A semmiről (Lézerszínház: Enigma)
színház, 2004. szeptember
Mikor kiválasztottam a darabot, még nem féltem tőle. Amikor odakerült a sor, hogy megnézzem, kicsit megijedtem. Ültem a kocsiban és éreztem: el vagyok veszve. Hogyan fogom elkezdeni? Mi lesz a közepén? Egyáltalán mit fogok írni? De ahogy kiléptem a színházból, már mindent tudtam. Nem voltak kételyeim, nem voltak félelmeim.
Planetárium. Aki járt már ott, az ismeri ezt az érzést. Belép a terembe az ember, és tudja, valami újat fog kapni, valami nem megszokott dologban lesz része. Leültünk. Szép lassan elsötétedett minden. Megszólalt egy női hang. Hosszan beszélt idegen nyelven, nem értettem belőle semmit. Csak az érzést, melyet sugallni próbált. A hangja érzéki volt, lágy. Suttogva beszélt, csak néha erősödött meg a tónusa, és utána hirtelen ellágyult. A gyomrom összeszűkült, enyhe félelem lett úrrá rajtam. Majd felzendült a Push the limits. Hirtelen robbant be, mint egy csapás, szinte fel sem fogtuk. Először lágy felhők vagy ismeretlen lények úsztak az égbolton. Olyanok voltak, mint egy távoli világ gyermekei. Puha színekben pompáztak, halványak voltak, szinte kivehetetlenek, mégis látni vélted bennük az életet. Majd a falakból körös-körül éles lézerfények csaptak elő. Kavarogtak felettem, mint a megtébolyodott madarak. Piros, kék, zöld színek cikáztak, aztán szép lassan alakzatokká formálódtak. Hol gömb, hol kocka, vagy valami felismerhetetlen, torz alak. A zene dübörgött és néha-néha úgy hittem, mindjárt szétrobban a terem. Némelyik fény középen tört fel, átpásztázta a termet, és úgy véltem, le kell húznom a fejem, mert elnyesi.
A darab címe: Enigma. Aki hallotta már ezt a szót, annak nem kell magyarázni, hogy emeb zenének mekkora hatása van az emberekre. Évszázadok óta létezik és nagy divatja van a gregorián énekeknek. Pár éve megalakult egy társulat, akik az énekeket modern köntösbe bújtatták. A Lézerszínház eme műsorával egy régi adósságát törleszette. Michael Cretu álmodta meg ezt a zenei világot a 90-es évek elején. Tökéletesen ötvöződik a darabban a lézer ereje, a modern hangeffektek és az évszázados tradíciókat rejtő dallam. Egy ilyen előadás két-három hónap alatt születik meg. Ez az idő magában foglalja a koncepció kidolgozásától a számítógépek memóriájába történő végső rögzítésig eltelt időszakot. A koreográfiát, a speciális effekteket, a látvámytervet mond lézeristák keltik életre. Ők nemcsak előadók, hanem alkotók. Részt vesznek a tervezési folyamatban, fejleszik, karbantartják a darabot. Bár egy csapat dolgozik a programon, mégis két ember az, aki előadja ezt az egyórás műsort.
Ahogy ott üla székében az ember elgémberedett nyakal, teljesen megszűnik számára a külvilág. Minden perc, minden másodperc rejt valami újdonságot az első fél órában. A kereszt, a kasza, az arcok. Némelyik – úgy véled – ismerős. Mintha a történelem egy-egy kiemelkedő alakját vélnéd felfedezni. Az arcszerkezet néha Homéroszra, Kolumbuszra, vagy valamelyik pápára emlékeztet. Ahogy elmúlik az első fél óra, újra megjelennek a már megszokott elemek. A kompozíció változik, a figurák már nem. Egyre jobban észreveszed, mennyire kényelmetlen a tesstartás, melyben ülsz. Hiszen a nézőtér kör alakú, és maga a színpad nem más, mint a mennyezet, vagy nevezheted akár égboltnak is. Mindvégig felfelé nézel, mely utópisztikus hatást kelt benned. Felfele, az ég felé, az ismeretlen felé.
Ami igazán ismeretlen volt, az az előadási forma. Hogyan alkotnak meg úgy egy darabot, hogy nem játszanak színészek, nincs benne beszéd, csak zene és képek? Nevezheted őket akár festményeknek is, vagy festménysorozatoknak. De amíg nem láttad, nem tudod elképzelni, hogy lesz belőle egy darab. Darab? Furcsa szó ez rá, hiszen nem tudom elmondani, miről szól, csak ki tudok emelni bizonyos részeleteket. Hiszen nem szól semmiről. Nincs történet, nincs semmi. Igazából csak te vagy, az absztrakció, a képzeleted, az érzéseid. Az, amit kivált belőled.
Amikor olvas az ember egy könyvet, vagy lát egy darabot, egy ideig, ha csak néhány másodpercig is, da a hatása alá kerül. Ennél a darabnál nem a végén éreztem ezt. Az eleje volt hihetetlenül sokkoló. A végére az ember elfárad. Nem szellemileg, hiszen nem kell élesen koncentrálnod. Elfárad a szemed, mivel erős hatásnak van kitéve. Akarva-akaratlanul behunytam a szemem, néhány másodpercig úgy maradtam, és amikor jött egy éles hang, hirtelen felijedtem, nem tudtam eldönteni, hogy aludtam-e vagy sem.
