Be kell vallanom, még soha nem éreztem olyan rosszul magam színházban, mint ez alatt a másfél óra alatt. Szorongtam, mivel az első sorban ülve egészen olyan érzésem volt, mintha Molnárné (Pogány Judit) nekem mesélné gyermeke tragédiáját, de a sok sírás és szívszorongatás után elért az a bizonyos, amit katarzisnak nevezünk:
Egy szegényes kis konyhában ülünk, bámuljuk a kopott bútorokat, a gáztűzhelyt és a becsoszogó nénikét. Semmivel sem öregebb vagy csúfabb nénike, mint azok, akikkel az utcán találkozunk. Talán elgyötörtebb, rémült, elkeseredett, egy kicsivel hajlottabb a háta és sírósabb a szeme. Ránk néz, szinte kérlelően. Ő itt és most be akar bizonyítani valamit, és kérdezni akar valamit, saját magától, saját magának. A nénike tevékenységei céltalannak tűnnek, nagyon lassan állnak össze kerek egésszé. Miért ilyen lassú, miért ilyen körülményes? Sok ideje van, vár, várja az estét, hogy elmehessen oda, ahová nappal nem mehet, mert megszólnák. Várja, hogy elmehessen a fiához, akit nagyon szeret. Máskülönben pedig mesél, és amit mesél, az a legfontosabb, mese közben pedig nem lehet sietni.
Ő jó anya volt, ő mindent megadott a fiának, ő semmit nem sajnált tőle. A zárt szekrényajtók kincseket rejtenek. Tiszta, rendes ruhát, harmincnál is több üveg fényes lekvárt, sálat, mindent, amire egy rendes fiúnak szüksége van. Ezt mind odadobálja elénk a színpadon, hogy bizonyítsa, ő jó anya volt – majd gondosan vissza is pakol mindent. Nem érti, ő sem érti, hogy mit ronthatott el, hogy miért gyilkolt az, akit ő legjobban szeretett, hogy miért vágott baltát a szülei testébe, hogy miért kötözött ki és ölt meg gyermekeket, mikor olyan rendes fiú volt. Még a börtönből is mindig előbb kiengedték rendes magaviseletéért.
A színdarab legvégén derül csak ki a néző számára, hogy ennek az anyának van még egy fia, akiről szót sem ejt, akinek csak akkor szán valamit, mikor az első gyermek már meghalt. Neki szánja a halott karóráját.
Pogány Judit rendkívüli érzékenységgel játssza el a megtört és elkeseredett édesanyát. Sír, de igazán, megrendítően. Együgyű szeretettel szereti és neveli fiát, legalábbis elmondása és személyisége alapján erre következtetünk. Ahogy belehelyezkedik az anya szerepébe, rögtön úgy érezzük, mindnyájunk édesanyja egy kicsit. El tudja hitetni a nézőkkel, hogy egy anya akkor is szeretheti a fiát, ha az minden különösebb ok és magyarázat nélkül baltával vágja hátba. Az anyának mégis az minden vágya, hogy kiszabaduljon végre a börtönből, és újra velük éljen. Másfél órán keresztül egyedül áll a színpadon. És dolgozik, ahogy a jó anyához illik. Vizet forral, cipőt pucol. Mozdulatai tökéletesen szimbolizálják a vidékről származó proli családok rendkívüli precízségét a "mi tiszták és rendesek vagyunk" nézőpont szempontjából. A színész játéka tökéletes a kontyba tűzött hajtól a papucsa sarkáig, a hangjáig, a lassú, nehézkes hajolgatásáig.
A darab tetőpontján kiderül az is, miért vált kegyetlen gyilkos a fiúból. A dráma katasztrófája, hogy a választ csak a hallgató érti meg, a nénike, aki olvas, és érteni szeretne, nem. Egy rövid "monológban" le is írja ezt, az anya pedig annak bizonyságául olvassa fel, hogy a fia okos volt, ilyen okos ember pedig nem lehet gonosz és kegyetlen egyáltalán.
A dráma öt egységre osztható, ezeket a börtönbüntetések és börtönben eltöltött idők keretezik, valamint a halálos ítélet. Majd a zárlat ad magyarázatot mindenre. A lassúságra, arra, hogy mire készül és mire vár az anya. A temetőbe megy, de csak csendben, bujkálva, hogy virágot vigyen halott fiának sírjára. Utolsó gondolatait az akasztásról halljuk még, majd elsötétül minden, csak egy gyertyányi fény lobog, és gondolatban mind imára kulcsoljuk kezünket ezért az asszonyért.
