A Gólyabálon töltött idő rövid története
egyetem, koncert, párkapcsolat, 2006. december
Az idő fogalma egyik legmeghatározóbb dolog az életünkben. A folytonosság, melyet leír, meghatározza cselekedeteinket a körülöttünk forgó világ történéseit. Ha nem tudnánk megbirkózni a jövő fogalmával, talán még mindig cro-magnoni ősemberhordákkal hadakoznánk, míg asszonyaink a napi betevőnkért törnének ösvényeket a dzsindzsásban. Miért gondolkodunk, miért fejlődünk? Talán azért, mert tudjuk, hogy van múltunk, képesek vagyunk emlékezni. Ebből adódóan tudjuk, hogy holnap is felkel a nap, tehát van miért küzdenünk, van miért változtatnunk a körülöttünk levő világon.
Nekem pont a múltammal van problémám. Mi a vihar történt tegnapelőtt?
Derítsük csak ki szépen, mi is volt az elmúlt két napban! Ma vasárnap reggel van és éhes vagyok. Tegnap szombat volt, csak azért lehetek éhes, mert nem ettem sokat. A földön egy péksüteményes zacskó... Megvan! Emlékszem. Délután négy körül felébredtem, megnéztem a Csillagkapu aktuális részét, és megettem két túrós bélest, amelyeket reggel tíz óra körül vettem a metróaluljáróban. Aztán újra elnyomott az álom.
Haladunk! Mi volt tíz óra előtt. Újabb képek a reggel négy és nyolc közti intervallumról. Körben mindenhol söröspoharak, fátyolos tekintettel próbálom meggyőzni a haverokat az egyetem lépcsőjén, hogy ez volt az elmúlt három év legjobb ELTE Gólyabálja. Bingó! Ránézek a kezemen lévő karszalagra – tényleg gólyabálon voltam! Csakúgy törnek elő az emlékek...
Tovább, következő élmény. Fogadkozom egy érzéseim szerinti gyönyörű lánynak, hogy én nem fogok táncolni az aulában, mert nem tudok, továbbá a vallásom is tiltja, és inkább megmutatnám neki az esti kilátást az egyetem tetejéről. Maradva ennél a pillanatnál látom, hogy sem magamat, sem a táncba csábító csajt nem sikerült erről meggyőznöm, és már a táncparketten dzsesszelek. Nem igaz, nem emlékszem a lány arcára! Csak azok a szemek vannak meg, amelyektől teljesen elolvadva hajlandó voltam végül megtenni azt, amire nagyon nehezen vagyok rávehető. Kutatok az ingzsebemben, egy másik karszalagot találok, a hátoldalán egy névvel. Kutatás a telefonom után (hál’ Istennek megvan!), nocsak, egy új bejegyzést találok ugyanazzal a névvel. Oké, oké, de mi volt ezek előtt, hol találkoztam vele?
Előkúszik egy megfáradt beszélgetés témája egy régi kedves ismerős hölggyel a kávézóban. Talán ő volt az? Érdekes élményeit osztja meg velem azzal kapcsolatban, hogy miért érzi magát jobban most pszichológus szakon, mint pár éve, amikor megismertem, progmatosként. Gyors ellenőrzés, nem az ő neve van a karszalagra írva.
Pörgetve tovább az eseményeket rájövök, hogy a fáradtság nem beszélgetéstől volt, hanem az őrületes Republic-koncerttől. Villanások tömkelege. Elveszve érzem magamat a tömegben, és a többiekkel együtt egy élő, lüktető lényé alakulva üvöltöm a rigmusokat. Aha! Itt találkoztam beszélgetőpartneremmel. Csak úgy jönnek vissza az emlékek. Mint Cartmannek a vietnámi háborús élményei.
Komoly vitát sikerül kialakítanom a mögöttem hosszan elterülő sörre várakozó emberek garmadájával. Mert szerintem van okuk kivárni azt a pár percet, amíg flörtölök a kedves pultos csajjal. Ő lesz, akinek a száma megvan? Nem hinném. A platinaszőkéktől mindig is viszolyogtam. Viszont nemcsak sörért voltam a pultnál. Mint régi szervező egyik kedves haverom telefonos kérésének teszek eleget, amikor a vállára nehezedő problémák közül megoldok egyet.
Megint előttem azok az igéző szemek, amelyek után kutatok emlékeimben. Az ismeretlen lánytól ragadott el a haverom telefonhívása. Most már nem is olyan kedves a "mocsok" barátom. De legalább megvan, hol találtam rá: a PASO-koncert! Az, hogy idén is itt voltak az én egyetememen, hogy őrületesebb bulit tartottak, mint tavaly, hogy dedikálták a CD-met, mind semmi ahhoz képest, hogy koncertjük alatt találtam rá erre az izzó tekintetű lányra. A középrövid, fekete hajú, fehér inges, a SKA hangulatához illő fekete nyakkendős lányra. És most már az arca is meg van.
Most már azt is tudom, hol szúrtam ki először. A bál nyitótáncán. Amikor a pingvin- és habcsókruhás keringőzőket figyeltem mosolyogva, kezemben egy pohár pezsgővel. A galériáról letekintve másodpercek alatt elvarázsolt a mosolya, és a lágy angolkeringőre ringatózó fantasztikus alakja. Tudom, ki ő!
Nem is érdemes továbbmennem az emlékeimben. Az e pillanat előtt eltöltött órák élményeit parkolópályára helyezem, majd máskor átnézem. Az alapozást a kocsmában, a rendezvény kiépítésének gondjait, a négyórás labormérésem kínjait, a péntek hajnalban a szőnyegre kiöntött kávé foltjait.
