Ilyenkor, fagyos december környékén vagyunk egynéhányak, akik szeretnek megállni, megpihenni egy pillanatra és végiggondolni, milyen is volt az elmúlt év. Így tesz az egyszerű egyetemi firkász is. No persze a világ minden kincséért sem szeretném a hűséges BIT magazin-olvasókat saját életem elbaltázott lehetőségeivel untatni, mégis úgy érzem, van, amit e helyütt szükséges meggyónnom. Eszembe jut tudniilik, hogy még az ősz elején felelőtlen ígéretet tettem: amerikai filmek, addig, és ne tovább! Nos, igen... Az elmúlt három BIT-ben csakis amerikai produkciókról szólt a rovat, emiatt aztán többen is az orromra koppintottak. Bevallom, szívem szerint az egyik újévi fogadalmammá tenném (újra) a fenti célkitűzést, mivel azonban szavahihetőségem már megkérdőjeleződött, tekintsük csak egyfajta bíztató kezdetnek, hogy a film, amit szerintem decemberben mindenképpen érdemes megnéznetek, egy francia alkotás. De nem egy a sok közül, hanem 2004 legsikeresebb francia alkotása, és jelölt a 2005-ös Oscar-díj legjobb külföldi film kategóriájában!
Az egyszerű, ámde szívmelengető történet 1949-ben játszódik egy nevelőintézetben. Clément Mathieu (Gerard Jugnot), az egykori zenetanár felügyelői állást vállal a nehezen kezelhető gyermekeket tanító Le font de l’etang (A tó feneke) nevű otthonban, ahol hamar szembesül az igazgató, Monsieur Rachin (Francois Berléand) diktatórikus módszereivel, sőt, eleinte a többi ott dolgozó kollégája is csak a direktor bábjának tűnik. Ő azonban megértőbbnek bizonyul, emiatt a diákokkal viszonylag normális viszonyt tud kialakítani. Hallva a gyerekek Rachint gúnyoló egyszerű dallamait, feltámad benne a vágy, hogy énekelni tanítsa őket. A kis kórusban mindenkinek megtalálja a helyét. Felfedez egy különleges tehetséget is, a különc Pierre Morhange (Jean-Baptiste Maunier) személyében, akit ráadásul különös kapcsolat fűz édesanyjához (Marie Bunel). Violette-hez Mathieu sem közelít közömbösen, és mindenképpen szorgalmazza nála az ifjú tehetségéhez méltó iskoláztatást. Az énekkar közben kisebb hírnevet szerez, vezetője pedig pozitívan csalódik kollégáiban is, akik mindenben igyekeznek segíteni a munkáját. Az igazgató viszont már kevésbé megértő, no és persze ott van még a nemrég idekerült agresszív fiatal, Mondain, akivel sem társai, sem tanára nem tudnak mit kezdeni. A sors pedig e két ember kezébe helyezi a kórus és Mathieu jövőjének alakítását.
"Láttunk már ilyet!" – hangozhatna most el az okfejtés, jogosan. Valóban, a diákjait egyéniségével megigéző tanár története nem egyszer és nem kétszer került már filmvászonra, voltak egészen kiváló alkotások is (pl. Holt költők társasága). Hogy miben tud mégis újat mutatni Christophe Barratier műve? Abban, hogy az emberi kapcsolatokat és sorsokat sokkal árnyaltabban ábrázolja, mint az ebben a témában készült filmek többsége. Azt talán már említenem sem kell, hogy a végén itt nem lesz mindenkiből hős, és nem változik meg mindenki pozitívan néhány hónap leforgása alatt. Az igazgató például ugyanúgy az akció-reakció elv híve a történet elejétől a legvégéig. Életszerű, hogy nem mindig az bűnhődik, aki azt megérdemli, és ennek súlyos következményei vannak. És nincsenek komplett, kereken megírt emberi sorsok. Mindenkinek csak ez a rövid darabka van az életéből. Néhány szereplőről kiderül, hogyan is hatott a későbbi életére, másokról viszont egyáltalán nem. Van, aki nagyon sokat köszönhet Mathieu-nek, másik viszont lehet, hogy rossz döntést is hoztak ez idő alatt. Marad megválaszolatlan kérdés is. Vajon lehetséges-e a Mondain-féle renitens egyéneket jó útra terelni, vagy nekik teljesen mindegy már, ki hogyan bánik velük? Az ítélkezés a nézőre marad. A Kóristák pozitív üzenetet hordoz, de kerüli a világmegváltó illúziókat.
