A vizsgaidőszak végeztével itt az ideje, hogy ismét célba vegyük a különböző mozikat, és elfeledjük a maguk mögött hagyott gyötrelmes néhány hetet. Az év eleje egyébként is mozgalmas periódusnak számít a filmvilág kedvelőinek. Árgus szemekkel figyelhetjük, hogy melyik alkotás hány jelölést kapott, és díjat nyert, vagy éppen kik lesznek azok a rendezők és színészek, akikre érdemes lesz majd odafigyelni a későbbiekben. A legfontosabb kritika persze a nézőközönségé, ők pedig arra fognak emlékezni, aki jó filmet készített, vagy pedig ilyenben játszott. Jean-Pierre Jeunet és Audrey Tautou neve például bizonyosan sokunkban párosul szép emlékekkel, az Amélie csodálatos élete című remekműben ugyanis egyszer már nyerő párosnak bizonyultak. Nem is lehetett véletlen, hogy e cikk írója furcsa bizsergést érzett, amikor megtudta, hogy hamarosan új filmben csodálhatja majd meg a színésznőt és a rendező mesés képi világát.
A Hosszú jegyesség időben egészen az első világháború körüli időszakig repít vissza minket. Egy tengerparti francia faluban élt egyszer egy Mathilde nevű kislány és egy Manech nevű kisfiú. Először összebarátkoztak, majd később, ahogy felcseperedtek, egymásba szerettek. Jött azonban a háború, Manech-t behívták, a nyugati frontra kellett mennie. A pár természetesen úgy gondolta, hogy a szerelmük túlél minden borzalmat, Mathilde azonban hiába várja haza vőlegényét. Annyit sikerül megtudnia, hogy a fiú valószínűleg a között az öt katona között volt, akiket a hadbíróság elítélt, mert megsebesítették saját magukat, hogy hazajuthassanak. A büntetésük kegyetlen: kitoloncolják őket a két ellenséges lövészárok közötti "senkiföldjére", ahol a biztos halál vár rájuk. A lány nem akarja elfogadni, hogy a kedvese halott, ezért több szálon nyomozni kezd. Közvetett és közvetlen résztvevők történeteiből próbálja meg kideríteni, mi is történhetett valójában. Apró mozaikokból akar összeállítani egy képet, mely alapján talán rátalálhat szerelmére. Megrázó, szomorú és néhol humoros élettöredékeket megismerve végül kiderül, hogy a remény nem volt hiábavaló.
Azzal, hogy ilyen szép lineárisan leírtam a történet vázát, egy kis feladatot talán el is vettem a rovat olvasójától. Jeunet ugyanis elvárja tőlünk, nézőktől, hogy az időszálakat magunk bogozzuk ki. A huszonegyedik század rutinos filmkedvelője persze ezen már nem lepődik meg, de azért mindig jó látni, amikor egy rendező (és persze a forgatókönyvíró) valóban művészi fokon keveri meg és osztja ki a kártyákat nekünk, nézőknek. Ez egy olyan alkotás, amely állandóan figyelemmel tartja a nézőt, mert minden percében helyére kerül egy darabka a kirakós játékból. Mindemellett ami végleg a vászonra ragasztja a tekinteteket, az nem más, mint az egyedülálló képi világ. A hosszú jegyességben állandó kontrasztot jelent a sötét csatajelenetek és a nyugalmat sugárzó vidéki tájképek ábrázolása. Az egyik a borzalmakat, a másik a reményt hivatott kifejezni. De a háború megjelenítése, amellett, hogy élethűen ábrázolja annak embertelenségét, valahogy mégis művészi marad. Az egész film olyan, mintha valaki éppen az adott pillanatban festené azt. Jean-Pierre Jeunet-nek különleges érzéke van a speciális effektekhez is. Mások hatalmas robbantásokra vagy monumentális csatajelenetekre fektetnék a hangsúlyt, ő – bár ezeket is használja – inkább nagyon sok egyéb apróságot alakít át és valósít meg, ami által az összkép csodálatos lesz. Egyszerűen nem lehet betelni vele.
Persze a rendező és Audrey Tautou kettőse óhatatlanul "kikényszeríti" a nézőkből, hogy összehasonlítsák a filmet az Amélie csodálatos életével. Szerintem annyi a hasonlóság, hogy itt is egy központi karakter körül forognak az események. Tautou kisasszonynak különben egy teljesen más személyiséget kellett megformálnia ez alkalommal. Mathilde nem egy különc, bájos csodabogár, hanem egy szerelmes, céltudatos fiatal nő, aki nem akar lemondani arról, aki a legfontosabb számára. És ezt a szerepet is legalább olyan természetesen játssza, mintha ráruházták volna. Szóval, még ha az ember a régi emlékekkel is vág neki a filmnek, az első képkockák után úgyis belefeledkezik majd a történetbe, és utána már eszébe sem fog jutni az a bizonyos másik lány. Aki pedig egyéb filmekben is látta már Audrey Tautou-t, az már tudja, hogy egy színészegyéniségről van szó, aki remélhetőleg még nagyon sok emlékezetes alakítással fog boldogítani minket.
