Igazából a filmkészítés mindig is a távlatokról szólt. Történetmesélés is persze, meg értékek közvetítése is, meg amit akartok, de alapvetően mégiscsak a távlatokról szól. Hogy lenyűgözzön, elkápráztasson minket monumentális látomásokkal, a székünkbe szögezzen, szórakoztasson, hogy levegyen a lábunkról. Mi a moziban ezért fizetünk. És ha távlatokról van szó, az animációs filmek nálam mindig az első helyen állnak, lévén csak a teremtő képzelet szab nekik határt.
Az animáció a filmtörténet egyik legfiatalabb eszköze és nyugodtan mondhatom, hogy az egyik leggyorsabban fejlődő műfajjá nőtte ki magát. Elég, ha végignézünk az elmúlt évek animációs filmjeinek listáján, hogy lássuk mennyi változás történt mondjuk a Toy Story óta. Elképesztő. És itt nem csak a digitális animációról van szó, például itt van az Avatar: The Last Airbender, ami a hagyományos technikák segítségével olyan hihetetlen látványt nyújt, hogy azt némelyik japán anime is megirigyelhetné.
Az embergyerek vizuálisan fixált lény, és az újabb generációk már nagyon is komolyan veszik a rajzfilmeket, újabb igények merülnek fel, jobbra, szebbre vágyunk. Ez nem volt mindig így. Volt amikor az animáció mellőzött műfaj volt, afféle samesz a többi médium mellett. Háborús szatírák és Mikiegér. Pont. Az animációkat minőségük és drága, hosszú elkészültük miatt sem lehetett komolyan venni. De amit akkoriban még technikailag nem lehetett rajzfilmben megoldani, azt a készítők ötletességgel és lelkesedéssel pótolták. Lehet esetlenek és néhol butácskák, mégis ezek a filmek voltak az úttörők az animációban – lásd: Walt Disney: Táncoló csontvázak.
Azóta sokat fejlődött a műfaj, nem csak a technológia, de a hozzáállás szintjén is. Ahol eddig a szűkös büdzsék és szoros határidők és a gyártók "elképzelései" akadályozták az alkotókat, ott ma már független stúdiók és tehetséges fiatal művészek uralják a grundot. Elérkezett egyfajta reneszánsz. Onnantól, hogy nem a sokszor begyöpösödött biedermeier értékek mutatják meg, hogy egy rajzfilmben meddig tart a frankó, a teremtő elme végre valóban elengedheti magát és megmutathatja teljes valójában, hogy is néz ki az, amit ő a kicsi ablakán át lát.
Kanadában, Franciaországban és szerte a világon nyílnak iskolák, és ma már nem hiszem, hogy volna épkézláb felsőfokú művészeti oktatást nyújtó intézmény, ahol ne képeznének animátorokat. Köztük is vannak jobbak, rosszabbak, de hát mire valók a fesztiválok (nálunk például az Anifest és a Titanic), ha nem arra, hogy mindenki maga dönthesse el, mi jön be a leginkább:
Traintamarre
Sébastien
Gnap gnap
Le building
JURANNESSIC
Burning Safari
A l'art pour l'art megjelenésével egyre több képzőművészeti stílus kerül fel az animációs film palettájára, tovább tágítva az amúgy is korlátlan lehetőségeket. Végülis ahol a hagyományos film látható, élő és lélegző színészekhez, tárgyakhoz, eseményekhez nyúlhat csupán, ott az animátor mindezeket maga teremti meg fizikai és szellemi korlátok nélkül. Az anima szó amúgy is lelket jelent, mondhatni az animátorok életet adnak az árnyékoknak.
A japán animációs film (anime) külön utakon jár, szóval nem térnék most ki rá, de végezetül mutatok egy kis ízelítőt, hol tartanak jelenleg keleti kollégáink.
Az animáció a filmtörténet egyik legfiatalabb eszköze és nyugodtan mondhatom, hogy az egyik leggyorsabban fejlődő műfajjá nőtte ki magát. Elég, ha végignézünk az elmúlt évek animációs filmjeinek listáján, hogy lássuk mennyi változás történt mondjuk a Toy Story óta. Elképesztő. És itt nem csak a digitális animációról van szó, például itt van az Avatar: The Last Airbender, ami a hagyományos technikák segítségével olyan hihetetlen látványt nyújt, hogy azt némelyik japán anime is megirigyelhetné.
Az embergyerek vizuálisan fixált lény, és az újabb generációk már nagyon is komolyan veszik a rajzfilmeket, újabb igények merülnek fel, jobbra, szebbre vágyunk. Ez nem volt mindig így. Volt amikor az animáció mellőzött műfaj volt, afféle samesz a többi médium mellett. Háborús szatírák és Mikiegér. Pont. Az animációkat minőségük és drága, hosszú elkészültük miatt sem lehetett komolyan venni. De amit akkoriban még technikailag nem lehetett rajzfilmben megoldani, azt a készítők ötletességgel és lelkesedéssel pótolták. Lehet esetlenek és néhol butácskák, mégis ezek a filmek voltak az úttörők az animációban – lásd: Walt Disney: Táncoló csontvázak.
Azóta sokat fejlődött a műfaj, nem csak a technológia, de a hozzáállás szintjén is. Ahol eddig a szűkös büdzsék és szoros határidők és a gyártók "elképzelései" akadályozták az alkotókat, ott ma már független stúdiók és tehetséges fiatal művészek uralják a grundot. Elérkezett egyfajta reneszánsz. Onnantól, hogy nem a sokszor begyöpösödött biedermeier értékek mutatják meg, hogy egy rajzfilmben meddig tart a frankó, a teremtő elme végre valóban elengedheti magát és megmutathatja teljes valójában, hogy is néz ki az, amit ő a kicsi ablakán át lát.
Kanadában, Franciaországban és szerte a világon nyílnak iskolák, és ma már nem hiszem, hogy volna épkézláb felsőfokú művészeti oktatást nyújtó intézmény, ahol ne képeznének animátorokat. Köztük is vannak jobbak, rosszabbak, de hát mire valók a fesztiválok (nálunk például az Anifest és a Titanic), ha nem arra, hogy mindenki maga dönthesse el, mi jön be a leginkább:
Traintamarre
Sébastien
Gnap gnap
Le building
JURANNESSIC
Burning Safari
A l'art pour l'art megjelenésével egyre több képzőművészeti stílus kerül fel az animációs film palettájára, tovább tágítva az amúgy is korlátlan lehetőségeket. Végülis ahol a hagyományos film látható, élő és lélegző színészekhez, tárgyakhoz, eseményekhez nyúlhat csupán, ott az animátor mindezeket maga teremti meg fizikai és szellemi korlátok nélkül. Az anima szó amúgy is lelket jelent, mondhatni az animátorok életet adnak az árnyékoknak.
A japán animációs film (anime) külön utakon jár, szóval nem térnék most ki rá, de végezetül mutatok egy kis ízelítőt, hol tartanak jelenleg keleti kollégáink.
Ezt megosztom Facebook-on!
