Beöltözve
divat, hétköznapok, 2005. február
"Hány évig tart még a bál…" /P.U.F/
Életemben először óvodás koromban voltam farsangi bálon. Valami pillangószerű rovarjelmezem volt, a fejemen két ilyen böszme, csápszerű izé himbálózott. Minden lány hercegkisasszonynak öltözött, akkoriban még az volt a divat (pedig nem régen volt!), ma valószínűleg "Britniszpírszek" akarnának lenni, de minimum avonlányok. Ahogy emlékszem, jól éreztem magam, attól eltekintve, hogy a lelkes szülői munkaközösség által hozott tortával az első percben lezabáltam a jelmezem, és a nadrágom folyton le akart csúszni. Más személyes emlékem a farsanggal nincs, ha attól eltekintünk, hogy egyszer egy gimnáziumi farsangon egy cimborámmal részegnek öltöztünk be, és annyira jól sikerült, hogy ki is vágtak a buliból.
Farsangi bulik, beöltözős mulatságok minden évben vannak, általában jól menő helyek hirdetik meg azért, hogy odacsődüljön a tömeg, és megigya a raktáron maradt vodkát. És mégis, az emberek imádnak beöltözni. Legalábbis a nagy részük. Mi lehet abban olyan vonzó, hogy felveszünk egy fekete lepelt, a fejünkre húzunk egy papírkosarat, és azt mondjuk, hogy mi vagyunk Darth Vader, közben meg mindenki tudja, hogy nem mi vagyunk? A középkorban a farsangnak nagy hagyománya volt. Sokkal gigantikusabb buli volt a világ nagy részén, mint manapság. Egész évben készültek rá, volt hozzá farsangi körmenet és orbitális buláj reggelig. Egyszerű megfejteni, miért voltak annyira nagy jelentőségűek ezek az ünnepek. Eleve az errefelé élő emberiség nagyobbik részének nem nagyon volt úgynevezett "szabadideje". Akik dolgoztak – és ugyanúgy, mint ma, akkor is ők voltak többen –, minden nap dolgoztak. Ezért is volt sokkal több hivatalos és nem hivatalos ünnep, mint ma, hiszen csak akkor juthatott a nép némi levegőhöz. Másrészt akkoriban az ember beleszületett egy adott társadalmi kasztba, és onnan a legritkább esetben tudott kiszabadulni. Ráadásul hovatartozását egész életében, minden nap külsőjén viselte. Lőtávolból meg lehetett mondani, ki a nemes, ki a jobbágy. Kivéve farsangkor. Akkor a farsangi királynak bármit szabad volt megtennie. A farsangi tömeg megdobálhatta a földesurat, akinek ezt el kellett tűrnie, és nem volt szabad bosszút állnia (elvileg). Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor a szegényebbek nyilvánosan belebújhattak akár a királyok ruháiba is. Megbillent a világ rendje egy időre. A farsang efféle jelentősége mára eltűnt ugyan, ám az elgondolkodtató, hogy manapság is általában olyan figuráknak öltöznek be az emberek, akik sikeresek, erősek, szépek, gazdagok stb. A lényeget tekintve mindegy, hogy Superman-e az a figura vagy Britney Spears.
De vajon tényleg csak farsangkor öltözünk be másnak, mint akik vagyunk?
Vegyünk egy hétköznapi példát. Bemegyünk a Teszkóba, mert muszáj. Toljuk a kocsit, a személyzet pakol a polcokra, érezhetően útban vagyunk (a Teszkó olajozott működésének legnagyobb kerékkötői azok a fránya vevők). Egyszer csak szembejön egy arc. Nyakában kétkilós aranylánc, és minden mozdulatára megcsörren karján a rolex. Miután végzett, beszáll a hatalmas kerekű, otromba dzsipjébe, amellyel a mozgássérült parkolóhelyére állt be, keresztbe, és lefejel, ha valami nem tetszik. Ő például újgazdagnak öltözött be. Az aranylánc csak azért gizda, mer’ színarany ám, a rolex, cirka 120 rongyé’ ugyanazt az időt mutatja, amit az én piaci casióm, a dzsip meg ugyanúgy benzinnel megy, és négy kereke van, mint a Trabantnak. Ezeket is jelmezeknek tekinthetjük. Sőt, továbbmegyek: nem muszáj, hogy a jelmez kívül legyen. Lehet a maszkunk a saját arcunk is. Mindennap felkelünk és beöltözünk tanulónak, bejárunk az iskolába, és ott bizonyos szabályok szerint kell viselkednünk, azaz egy meghatározott jelmezt kell magunkra ölteni. Egy másikat, amikor a haverjainkkal bulizunk, és megint másikat, amikor otthon vagyunk. Mi azt mondjuk, az a sok személyiség abban a sok jelmezben mind mi vagyunk. Valóban?
