Nehezen (Vígszínház: A vörös postakocsi)
színház, 2004. december
Vidámságra vágytunk. Nevetésre, kacagásra, szerelemre s ki tudja még mire. De későn láttunk hozzá. Túl sokat akartunk, és felelőtlenek voltunk. Szombat estéjén megérintett minket a szomorúság. Kívánkoztunk egy elképzelt, de soha nem létezett "világba". Mi sóvárogtunk, és a lány is epekedett a színpadon, igaz, óhajunk tárgya nem ugyanaz volt.
Mikor felgördült a függöny, jó érzés fogott el. Hisz én ezeket az embereket ismerem! Egy-egy mondatuk néha cseng a fülemben. Láttam, ahogy eljátsszák a legidősebb testvért (Pindroch Csaba) vagy egy sületlen vígjátékban a szerencsétlen felszarvazott férfit (Tahi Tóth László). Hirtelen megnyugodtam: a szereposztás mellett az embert nem érheti csalódás! Aztán ahogy peregtek a percek, egyre ködösebb és misztikusabb lett minden. Annyira ott akartam lenni, át akartam érezni, de mindig kidobott a közeg. Sokszor nem tudtam összerakni a képeket, nem tudtam, hol járunk. Oda kellett figyelni minden egyes szóra, az apró, finoman kimunkált mozdulatokra. Nem mindig sikerült! A karzatról sokszor úgy véltem, a színpad felett lebegek. Valaki állandóan közbevág és elvesztem a fonalat. S mire megtalálom, a varázs enyhült, és újra küszködnöm kell. Egyvalami azonban átjárt, belém hasított. Ott, abban a szent percben amikor kimondták, rájöttem, mekkora az aktualitása a darabnak. Hirtelen megértettem mindent. Rájöttem a szavak igazi tartalmára. Már nem kellett küszködnöm, már nem kellett szenvednem. Éreztem és élveztem az előadást. Sok ember nem jött rá aznap este; elmentek a szünetben. Nem adtak esélyt maguknak. Itt nem lehet hibáztatni a színészeket vagy a darabot. Türelmetlenek voltak.
Esztella (Danis Lídia) egy fiatal, törékeny lány. Nagybátyja (Lukács Sándor) birtokán él a testvéreivel, mivel szüleik meghaltak. Alvinczi Edvard gazdag nemesúr. Mikor felnyílik a függöny, épp egy trónon ül, szolgák "hevernek" lábai alatt. Miután megvitatják a gazdaság apró-cseprő ügyeit, első gondolata Esztella. Nem tud nélküle létezni, nem tud nélküle élni. A lány feltétel nélkül és odaadással szereti őt. Más férfi nem létezik számára, mígnem egy nap megérkezik az igazi vak szerelem (Kamarás Iván). Ebédnél találkoznak először. Itt változott meg számomra minden. Itt hangzik el egy rövid, de korszakalkotó monológ. Eme vallomás a nőket hivatott védeni, szeretni és elfogadni. A jövőbe lát, hiszen úgy véli, a nő lesz az, ki egyszer a világban rendet teremt. Természetesen egyből felharsan az ellenlábas, a maradi és konok Unghonberky úr (Vallai Péter): "az asszony csak verve jó, különösen sokszor!" A maradiság és a felvilágosultság csap össze itt, egy érzelmekkel tarkított ebédlőasztalnál. Mikor Rezeda is szót kíván, a ház népe elvonul, nem kíváncsiak rá. Nem akarják hallani a mondanivalóját. A lány mégis beleszeret, nem tud szabadulni tőle és nem is szeretne. Miután együtt töltik a délutánt és az elkövetkező napokat, rájön, hogy vele akar élni. Elhagyja hát a családi házat, szinte búcsú nélkül. Kéri az áldást, a jó szót, de nem kap a féltékenység, konokság, szerelem miatt, mely öreg szívében van.
Itt veszi kezdetét a második felvonás, ami minden eddigi nyugodtsággal ellentétben áll. Már a színek elárulnak mindent. Piros bársony borítja a földet, bútorokat. És ekkor megjelenik mindannyiunk gyermekkori mesemondója, mint a férfiszívek vígasztalója. Steinné (Halász Judit) olyan, mint egy anya. Ki megnyugtatja az eltévedt, elkeseredett szíveket. Furcsa volt őt így viszontlátni, de testreszabott volt a szerep. Nem rombolta le a képet, mely gyerekkorunkból élt róla. Csak felnőttünk, és ő átalakult a mi felnőtt világunkhoz. Kaszinő és nyilvánosház vezetője. Az ő házában találkozunk újra Esztellával és Rezedával. Mint mikor egy megunt szeretőt eldob a férfi magától, úgy dobta el ő most feleségét. Elhozta e házba, hogy kedvét lelje benne más, s ezáltal önmaga. Mint friss húsra a hiénák, úgy ugrottak rá. Szétszedték a lelkét, darabokra törték a szívét. Reggel, mikor felébredt, rájött, hogy ennyire még soha nem fájt neki az élet. Megtört emberként állt előttünk. Csalódott az életben, az emberekben. Más világot képzelt el magának, hol nincs félelem és kegyetlenség. Egyet akart: menekülni innen, bárhova. De vajon hova?
