Vigadjunk

komédia, színház, 2005. február

Belenyugodni a kudarcba, abba, hogy elrontottad, nagyon nehéz. Továbblépni, feltöltődni, s újrakezdeni a létedet, talán még kegyetlenebb. Tudni kell hátrahagyni a sorsod történelmének egy részletét. Hiszem és vallom, ha az ember valamit szépen zár le, sokszor maradandóbb. Tavaly kacagtam, s úgy zártam egy sikeres félévet. Idén szerencsétlen voltam, de legalább röhögtem.

Pótszék. Még el sem kezdődött az előadás, de úgy éreztem, nem nézem végig. Kétségbeestem. Miniszoknya, tűsarkú csizma, és itt ülök egy darab fán, mint egy elgyötört, fájóshátú kisdiák. De jött a jó tündér, és megmentett egy karosszékes csodával. Mikor felnéztem, rájöttem, valóban tündér volt. Valakinek még hely sem maradt. Rengeteg ember. S ekkor eszembe jutott: ezt teszik a nevek! Sok darab kezdetén éreztem, kell a színészeknek egy pár perc, mire szereplők lesznek. Volt mindig egy pont, melynél tudni véltem, már játszanak. Ennél a darabnál ez az első mondat volt. Hiába, ők már klasszikusok!

Mikor elaludtak a lámpák, Pierre ott fetrengett az ágyon, s jajgatott: hátfájás. Szerda este van, az asszony hazatér. A doktor időközben megérkezik, hogy ellássa a férfit. Közben kiderül az esti program. Jelenet. Az asszony elmegy, a doktor receptet ír. Telefon. Milliomos könyvkiadónk úri szokásokkal, kegyetlen hobbival bír, s pár órával, melyben tönkremegy az élete. Még be sem lép a Kedvtelés az ajtón, már hallom a hangját. Fogom a fejem, és mosoly villan az arcomon. Tökéletes. Francois gyufaszálból épít hidakat, épületeket. Egy szerencsétlen, akinek az élete romokban. Elhagyta a felesége egy másik férfi miatt. Nincsen senkije, csak a makettjei, amelyek perverzitássá fajultak nála. Ugyanúgy, mint a milliomos férfinál a szerda esti Balfácán vacsora. A játék lényege: vendégül látni egy szerencsétlent, akinek hiányzik pár kereke. Az nyeri a versenyt, akinek a leghülyébb a vacsorameghívottja. Francois (Koltai Róbert) csak beszél, megállás nélkül. Nem most kéne. A vacsora, melyre hivatalosak, elmarad Pierre (Kern András) hátfájása miatt. A könyvkiadó így nem kíváncsi a férfira. Az úr viszont rendkívül segítőkész. Mindent megtesz, hogy jótevőjének, aki bemutatja őt a barátainak, könnyítsen az állapotán. Felhívja hát az orvost, de szerencsétlenségére félretárcsáz. Marléne. A szerető. Egy fiatal nimfomán (Ullmann Mónika), aki kint élt Indiában. Életét a karmák, aszcendensek határozzák meg. Odavan a férfiért, rohan a karjaiba, amint megtudja, hogy a felesége elhagyta. Már ha egyáltalán elhagyta, és ha igen, akkor ki miatt?

Könyvkiadónk nem bírja tovább a fájdalmat, lefekszik pihenni. Előtte meghagyja a segítőkész Francois-nak: "Marléne-t ne engedd be a lakásba. A feleségemnek mondd meg, ha hazatért, jöjjön a szobámba." Itt válik Francois tökéletes balfácánná. Összekeveri a két nőt. Pierre, amikor felébred, már csak menteni próbálja a menthetőt. Labirintusrengetegnek tűnik a sok képtelen ötlet, melytől minden egyre rosszabb lesz. Francois mindent elront. Tönkreteszi házasságát, a szeretőjével való viszonyát, rázúdítja adóellenőr kollégáját, porrá zúzza a lakását. Egyetlen pozitív dolgot tesz, azt is merő ballépésből. Visszaszerzi rég elveszettnek hitt barátját.

A darab kulcsszava: redial. Ez a záró mondat, Francois életének lényege: újrakezdeni, újratárcsázni. Megmutatja, mindig van egy következő esély, még akkor is, amikor azt hisszük, mindennek vége. A mű végére Pierre élete romokban lesz. Amikor elkezdődött a játék, egy szépen bebútorozott, gazdag lakásban láthattuk őt. Mikor véget ért, tükröződött a lakás állapotán az élete, lelkivilága. Együtt dőlt romokba a darabbal.

Ők ketten összeomlottak, mi pedig felépültünk. Néha nem hallottam, mit mondanak a színészek, néha várniuk kellett, hogy folytassák. Mi csak nevettünk. Időnként olyan elragadtatással, hogy ők is velünk somolyogtak. A két klasszikus, Koltai és Kern, hatalmas nagyot alakított. Úgy érzem, Koltai tökéletes erre a szerepre. Néha, ahogy elnéztem őt a tévében, nem tudtam eldönteni, zseni vagy balfácán. Aznap este rájöttem, egyik sem. Igazi színész. Arra született, hogy kamerák kereszttüzében vagy akár egyetlen néző előtt eljátssza, ami éppen kell a népnek. Nekem s sok embernek ott vasárnap este nevetés kellett. Ő és Kern András ezt megadták nekünk, és mi hálásak voltunk érte

Helyszín: József Attila Színház, Budapest
Író: Francis Veber
Fordította: Karikás Péter
Rendező: Valló Péter
Díszlet: Éberwein Róbert – Valló Péter
Jelmez: Jánoskuti Mária
Zene: Melis László
Főszerepben: Kern András, Koltai Róbert, Józsa Imre, Vándor Éva, Ullmann Mónika, Besenczi Árpád, Újréti László
http://www.jozsefattilaszinhaz.hu

Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu


Mit szólsz hozzá?

Feles

Feles

Tóth (vagy Roszival? ehh...) Kata imád színházba járni, de bölcsészként az olvasást sem veti meg. A szláv, azon belül is az orosz kultúra a szíve csücske. A KULT rovat lelkes vezetője. Hajszínének változásait követni nem egyszerű feladat.

húzd fel a cikket!

Köszönjük visszajelzésedet . . .
    Tíz évvel később
    Hamis nosztalgiák verme
    Fregoli főoldal