Egy szó mint száz: ha látni akarsz egy remek háborús-romantikus filmet, amely mentes minden csöpögős "túlzott érzelemtől", és mindemellett gyönyörűen lett fényképezve, a Hosszú jegyességet mindenképpen tekintsd meg.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
A Hosszú jegyesség időben egészen az első világháború körüli időszakig repít vissza minket. Egy tengerparti francia faluban élt egyszer egy Mathilde nevű kislány és egy Manech nevű kisfiú. Először összebarátkoztak, majd később, ahogy felcseperedtek, egymásba szerettek. Jött azonban a háború, Manech-t behívták, a nyugati frontra kellett mennie. A pár természetesen úgy gondolta, hogy a szerelmük túlél minden borzalmat, Mathilde azonban hiába várja haza vőlegényét. Annyit sikerül megtudnia, hogy a fiú valószínűleg a között az öt katona között volt, akiket a hadbíróság elítélt, mert megsebesítették saját magukat, hogy hazajuthassanak. A büntetésük kegyetlen: kitoloncolják őket a két ellenséges lövészárok közötti "senkiföldjére", ahol a biztos halál vár rájuk. A lány nem akarja elfogadni, hogy a kedvese halott, ezért több szálon nyomozni kezd. Közvetett és közvetlen résztvevők történeteiből próbálja meg kideríteni, mi is történhetett valójában. Apró mozaikokból akar összeállítani egy képet, mely alapján talán rátalálhat szerelmére. Megrázó, szomorú és néhol humoros élettöredékeket megismerve végül kiderül, hogy a remény nem volt hiábavaló.
Azzal, hogy ilyen szép lineárisan leírtam a történet vázát, egy kis feladatot talán el is vettem a rovat olvasójától. Jeunet ugyanis elvárja tőlünk, nézőktől, hogy az időszálakat magunk bogozzuk ki. A huszonegyedik század rutinos filmkedvelője persze ezen már nem lepődik meg, de azért mindig jó látni, amikor egy rendező (és persze a forgatókönyvíró) valóban művészi fokon keveri meg és osztja ki a kártyákat nekünk, nézőknek. Ez egy olyan alkotás, amely állandóan figyelemmel tartja a nézőt, mert minden percében helyére kerül egy darabka a kirakós játékból. Mindemellett ami végleg a vászonra ragasztja a tekinteteket, az nem más, mint az egyedülálló képi világ. A hosszú jegyességben állandó kontrasztot jelent a sötét csatajelenetek és a nyugalmat sugárzó vidéki tájképek ábrázolása. Az egyik a borzalmakat, a másik a reményt hivatott kifejezni. De a háború megjelenítése, amellett, hogy élethűen ábrázolja annak embertelenségét, valahogy mégis művészi marad. Az egész film olyan, mintha valaki éppen az adott pillanatban festené azt. Jean-Pierre Jeunet-nek különleges érzéke van a speciális effektekhez is. Mások hatalmas robbantásokra vagy monumentális csatajelenetekre fektetnék a hangsúlyt, ő – bár ezeket is használja – inkább nagyon sok egyéb apróságot alakít át és valósít meg, ami által az összkép csodálatos lesz. Egyszerűen nem lehet betelni vele.
Persze a rendező és Audrey Tautou kettőse óhatatlanul "kikényszeríti" a nézőkből, hogy összehasonlítsák a filmet az Amélie csodálatos életével. Szerintem annyi a hasonlóság, hogy itt is egy központi karakter körül forognak az események. Tautou kisasszonynak különben egy teljesen más személyiséget kellett megformálnia ez alkalommal. Mathilde nem egy különc, bájos csodabogár, hanem egy szerelmes, céltudatos fiatal nő, aki nem akar lemondani arról, aki a legfontosabb számára. És ezt a szerepet is legalább olyan természetesen játssza, mintha ráruházták volna. Szóval, még ha az ember a régi emlékekkel is vág neki a filmnek, az első képkockák után úgyis belefeledkezik majd a történetbe, és utána már eszébe sem fog jutni az a bizonyos másik lány. Aki pedig egyéb filmekben is látta már Audrey Tautou-t, az már tudja, hogy egy színészegyéniségről van szó, aki remélhetőleg még nagyon sok emlékezetes alakítással fog boldogítani minket.
Egy szó mint száz: ha látni akarsz egy remek háborús-romantikus filmet, amely mentes minden csöpögős "túlzott érzelemtől", és mindemellett gyönyörűen lett fényképezve, a Hosszú jegyességet mindenképpen tekintsd meg.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