Nehezen emészthető s visszaadható mű. Azon gondolkodtam, mikor kijöttünk, hogy olyan volt, mintha összeválogatták volna kicsiny hazánk legjobb színészeit, adtak volna a kezükbe egy szöveget: "hajrá, fiúk, csináljátok meg!" Aki végignézte és nem adta fel, ma tudja, hogy becsülettel megtették ezt. Így visszagondolva elszáguldott velünk a vörös postakocsi egy furcsa, titokzatos világba, mely hasonlít a miénkhez, szinte ugyanaz, csak színesebben tálalva.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Mikor felgördült a függöny, jó érzés fogott el. Hisz én ezeket az embereket ismerem! Egy-egy mondatuk néha cseng a fülemben. Láttam, ahogy eljátsszák a legidősebb testvért (Pindroch Csaba) vagy egy sületlen vígjátékban a szerencsétlen felszarvazott férfit (Tahi Tóth László). Hirtelen megnyugodtam: a szereposztás mellett az embert nem érheti csalódás! Aztán ahogy peregtek a percek, egyre ködösebb és misztikusabb lett minden. Annyira ott akartam lenni, át akartam érezni, de mindig kidobott a közeg. Sokszor nem tudtam összerakni a képeket, nem tudtam, hol járunk. Oda kellett figyelni minden egyes szóra, az apró, finoman kimunkált mozdulatokra. Nem mindig sikerült! A karzatról sokszor úgy véltem, a színpad felett lebegek. Valaki állandóan közbevág és elvesztem a fonalat. S mire megtalálom, a varázs enyhült, és újra küszködnöm kell. Egyvalami azonban átjárt, belém hasított. Ott, abban a szent percben amikor kimondták, rájöttem, mekkora az aktualitása a darabnak. Hirtelen megértettem mindent. Rájöttem a szavak igazi tartalmára. Már nem kellett küszködnöm, már nem kellett szenvednem. Éreztem és élveztem az előadást. Sok ember nem jött rá aznap este; elmentek a szünetben. Nem adtak esélyt maguknak. Itt nem lehet hibáztatni a színészeket vagy a darabot. Türelmetlenek voltak.
Esztella (Danis Lídia) egy fiatal, törékeny lány. Nagybátyja (Lukács Sándor) birtokán él a testvéreivel, mivel szüleik meghaltak. Alvinczi Edvard gazdag nemesúr. Mikor felnyílik a függöny, épp egy trónon ül, szolgák "hevernek" lábai alatt. Miután megvitatják a gazdaság apró-cseprő ügyeit, első gondolata Esztella. Nem tud nélküle létezni, nem tud nélküle élni. A lány feltétel nélkül és odaadással szereti őt. Más férfi nem létezik számára, mígnem egy nap megérkezik az igazi vak szerelem (Kamarás Iván). Ebédnél találkoznak először. Itt változott meg számomra minden. Itt hangzik el egy rövid, de korszakalkotó monológ. Eme vallomás a nőket hivatott védeni, szeretni és elfogadni. A jövőbe lát, hiszen úgy véli, a nő lesz az, ki egyszer a világban rendet teremt. Természetesen egyből felharsan az ellenlábas, a maradi és konok Unghonberky úr (Vallai Péter): "az asszony csak verve jó, különösen sokszor!" A maradiság és a felvilágosultság csap össze itt, egy érzelmekkel tarkított ebédlőasztalnál. Mikor Rezeda is szót kíván, a ház népe elvonul, nem kíváncsiak rá. Nem akarják hallani a mondanivalóját. A lány mégis beleszeret, nem tud szabadulni tőle és nem is szeretne. Miután együtt töltik a délutánt és az elkövetkező napokat, rájön, hogy vele akar élni. Elhagyja hát a családi házat, szinte búcsú nélkül. Kéri az áldást, a jó szót, de nem kap a féltékenység, konokság, szerelem miatt, mely öreg szívében van.
Itt veszi kezdetét a második felvonás, ami minden eddigi nyugodtsággal ellentétben áll. Már a színek elárulnak mindent. Piros bársony borítja a földet, bútorokat. És ekkor megjelenik mindannyiunk gyermekkori mesemondója, mint a férfiszívek vígasztalója. Steinné (Halász Judit) olyan, mint egy anya. Ki megnyugtatja az eltévedt, elkeseredett szíveket. Furcsa volt őt így viszontlátni, de testreszabott volt a szerep. Nem rombolta le a képet, mely gyerekkorunkból élt róla. Csak felnőttünk, és ő átalakult a mi felnőtt világunkhoz. Kaszinő és nyilvánosház vezetője. Az ő házában találkozunk újra Esztellával és Rezedával. Mint mikor egy megunt szeretőt eldob a férfi magától, úgy dobta el ő most feleségét. Elhozta e házba, hogy kedvét lelje benne más, s ezáltal önmaga. Mint friss húsra a hiénák, úgy ugrottak rá. Szétszedték a lelkét, darabokra törték a szívét. Reggel, mikor felébredt, rájött, hogy ennyire még soha nem fájt neki az élet. Megtört emberként állt előttünk. Csalódott az életben, az emberekben. Más világot képzelt el magának, hol nincs félelem és kegyetlenség. Egyet akart: menekülni innen, bárhova. De vajon hova?
Nehezen emészthető s visszaadható mű. Azon gondolkodtam, mikor kijöttünk, hogy olyan volt, mintha összeválogatták volna kicsiny hazánk legjobb színészeit, adtak volna a kezükbe egy szöveget: "hajrá, fiúk, csináljátok meg!" Aki végignézte és nem adta fel, ma tudja, hogy becsülettel megtették ezt. Így visszagondolva elszáguldott velünk a vörös postakocsi egy furcsa, titokzatos világba, mely hasonlít a miénkhez, szinte ugyanaz, csak színesebben tálalva.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