Az eddig természetfilmek (pl. Vándormadarak) társproducereként ismert Christophe Barratier szép filmet forgatott. A zenéje elragadó, képi világa kellemes. Érdemes december 16-án vagy azután beülni egy moziba, és megtekinteni. Talán a karácsony azon érzését is előcsalhatja a nézőből, amiről az valójában szól.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Az egyszerű, ámde szívmelengető történet 1949-ben játszódik egy nevelőintézetben. Clément Mathieu (Gerard Jugnot), az egykori zenetanár felügyelői állást vállal a nehezen kezelhető gyermekeket tanító Le font de l’etang (A tó feneke) nevű otthonban, ahol hamar szembesül az igazgató, Monsieur Rachin (Francois Berléand) diktatórikus módszereivel, sőt, eleinte a többi ott dolgozó kollégája is csak a direktor bábjának tűnik. Ő azonban megértőbbnek bizonyul, emiatt a diákokkal viszonylag normális viszonyt tud kialakítani. Hallva a gyerekek Rachint gúnyoló egyszerű dallamait, feltámad benne a vágy, hogy énekelni tanítsa őket. A kis kórusban mindenkinek megtalálja a helyét. Felfedez egy különleges tehetséget is, a különc Pierre Morhange (Jean-Baptiste Maunier) személyében, akit ráadásul különös kapcsolat fűz édesanyjához (Marie Bunel). Violette-hez Mathieu sem közelít közömbösen, és mindenképpen szorgalmazza nála az ifjú tehetségéhez méltó iskoláztatást. Az énekkar közben kisebb hírnevet szerez, vezetője pedig pozitívan csalódik kollégáiban is, akik mindenben igyekeznek segíteni a munkáját. Az igazgató viszont már kevésbé megértő, no és persze ott van még a nemrég idekerült agresszív fiatal, Mondain, akivel sem társai, sem tanára nem tudnak mit kezdeni. A sors pedig e két ember kezébe helyezi a kórus és Mathieu jövőjének alakítását.
"Láttunk már ilyet!" – hangozhatna most el az okfejtés, jogosan. Valóban, a diákjait egyéniségével megigéző tanár története nem egyszer és nem kétszer került már filmvászonra, voltak egészen kiváló alkotások is (pl. Holt költők társasága). Hogy miben tud mégis újat mutatni Christophe Barratier műve? Abban, hogy az emberi kapcsolatokat és sorsokat sokkal árnyaltabban ábrázolja, mint az ebben a témában készült filmek többsége. Azt talán már említenem sem kell, hogy a végén itt nem lesz mindenkiből hős, és nem változik meg mindenki pozitívan néhány hónap leforgása alatt. Az igazgató például ugyanúgy az akció-reakció elv híve a történet elejétől a legvégéig. Életszerű, hogy nem mindig az bűnhődik, aki azt megérdemli, és ennek súlyos következményei vannak. És nincsenek komplett, kereken megírt emberi sorsok. Mindenkinek csak ez a rövid darabka van az életéből. Néhány szereplőről kiderül, hogyan is hatott a későbbi életére, másokról viszont egyáltalán nem. Van, aki nagyon sokat köszönhet Mathieu-nek, másik viszont lehet, hogy rossz döntést is hoztak ez idő alatt. Marad megválaszolatlan kérdés is. Vajon lehetséges-e a Mondain-féle renitens egyéneket jó útra terelni, vagy nekik teljesen mindegy már, ki hogyan bánik velük? Az ítélkezés a nézőre marad. A Kóristák pozitív üzenetet hordoz, de kerüli a világmegváltó illúziókat.
Az eddig természetfilmek (pl. Vándormadarak) társproducereként ismert Christophe Barratier szép filmet forgatott. A zenéje elragadó, képi világa kellemes. Érdemes december 16-án vagy azután beülni egy moziba, és megtekinteni. Talán a karácsony azon érzését is előcsalhatja a nézőből, amiről az valójában szól.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
