Emlékszem Rád! (Julian Rubinstein: A Viszkis rabló balladája)
könyv, 2004. december
Úgy emlékszem a dolgokra, mintha most történtek volna. Miközben olvastam, úgy véltem még mindig kislány vagyok. Aki hisz a hercegben, a hősökben s abban, hogy egyszer egy jobb világ lesz. Ma már mást gondolok. De tudom, az emberekben sokáig megmarad az emléke, kiben jól, kiben rosszul. Az igazat megvallva én mulattam rajta akkor is, és mulatok rajta most is. A mű nem nekünk íródott, de rólunk szól. Történelmünk nagy eseményeivel kezdődik, majd szép lassan eljutunk 1988-ig, amikor egy erdélyi magyar gyerek a vonat alján hasalva megérkezik hazánkba. Ő volt Ambrus Attila.
Rubinstein Amerikia legjobb bűnügyi újságírója. Mikor először hallottam a műről, ledöbbentem. Miként létezhet az, hogy egy amerikai idejön, itt tölt x hónapot és ír rólunk egy könyvet? Egy művet, mely a világ hét országában már bestseller és az Egyesült Államokban kötelező olvasmány. Mit látott ez az ember, amit mi nem? Mitől ennyire jó? Hát rájöttem. Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, szaladnak a betűk. Minden oldalon történik valami érdekes, rengeteg információt kaptam – nemcsak a Viszkis életét illetően. Az akkori kormány, a rendőrség helyzete... Két napig szüneteltettem a könyvet, megpróbáltam megemészteni. Csak a buszon vettem elő hazafele jövet. Ennek viszont az lett a következménye, hogy mindenki engem nézett, mert nem bírtam ki, és elkezdtem nevetni. Hát igen! Drágalátós rendőrségünk nem volt akkortájt a magaslaton. Kedvenc részeim egyikre: a rendőr rohan a rablás helyszínére. Attila megkérdezi: "Mi történt, biztosúr?" "Rablás, rablás" – kiabálja a rendőr, és beszalad a mellette lévő boltba. Hősünk "megemeli a kalapját" és elsétál a milliókkal.
Nem éreztem azt, hogy befolyásolna. Nem alkot véleményt sem Attiláról, sem a rendőrökről. Elmondja az akkori eseményeked, de nem áll senkinek az oldalán. Mégis volt valami, amiben hibázott. Ő Juszt Lászlót pocakos, negyvenes balféknek mutatja be. Olyan embernek, aki mindenhová való, csak a tévébe nem. Úgy éreztem, nem tudott elszakadni az amerikai ideálképtől. Nem tudott megérteni minket, magyarokat. Számunkra Juszt hidat jelentett Attila és a rendőrök között. Hidat a pórnép és az elit között. Ő mindkettőhöz tartozott, és egyikhez sem. Mi akkor éreztük ezt, ő még most sem.
Sok ember látta a kezemben a könyvet. Sok szájból hallottam: "Nem fogom elolvasni! Mit képzel ez az ember magáról? Hogy mer megítélni minket? Nem ítél meg. Bemutatja a kilencvenes évek Magyarországát. Bevallom, nem tudom, milyen volt akkoriban az élet, kicsi voltam még ahhoz, hogy érdekeljen. Rubinstein egy elkeseredett nemzet képét festi le, ami egy másik világba menekül az élet elől, de mindemellett ábrázolja azt, hogy milyenek vagyunk ma, mennyit fejlődtünk. Ő látja ezt a haladást, és számunkra nincs ennél nagyobb országimázs.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Rubinstein Amerikia legjobb bűnügyi újságírója. Mikor először hallottam a műről, ledöbbentem. Miként létezhet az, hogy egy amerikai idejön, itt tölt x hónapot és ír rólunk egy könyvet? Egy művet, mely a világ hét országában már bestseller és az Egyesült Államokban kötelező olvasmány. Mit látott ez az ember, amit mi nem? Mitől ennyire jó? Hát rájöttem. Mikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, szaladnak a betűk. Minden oldalon történik valami érdekes, rengeteg információt kaptam – nemcsak a Viszkis életét illetően. Az akkori kormány, a rendőrség helyzete... Két napig szüneteltettem a könyvet, megpróbáltam megemészteni. Csak a buszon vettem elő hazafele jövet. Ennek viszont az lett a következménye, hogy mindenki engem nézett, mert nem bírtam ki, és elkezdtem nevetni. Hát igen! Drágalátós rendőrségünk nem volt akkortájt a magaslaton. Kedvenc részeim egyikre: a rendőr rohan a rablás helyszínére. Attila megkérdezi: "Mi történt, biztosúr?" "Rablás, rablás" – kiabálja a rendőr, és beszalad a mellette lévő boltba. Hősünk "megemeli a kalapját" és elsétál a milliókkal.
Nem éreztem azt, hogy befolyásolna. Nem alkot véleményt sem Attiláról, sem a rendőrökről. Elmondja az akkori eseményeked, de nem áll senkinek az oldalán. Mégis volt valami, amiben hibázott. Ő Juszt Lászlót pocakos, negyvenes balféknek mutatja be. Olyan embernek, aki mindenhová való, csak a tévébe nem. Úgy éreztem, nem tudott elszakadni az amerikai ideálképtől. Nem tudott megérteni minket, magyarokat. Számunkra Juszt hidat jelentett Attila és a rendőrök között. Hidat a pórnép és az elit között. Ő mindkettőhöz tartozott, és egyikhez sem. Mi akkor éreztük ezt, ő még most sem.
Sok ember látta a kezemben a könyvet. Sok szájból hallottam: "Nem fogom elolvasni! Mit képzel ez az ember magáról? Hogy mer megítélni minket? Nem ítél meg. Bemutatja a kilencvenes évek Magyarországát. Bevallom, nem tudom, milyen volt akkoriban az élet, kicsi voltam még ahhoz, hogy érdekeljen. Rubinstein egy elkeseredett nemzet képét festi le, ami egy másik világba menekül az élet elől, de mindemellett ábrázolja azt, hogy milyenek vagyunk ma, mennyit fejlődtünk. Ő látja ezt a haladást, és számunkra nincs ennél nagyobb országimázs.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
