Királyi flotta a sekély vízben
film, mozi, történelem, 2007. december
Jó tíz éve már, hogy Cate Blanchett uszályos ruhában nyomult a Temze partján. Homályos emlékeim voltak az Elisabeth nevezetű Shekar Kapur-produkcióról: nem volt falrengető filmtörténeti klasszis, de mintha arról szólt volna, hogy a romantikus naiva hogyan transzformálódik kőkemény királyi nővé, és hogyan irtódik ki az ellen, másrészről. Úgy rémlett, annak idején az Elisabeth ezért is tetszett: aránylag hűen nyomon követte a véres eseményeket, és ha nem is történeti precizitással, de bemutatta Erzsébet trónrakerülésének folyamatát. Namármost. Vagy az én emlékeim szépültek meg tíz év alatt (ez meglehet, s remélem drága olvasó, megbocsátasz amiatt, hogy nem fecséreltem el másfél órát memóriám felfrissítésére, az első film újranézésre), vagy a folytatás annyira alulmúlja elődjét, hogy nagyon.
Az Elisabeth: Az aranykor (Könyörgöm, miért kell a címfordításokban folyton bűvészkedni? Ha a "golden age"-t sikerült magyarítani, akkor Örzse nevit miért nem? És amúgy a kettőspont után miért jön nagybetű? Örök rejtély marad...) nem más, mint egy kosztümös romantikus történet. A történelem remek díszlet a szűz királynő és a hírhedt kalóz plátói románcához (egyébként történetileg igazolatlan motívum, olyan volt ez akkoriban, mint manapság bármelyik sztárpletyka). Cate Blanchett brillírozik a királynői szerepben, még úgy is, hogy döntően kénytelen szipogni, mint érzékeny nő. Geoffrey Rush bármikor bármit eljátszik, majd annak az ellenkezőjét is, ha arra van igény, számára nem volt megrendítő feladat ugyanazt a szerepet folytatni, amelyet az első filmben felépített (Sir Francis Walsingham). Szegény Clive Owen fuldokolhatott leginkább mint huncut bajszú pozitív hős (istenem, Raleight mint pozitív figura, ez azért mekkora abszurd – ez az úr amellett, hogy őfelsége kalózaként tevékenykedett, gátlástalan karrierista és vagyonharácsoló is volt a valóságban). A sematikus pozitív hős mindig egyenlő a dögunalommal. Jordi Mollával pedig egyenesen kitoltak, neki kellett a roppant gonosz, ravaszkodó II. Fülöpöt alakítania, ez kicsit már parodisztikusra sikeredett, sajnos.
A Remi Adefarasin vezette "operatőr-stáb" viszont, a speciális effektusokon dolgozók hadával karöltve csodás, grandiózus és cseppet sem giccses látványokat kreált. Ez feltétlenül pozitívum lenne, ha indokolatlanul nem uralná el a filmet időnként. Ilyenkor a legnagyobb jóindulat mellett is az az ember érzése, hogy ehhez hasonló rendezői utasítás hangozhatott el: "csináljatok csak meg mindent, fiúk, majd mindenki beszarik a látványtól, azt’ elviszi a filmet".
Egyszóval az Elisabeth: Az aranykor gyenge film, hiányoznak a markáns jelenetek, a karakterek, a mondanivaló. Tulajdonképpen tucatprodukció, még ha a témája ki is emeli abból a filmként eladott szeméthalmazból, amivel a mozikban általában találkozhatunk. Kár, ilyen színészekkel és ilyen témával, ennyi pénzből ki lehetett volna valami igazán értékeset is hozni. Így marad nekünk a spanyol flotta grandiózus pusztulása és a királynői kosztümök elképesztő suhogása.
Örzse vezényel a La Manche csatorna felett (forrás: www.happynovisad.co.yu)
Az Elisabeth: Az aranykor (Könyörgöm, miért kell a címfordításokban folyton bűvészkedni? Ha a "golden age"-t sikerült magyarítani, akkor Örzse nevit miért nem? És amúgy a kettőspont után miért jön nagybetű? Örök rejtély marad...) nem más, mint egy kosztümös romantikus történet. A történelem remek díszlet a szűz királynő és a hírhedt kalóz plátói románcához (egyébként történetileg igazolatlan motívum, olyan volt ez akkoriban, mint manapság bármelyik sztárpletyka). Cate Blanchett brillírozik a királynői szerepben, még úgy is, hogy döntően kénytelen szipogni, mint érzékeny nő. Geoffrey Rush bármikor bármit eljátszik, majd annak az ellenkezőjét is, ha arra van igény, számára nem volt megrendítő feladat ugyanazt a szerepet folytatni, amelyet az első filmben felépített (Sir Francis Walsingham). Szegény Clive Owen fuldokolhatott leginkább mint huncut bajszú pozitív hős (istenem, Raleight mint pozitív figura, ez azért mekkora abszurd – ez az úr amellett, hogy őfelsége kalózaként tevékenykedett, gátlástalan karrierista és vagyonharácsoló is volt a valóságban). A sematikus pozitív hős mindig egyenlő a dögunalommal. Jordi Mollával pedig egyenesen kitoltak, neki kellett a roppant gonosz, ravaszkodó II. Fülöpöt alakítania, ez kicsit már parodisztikusra sikeredett, sajnos.
A Remi Adefarasin vezette "operatőr-stáb" viszont, a speciális effektusokon dolgozók hadával karöltve csodás, grandiózus és cseppet sem giccses látványokat kreált. Ez feltétlenül pozitívum lenne, ha indokolatlanul nem uralná el a filmet időnként. Ilyenkor a legnagyobb jóindulat mellett is az az ember érzése, hogy ehhez hasonló rendezői utasítás hangozhatott el: "csináljatok csak meg mindent, fiúk, majd mindenki beszarik a látványtól, azt’ elviszi a filmet".
Egyszóval az Elisabeth: Az aranykor gyenge film, hiányoznak a markáns jelenetek, a karakterek, a mondanivaló. Tulajdonképpen tucatprodukció, még ha a témája ki is emeli abból a filmként eladott szeméthalmazból, amivel a mozikban általában találkozhatunk. Kár, ilyen színészekkel és ilyen témával, ennyi pénzből ki lehetett volna valami igazán értékeset is hozni. Így marad nekünk a spanyol flotta grandiózus pusztulása és a királynői kosztümök elképesztő suhogása.
Ezt megosztom Facebook-on!