Feldmár András Kanadában élő magyar pszichológus és pszichoterapeuta szerint nem biztos. Azt mondja, ha egy gyerek ül az ágyán, és órákon át egy pontra bámul a falon, egy idő után valószínűleg pszichológushoz kerül. Pedig szülei ugyanezt csinálják minden nap – igaz, a fel előtt van egy tévé, de a különbség csupán ennyi. Azt az embert, aki rendszeresen a kijáratokon megy be és Napóleonnak hívja magát, valószínűleg elmebetegnek fogjuk titulálni, és elzárjuk a világtól, hogy élete végéig gyógyszereken éljen. Miközben mi emberi neveket adunk háziállatainknak, és beszélgetünk velük, sosem látott istenekben hiszünk, vagy asztrológusokban, akik a csillagokról állítanak dolgokat, befestjük a hajunkat és a körmeinket más színűre, mint amilyenek valójában, dohányzunk és iszunk, miközben tudjuk, hogy árt nekünk, füves pályákon futkározunk teljes erőnkből azért, hogy egy labdát rugdoshassunk, ítélkezünk, és háborúkat vívunk egymással. Ezeket persze teljesen normális dolgoknak tartjuk. Ezek jó jelmezek, viselheti bárki, sőt, mindenkinek viselnie kell. Ezeket a jelmezeket ugyanis a társadalom adja ránk, és aki nem viseli őket, azt kiközösíti magából. Feldmár azt mondja, nem biztos, hogy mindenkinek egyformán kényelmesek az uniformisok. Lehet, hogy senkinek sem annyira kényelmesek. Nem azt mondja, hogy fel kell rúgni a konvenciókat, csupán annyit, amennyi a delphoi jósdára is ki volt írva: "Ismerd meg önmagad!" Tömör, ámde annál mélyebb értelmű mondat. Talán van benne valami. Feldmár hozzáteszi: "és ismerj meg másokat is". Aztán talán magad is lehetsz majd saját jelmezed szabója. Lehet, hogy idén magunknak kéne beöltöznünk.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Életemben először óvodás koromban voltam farsangi bálon. Valami pillangószerű rovarjelmezem volt, a fejemen két ilyen böszme, csápszerű izé himbálózott. Minden lány hercegkisasszonynak öltözött, akkoriban még az volt a divat (pedig nem régen volt!), ma valószínűleg "Britniszpírszek" akarnának lenni, de minimum avonlányok. Ahogy emlékszem, jól éreztem magam, attól eltekintve, hogy a lelkes szülői munkaközösség által hozott tortával az első percben lezabáltam a jelmezem, és a nadrágom folyton le akart csúszni. Más személyes emlékem a farsanggal nincs, ha attól eltekintünk, hogy egyszer egy gimnáziumi farsangon egy cimborámmal részegnek öltöztünk be, és annyira jól sikerült, hogy ki is vágtak a buliból.
Farsangi bulik, beöltözős mulatságok minden évben vannak, általában jól menő helyek hirdetik meg azért, hogy odacsődüljön a tömeg, és megigya a raktáron maradt vodkát. És mégis, az emberek imádnak beöltözni. Legalábbis a nagy részük. Mi lehet abban olyan vonzó, hogy felveszünk egy fekete lepelt, a fejünkre húzunk egy papírkosarat, és azt mondjuk, hogy mi vagyunk Darth Vader, közben meg mindenki tudja, hogy nem mi vagyunk? A középkorban a farsangnak nagy hagyománya volt. Sokkal gigantikusabb buli volt a világ nagy részén, mint manapság. Egész évben készültek rá, volt hozzá farsangi körmenet és orbitális buláj reggelig. Egyszerű megfejteni, miért voltak annyira nagy jelentőségűek ezek az ünnepek. Eleve az errefelé élő emberiség nagyobbik részének nem nagyon volt úgynevezett "szabadideje". Akik dolgoztak – és ugyanúgy, mint ma, akkor is ők voltak többen –, minden nap dolgoztak. Ezért is volt sokkal több hivatalos és nem hivatalos ünnep, mint ma, hiszen csak akkor juthatott a nép némi levegőhöz. Másrészt akkoriban az ember beleszületett egy adott társadalmi kasztba, és onnan a legritkább esetben tudott kiszabadulni. Ráadásul hovatartozását egész életében, minden nap külsőjén viselte. Lőtávolból meg lehetett mondani, ki a nemes, ki a jobbágy. Kivéve farsangkor. Akkor a farsangi királynak bármit szabad volt megtennie. A farsangi tömeg megdobálhatta a földesurat, akinek ezt el kellett tűrnie, és nem volt szabad bosszút állnia (elvileg). Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor a szegényebbek nyilvánosan belebújhattak akár a királyok ruháiba is. Megbillent a világ rendje egy időre. A farsang efféle jelentősége mára eltűnt ugyan, ám az elgondolkodtató, hogy manapság is általában olyan figuráknak öltöznek be az emberek, akik sikeresek, erősek, szépek, gazdagok stb. A lényeget tekintve mindegy, hogy Superman-e az a figura vagy Britney Spears.