A múlt most már tiszta, tudom, hogy van jövőm. És mi az, ami ezeket a nostradamusi gondolatokat jelenné alakítja? Az az egyetlen apró mozdulat, amely egy telefonhívást kezdeményez.
Fotók: Agócs Róbert
Nekem pont a múltammal van problémám. Mi a vihar történt tegnapelőtt?
Derítsük csak ki szépen, mi is volt az elmúlt két napban! Ma vasárnap reggel van és éhes vagyok. Tegnap szombat volt, csak azért lehetek éhes, mert nem ettem sokat. A földön egy péksüteményes zacskó... Megvan! Emlékszem. Délután négy körül felébredtem, megnéztem a Csillagkapu aktuális részét, és megettem két túrós bélest, amelyeket reggel tíz óra körül vettem a metróaluljáróban. Aztán újra elnyomott az álom.
Haladunk! Mi volt tíz óra előtt. Újabb képek a reggel négy és nyolc közti intervallumról. Körben mindenhol söröspoharak, fátyolos tekintettel próbálom meggyőzni a haverokat az egyetem lépcsőjén, hogy ez volt az elmúlt három év legjobb ELTE Gólyabálja. Bingó! Ránézek a kezemen lévő karszalagra – tényleg gólyabálon voltam! Csakúgy törnek elő az emlékek...
Tovább, következő élmény. Fogadkozom egy érzéseim szerinti gyönyörű lánynak, hogy én nem fogok táncolni az aulában, mert nem tudok, továbbá a vallásom is tiltja, és inkább megmutatnám neki az esti kilátást az egyetem tetejéről. Maradva ennél a pillanatnál látom, hogy sem magamat, sem a táncba csábító csajt nem sikerült erről meggyőznöm, és már a táncparketten dzsesszelek. Nem igaz, nem emlékszem a lány arcára! Csak azok a szemek vannak meg, amelyektől teljesen elolvadva hajlandó voltam végül megtenni azt, amire nagyon nehezen vagyok rávehető. Kutatok az ingzsebemben, egy másik karszalagot találok, a hátoldalán egy névvel. Kutatás a telefonom után (hál’ Istennek megvan!), nocsak, egy új bejegyzést találok ugyanazzal a névvel. Oké, oké, de mi volt ezek előtt, hol találkoztam vele?
Előkúszik egy megfáradt beszélgetés témája egy régi kedves ismerős hölggyel a kávézóban. Talán ő volt az? Érdekes élményeit osztja meg velem azzal kapcsolatban, hogy miért érzi magát jobban most pszichológus szakon, mint pár éve, amikor megismertem, progmatosként. Gyors ellenőrzés, nem az ő neve van a karszalagra írva.
Pörgetve tovább az eseményeket rájövök, hogy a fáradtság nem beszélgetéstől volt, hanem az őrületes Republic-koncerttől. Villanások tömkelege. Elveszve érzem magamat a tömegben, és a többiekkel együtt egy élő, lüktető lényé alakulva üvöltöm a rigmusokat. Aha! Itt találkoztam beszélgetőpartneremmel. Csak úgy jönnek vissza az emlékek. Mint Cartmannek a vietnámi háborús élményei.
Republic: Cipőnek csápolni jajdejó!
Komoly vitát sikerül kialakítanom a mögöttem hosszan elterülő sörre várakozó emberek garmadájával. Mert szerintem van okuk kivárni azt a pár percet, amíg flörtölök a kedves pultos csajjal. Ő lesz, akinek a száma megvan? Nem hinném. A platinaszőkéktől mindig is viszolyogtam. Viszont nemcsak sörért voltam a pultnál. Mint régi szervező egyik kedves haverom telefonos kérésének teszek eleget, amikor a vállára nehezedő problémák közül megoldok egyet.
Megint előttem azok az igéző szemek, amelyek után kutatok emlékeimben. Az ismeretlen lánytól ragadott el a haverom telefonhívása. Most már nem is olyan kedves a "mocsok" barátom. De legalább megvan, hol találtam rá: a PASO-koncert! Az, hogy idén is itt voltak az én egyetememen, hogy őrületesebb bulit tartottak, mint tavaly, hogy dedikálták a CD-met, mind semmi ahhoz képest, hogy koncertjük alatt találtam rá erre az izzó tekintetű lányra. A középrövid, fekete hajú, fehér inges, a SKA hangulatához illő fekete nyakkendős lányra. És most már az arca is meg van.
PASO: mindenki a színpadra!
Most már azt is tudom, hol szúrtam ki először. A bál nyitótáncán. Amikor a pingvin- és habcsókruhás keringőzőket figyeltem mosolyogva, kezemben egy pohár pezsgővel. A galériáról letekintve másodpercek alatt elvarázsolt a mosolya, és a lágy angolkeringőre ringatózó fantasztikus alakja. Tudom, ki ő!
Nem is érdemes továbbmennem az emlékeimben. Az e pillanat előtt eltöltött órák élményeit parkolópályára helyezem, majd máskor átnézem. Az alapozást a kocsmában, a rendezvény kiépítésének gondjait, a négyórás labormérésem kínjait, a péntek hajnalban a szőnyegre kiöntött kávé foltjait.
A múlt most már tiszta, tudom, hogy van jövőm. És mi az, ami ezeket a nostradamusi gondolatokat jelenné alakítja? Az az egyetlen apró mozdulat, amely egy telefonhívást kezdeményez.
Fotók: Agócs Róbert
Ezt megosztom Facebook-on!