Szomorúan és fájdalmas szívvel bandukolunk haza, és elmondjuk, hogy ilyen mély érzések régen vagy talán soha nem érintettek még meg bennünket. Sírunk és köszönjük.
Egy szegényes kis konyhában ülünk, bámuljuk a kopott bútorokat, a gáztűzhelyt és a becsoszogó nénikét. Semmivel sem öregebb vagy csúfabb nénike, mint azok, akikkel az utcán találkozunk. Talán elgyötörtebb, rémült, elkeseredett, egy kicsivel hajlottabb a háta és sírósabb a szeme. Ránk néz, szinte kérlelően. Ő itt és most be akar bizonyítani valamit, és kérdezni akar valamit, saját magától, saját magának. A nénike tevékenységei céltalannak tűnnek, nagyon lassan állnak össze kerek egésszé. Miért ilyen lassú, miért ilyen körülményes? Sok ideje van, vár, várja az estét, hogy elmehessen oda, ahová nappal nem mehet, mert megszólnák. Várja, hogy elmehessen a fiához, akit nagyon szeret. Máskülönben pedig mesél, és amit mesél, az a legfontosabb, mese közben pedig nem lehet sietni.
Ő jó anya volt, ő mindent megadott a fiának, ő semmit nem sajnált tőle. A zárt szekrényajtók kincseket rejtenek. Tiszta, rendes ruhát, harmincnál is több üveg fényes lekvárt, sálat, mindent, amire egy rendes fiúnak szüksége van. Ezt mind odadobálja elénk a színpadon, hogy bizonyítsa, ő jó anya volt – majd gondosan vissza is pakol mindent. Nem érti, ő sem érti, hogy mit ronthatott el, hogy miért gyilkolt az, akit ő legjobban szeretett, hogy miért vágott baltát a szülei testébe, hogy miért kötözött ki és ölt meg gyermekeket, mikor olyan rendes fiú volt. Még a börtönből is mindig előbb kiengedték rendes magaviseletéért.
A színdarab legvégén derül csak ki a néző számára, hogy ennek az anyának van még egy fia, akiről szót sem ejt, akinek csak akkor szán valamit, mikor az első gyermek már meghalt. Neki szánja a halott karóráját.
(forrás: http://www.port.hu)
Pogány Judit rendkívüli érzékenységgel játssza el a megtört és elkeseredett édesanyát. Sír, de igazán, megrendítően. Együgyű szeretettel szereti és neveli fiát, legalábbis elmondása és személyisége alapján erre következtetünk. Ahogy belehelyezkedik az anya szerepébe, rögtön úgy érezzük, mindnyájunk édesanyja egy kicsit. El tudja hitetni a nézőkkel, hogy egy anya akkor is szeretheti a fiát, ha az minden különösebb ok és magyarázat nélkül baltával vágja hátba. Az anyának mégis az minden vágya, hogy kiszabaduljon végre a börtönből, és újra velük éljen. Másfél órán keresztül egyedül áll a színpadon. És dolgozik, ahogy a jó anyához illik. Vizet forral, cipőt pucol. Mozdulatai tökéletesen szimbolizálják a vidékről származó proli családok rendkívüli precízségét a "mi tiszták és rendesek vagyunk" nézőpont szempontjából. A színész játéka tökéletes a kontyba tűzött hajtól a papucsa sarkáig, a hangjáig, a lassú, nehézkes hajolgatásáig.
A darab tetőpontján kiderül az is, miért vált kegyetlen gyilkos a fiúból. A dráma katasztrófája, hogy a választ csak a hallgató érti meg, a nénike, aki olvas, és érteni szeretne, nem. Egy rövid "monológban" le is írja ezt, az anya pedig annak bizonyságául olvassa fel, hogy a fia okos volt, ilyen okos ember pedig nem lehet gonosz és kegyetlen egyáltalán.
A dráma öt egységre osztható, ezeket a börtönbüntetések és börtönben eltöltött idők keretezik, valamint a halálos ítélet. Majd a zárlat ad magyarázatot mindenre. A lassúságra, arra, hogy mire készül és mire vár az anya. A temetőbe megy, de csak csendben, bujkálva, hogy virágot vigyen halott fiának sírjára. Utolsó gondolatait az akasztásról halljuk még, majd elsötétül minden, csak egy gyertyányi fény lobog, és gondolatban mind imára kulcsoljuk kezünket ezért az asszonyért.
Szomorúan és fájdalmas szívvel bandukolunk haza, és elmondjuk, hogy ilyen mély érzések régen vagy talán soha nem érintettek még meg bennünket. Sírunk és köszönjük.
Ezt megosztom Facebook-on!