Mikor kialudtak a fények, nem vettük észre, hogy vége van. Az egyes zenei elemeket úgy különítették el egymástól, hogy hagytak egy kis szünetet. Ott ültünk és vártunk. Nem mert senki sem megmozdulni. Aztán felkapcsolódtak a fények. Bemutatták a lézeristákat, mi tapsoltunk. Mikor már mindenki kiment, mi még mindig ott ültünk. Gondolkodtam...
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Planetárium. Aki járt már ott, az ismeri ezt az érzést. Belép a terembe az ember, és tudja, valami újat fog kapni, valami nem megszokott dologban lesz része. Leültünk. Szép lassan elsötétedett minden. Megszólalt egy női hang. Hosszan beszélt idegen nyelven, nem értettem belőle semmit. Csak az érzést, melyet sugallni próbált. A hangja érzéki volt, lágy. Suttogva beszélt, csak néha erősödött meg a tónusa, és utána hirtelen ellágyult. A gyomrom összeszűkült, enyhe félelem lett úrrá rajtam. Majd felzendült a Push the limits. Hirtelen robbant be, mint egy csapás, szinte fel sem fogtuk. Először lágy felhők vagy ismeretlen lények úsztak az égbolton. Olyanok voltak, mint egy távoli világ gyermekei. Puha színekben pompáztak, halványak voltak, szinte kivehetetlenek, mégis látni vélted bennük az életet. Majd a falakból körös-körül éles lézerfények csaptak elő. Kavarogtak felettem, mint a megtébolyodott madarak. Piros, kék, zöld színek cikáztak, aztán szép lassan alakzatokká formálódtak. Hol gömb, hol kocka, vagy valami felismerhetetlen, torz alak. A zene dübörgött és néha-néha úgy hittem, mindjárt szétrobban a terem. Némelyik fény középen tört fel, átpásztázta a termet, és úgy véltem, le kell húznom a fejem, mert elnyesi.
A darab címe: Enigma. Aki hallotta már ezt a szót, annak nem kell magyarázni, hogy emeb zenének mekkora hatása van az emberekre. Évszázadok óta létezik és nagy divatja van a gregorián énekeknek. Pár éve megalakult egy társulat, akik az énekeket modern köntösbe bújtatták. A Lézerszínház eme műsorával egy régi adósságát törleszette. Michael Cretu álmodta meg ezt a zenei világot a 90-es évek elején. Tökéletesen ötvöződik a darabban a lézer ereje, a modern hangeffektek és az évszázados tradíciókat rejtő dallam. Egy ilyen előadás két-három hónap alatt születik meg. Ez az idő magában foglalja a koncepció kidolgozásától a számítógépek memóriájába történő végső rögzítésig eltelt időszakot. A koreográfiát, a speciális effekteket, a látvámytervet mond lézeristák keltik életre. Ők nemcsak előadók, hanem alkotók. Részt vesznek a tervezési folyamatban, fejleszik, karbantartják a darabot. Bár egy csapat dolgozik a programon, mégis két ember az, aki előadja ezt az egyórás műsort.
Ahogy ott üla székében az ember elgémberedett nyakal, teljesen megszűnik számára a külvilág. Minden perc, minden másodperc rejt valami újdonságot az első fél órában. A kereszt, a kasza, az arcok. Némelyik – úgy véled – ismerős. Mintha a történelem egy-egy kiemelkedő alakját vélnéd felfedezni. Az arcszerkezet néha Homéroszra, Kolumbuszra, vagy valamelyik pápára emlékeztet. Ahogy elmúlik az első fél óra, újra megjelennek a már megszokott elemek. A kompozíció változik, a figurák már nem. Egyre jobban észreveszed, mennyire kényelmetlen a tesstartás, melyben ülsz. Hiszen a nézőtér kör alakú, és maga a színpad nem más, mint a mennyezet, vagy nevezheted akár égboltnak is. Mindvégig felfelé nézel, mely utópisztikus hatást kelt benned. Felfele, az ég felé, az ismeretlen felé.
Ami igazán ismeretlen volt, az az előadási forma. Hogyan alkotnak meg úgy egy darabot, hogy nem játszanak színészek, nincs benne beszéd, csak zene és képek? Nevezheted őket akár festményeknek is, vagy festménysorozatoknak. De amíg nem láttad, nem tudod elképzelni, hogy lesz belőle egy darab. Darab? Furcsa szó ez rá, hiszen nem tudom elmondani, miről szól, csak ki tudok emelni bizonyos részeleteket. Hiszen nem szól semmiről. Nincs történet, nincs semmi. Igazából csak te vagy, az absztrakció, a képzeleted, az érzéseid. Az, amit kivált belőled.
Amikor olvas az ember egy könyvet, vagy lát egy darabot, egy ideig, ha csak néhány másodpercig is, da a hatása alá kerül. Ennél a darabnál nem a végén éreztem ezt. Az eleje volt hihetetlenül sokkoló. A végére az ember elfárad. Nem szellemileg, hiszen nem kell élesen koncentrálnod. Elfárad a szemed, mivel erős hatásnak van kitéve. Akarva-akaratlanul behunytam a szemem, néhány másodpercig úgy maradtam, és amikor jött egy éles hang, hirtelen felijedtem, nem tudtam eldönteni, hogy aludtam-e vagy sem.
Mikor kialudtak a fények, nem vettük észre, hogy vége van. Az egyes zenei elemeket úgy különítették el egymástól, hogy hagytak egy kis szünetet. Ott ültünk és vártunk. Nem mert senki sem megmozdulni. Aztán felkapcsolódtak a fények. Bemutatták a lézeristákat, mi tapsoltunk. Mikor már mindenki kiment, mi még mindig ott ültünk. Gondolkodtam...
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
