztán bebiztosítottad magad. Utána valami sóhajtásszerűt művelt. Ez az, vegyél csak nagy levegőt, látszik, hogy úgyis mindjárt megfulladsz. A párja természetes mozdulattal felmarkolta a hosszú haját, mint saját tulajdont, megcsavarta, játszott vele, aztán a lány fülébe súgott valamit, enyhén kaján szájrángással. Az alany arca feszültté vált, de csak egy töredékmásodpercre, aztán visszatért szokásos rezignált mélabújához, amit elvileg senkinek sem szabadott volna észrevenni. Rezignált mélabúval kevert mosolyt produkált, a férfi pedig tovább beszélt, ki tudja, miről. Ez már nevetséges volt.
Körülnéztem, hogy látok-e még hasonló sorsúakat magam körül, de úgy tűnik, ezen kívül csak középkorú családanyák és közalkalmazott kisugárzású családapák képviseltették magukat. Körül kellett volna rohanjak a szerelvényben, hogy mindenkit kifaggassak, súlyos tapasztalataik birtokában, mit javasolnának a kiábrándult pofájú nőszemélynek. De úgysem érdekelt volna, mit mondanak, hiszen én tudtam a megoldást. Bátorság! Akartam felkiáltani. Bátorság ahhoz, hogy kikerüld ezt a kézenfekvőnek tűnő alkudozást! Ez volt a szemem villámlásában, de ő folytatta a gúnyos szemezést, amiben közölte, hogy a bátorság és a belátásra való képtelenség két dolog, és a bátorsággal igen kevéssé tudja megmagyarázni magának az ember ötven éves korában, miért is nem volt hajlandó soha lejjebb vinni az "igényszintjét". Nem érdekel, villámlottam vissza, bátorság!
Leszálláshoz készülődtek, és a szája vonalából megállapíthattam, hogy tökéletesen mártírnak képzeli magát. Nem. Csak hülye.
Végre felálltak, egyszerre, és az előttem feszengő jellegzetes alak nem tükröződött vissza többet.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
