A terem teljesen elcsendesül. Mindenki félbeszakítja beszélgetését a mellette ülővel. A torokfájósok visszafojtják köhögésüket. A náthások elemelik a zsebkendőt arcuk elől. Mindenki vár. Némán kémlelik a színpadot. Egy alacsony, törékeny nő jelenik meg a mikrofon előtt. Int a zenekarnak, és a húrok megsercennek. Andalítóan kellemes muzsika járja be a termet, majd hirtelen megszólal a középen álló furcsa teremtmény érces hangja. A pörgetett "r" hangoktól megvacog a közönség. A gyönyörű dal elfeledteti a széksorokban ülők minden baját. Mindenről megfeledkeznek. Csak őt nézik. Egy alacsony nőt, aki jelenlétével teljesen betölti a termet. Ő Marion Cotillard!
Vannak olyan alakítások, melyek kapcsán csak keressük a jelzőket, a dicsérő szavakat, melyekkel leírhatnánk azt az elmondhatatlan jelenséget, amit a vásznon láttunk.
A Piaf (eredeti cím: La Môme, angol címe: La Vie En Rose) kapcsán ugyanezzel az érzéssel lépünk ki a moziból. "Hogy fogjuk ezt a többieknek elmesélni?". A válasz egyszerű: Sehogy. Ezt látni kell. Edith Piaf hangját sem lehet szavakkal leírni. Őt is hallani kell. Marion Cotillard-t pedig látni, mert amit művel, az több mint tökéletes. Nemcsak életre kelti a '30-as évek sanzonénekesnőjét, de túl is lép az egyszerű biopicek szokásain, újraszínezi és átformálja szerepét. Így nemcsak Marion Cotillardból válik Edith Piaf, hanem Edith Piafból is Marion Cotillard lesz.
Olivier Dahan rendező (Bíbor folyók 2.: Az apokalipszis angyalai) életrajzi drámájának csúcspontja mindenféleképpen a fiatal francia színésznő katartikus alakítása. Piaf életét a francia direktor sötét színekkel festi meg. A depresszió, a szuicid hajlam kap itt főszerepet. A be nem teljesült boldogság, a pillanatnyi örömök, a végeláthatatlan mélabú és kudarc jellemezték rövidre szabott életét.
A történet a kronológiát felrúgva vázolja fel az énekesnő pályaképét. Az életrajz különböző szakaszaiból mutat fel portrékat, néha zaklatott, össze nem illeszthető módon. Egyszerre látjuk Edith amerikai turnéját és sanyarú gyermekkorát. Már haldoklik, mikor felsejlenek előttünk a fiatalság évei a bordélyházban. Milliók csodálják előadását, míg a következő jelenetben az utcán koldul énekhangjával.
Olivier Dahan furcsa rendezési elve megnehezíti a néző dolgát. Elidegenítik tőlünk az életrajzot. Távolságtartóan szemlélhetjük csak Edith Piaf karrierjének kibontakozását, hiszen az ide-oda ugráló részletek között nem tudunk belefeledkezni a múltidézésbe. Ráadásul a francia rendező alázata az énekesnő pályája iránt néha túllépi a szórakoztató filmkészítéshez szükséges szintet. Gyakoriak az üresjáratok a filmben. Edith Piaf életének olyan részletei bukkannak fel zavaros következetlenséggel, amelyeknek nincs szerepük a film cselekményében, nem kapcsolódnak a történethez, így a néző nem tudja kötni őket a korábban látottakhoz. És bizony, ezeknek a felesleges jeleneteknek a kihagyásával a film monumentális hossza is csökkenthető lett volna.
Mégsem fullad unalomba a történet, és ezért ezer köszönet és hála Marion Cotillardnak. Köszönjük!
(Aki többet szeretne tudni a második kép eredetéről, annak ajánljuk azt a "18-as karikás" filmrészletet, amelyből származik – a szerk.)
Marion Cotillard a filmben (forrás: www.linternaute.com)
Vannak olyan alakítások, melyek kapcsán csak keressük a jelzőket, a dicsérő szavakat, melyekkel leírhatnánk azt az elmondhatatlan jelenséget, amit a vásznon láttunk.
A Piaf (eredeti cím: La Môme, angol címe: La Vie En Rose) kapcsán ugyanezzel az érzéssel lépünk ki a moziból. "Hogy fogjuk ezt a többieknek elmesélni?". A válasz egyszerű: Sehogy. Ezt látni kell. Edith Piaf hangját sem lehet szavakkal leírni. Őt is hallani kell. Marion Cotillard-t pedig látni, mert amit művel, az több mint tökéletes. Nemcsak életre kelti a '30-as évek sanzonénekesnőjét, de túl is lép az egyszerű biopicek szokásain, újraszínezi és átformálja szerepét. Így nemcsak Marion Cotillardból válik Edith Piaf, hanem Edith Piafból is Marion Cotillard lesz.
Olivier Dahan rendező (Bíbor folyók 2.: Az apokalipszis angyalai) életrajzi drámájának csúcspontja mindenféleképpen a fiatal francia színésznő katartikus alakítása. Piaf életét a francia direktor sötét színekkel festi meg. A depresszió, a szuicid hajlam kap itt főszerepet. A be nem teljesült boldogság, a pillanatnyi örömök, a végeláthatatlan mélabú és kudarc jellemezték rövidre szabott életét.
A történet a kronológiát felrúgva vázolja fel az énekesnő pályaképét. Az életrajz különböző szakaszaiból mutat fel portrékat, néha zaklatott, össze nem illeszthető módon. Egyszerre látjuk Edith amerikai turnéját és sanyarú gyermekkorát. Már haldoklik, mikor felsejlenek előttünk a fiatalság évei a bordélyházban. Milliók csodálják előadását, míg a következő jelenetben az utcán koldul énekhangjával.
Marion Cotillard még (forrás: as2bis.free.fr)
Olivier Dahan furcsa rendezési elve megnehezíti a néző dolgát. Elidegenítik tőlünk az életrajzot. Távolságtartóan szemlélhetjük csak Edith Piaf karrierjének kibontakozását, hiszen az ide-oda ugráló részletek között nem tudunk belefeledkezni a múltidézésbe. Ráadásul a francia rendező alázata az énekesnő pályája iránt néha túllépi a szórakoztató filmkészítéshez szükséges szintet. Gyakoriak az üresjáratok a filmben. Edith Piaf életének olyan részletei bukkannak fel zavaros következetlenséggel, amelyeknek nincs szerepük a film cselekményében, nem kapcsolódnak a történethez, így a néző nem tudja kötni őket a korábban látottakhoz. És bizony, ezeknek a felesleges jeleneteknek a kihagyásával a film monumentális hossza is csökkenthető lett volna.
Mégsem fullad unalomba a történet, és ezért ezer köszönet és hála Marion Cotillardnak. Köszönjük!
(Aki többet szeretne tudni a második kép eredetéről, annak ajánljuk azt a "18-as karikás" filmrészletet, amelyből származik – a szerk.)
Ezt megosztom Facebook-on!