De vajon tényleg csak farsangkor öltözünk be másnak, mint akik vagyunk?
Vegyünk egy hétköznapi példát. Bemegyünk a Teszkóba, mert muszáj. Toljuk a kocsit, a személyzet pakol a polcokra, érezhetően útban vagyunk (a Teszkó olajozott működésének legnagyobb kerékkötői azok a fránya vevők). Egyszer csak szembejön egy arc. Nyakában kétkilós aranylánc, és minden mozdulatára megcsörren karján a rolex. Miután végzett, beszáll a hatalmas kerekű, otromba dzsipjébe, amellyel a mozgássérült parkolóhelyére állt be, keresztbe, és lefejel, ha valami nem tetszik. Ő például újgazdagnak öltözött be. Az aranylánc csak azért gizda, mer’ színarany ám, a rolex, cirka 120 rongyé’ ugyanazt az időt mutatja, amit az én piaci casióm, a dzsip meg ugyanúgy benzinnel megy, és négy kereke van, mint a Trabantnak. Ezeket is jelmezeknek tekinthetjük. Sőt, továbbmegyek: nem muszáj, hogy a jelmez kívül legyen. Lehet a maszkunk a saját arcunk is. Mindennap felkelünk és beöltözünk tanulónak, bejárunk az iskolába, és ott bizonyos szabályok szerint kell viselkednünk, azaz egy meghatározott jelmezt kell magunkra ölteni. Egy másikat, amikor a haverjainkkal bulizunk, és megint másikat, amikor otthon vagyunk. Mi azt mondjuk, az a sok személyiség abban a sok jelmezben mind mi vagyunk. Valóban?
Feldmár András Kanadában élő magyar pszichológus és pszichoterapeuta szerint nem biztos. Azt mondja, ha egy gyerek ül az ágyán, és órákon át egy pontra bámul a falon, egy idő után valószínűleg pszichológushoz kerül. Pedig szülei ugyanezt csinálják minden nap – igaz, a fel előtt van egy tévé, de a különbség csupán ennyi. Azt az embert, aki rendszeresen a kijáratokon megy be és Napóleonnak hívja magát, valószínűleg elmebetegnek fogjuk titulálni, és elzárjuk a világtól, hogy élete végéig gyógyszereken éljen. Miközben mi emberi neveket adunk háziállatainknak, és beszélgetünk velük, sosem látott istenekben hiszünk, vagy asztrológusokban, akik a csillagokról állítanak dolgokat, befestjük a hajunkat és a körmeinket más színűre, mint amilyenek valójában, dohányzunk és iszunk, miközben tudjuk, hogy árt nekünk, füves pályákon futkározunk teljes erőnkből azért, hogy egy labdát rugdoshassunk, ítélkezünk, és háborúkat vívunk egymással. Ezeket persze teljesen normális dolgoknak tartjuk. Ezek jó jelmezek, viselheti bárki, sőt, mindenkinek viselnie kell. Ezeket a jelmezeket ugyanis a társadalom adja ránk, és aki nem viseli őket, azt kiközösíti magából. Feldmár azt mondja, nem biztos, hogy mindenkinek egyformán kényelmesek az uniformisok. Lehet, hogy senkinek sem annyira kényelmesek. Nem azt mondja, hogy fel kell rúgni a konvenciókat, csupán annyit, amennyi a delphoi jósdára is ki volt írva: "Ismerd meg önmagad!" Tömör, ámde annál mélyebb értelmű mondat. Talán van benne valami. Feldmár hozzáteszi: "és ismerj meg másokat is". Aztán talán magad is lehetsz majd saját jelmezed szabója. Lehet, hogy idén magunknak kéne beöltöznünk.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
