Gimnazistaként azt kellett végignéznem nap mint nap, amint a természettudós szüleim nekifeszülnek a bölcsésztanáraimnak, hogy lejátsszák: jogász legyen belőlem, vagy színész. Engem ritkán kérdeztek meg, többnyire olyankor is csak szónoki kérdést intéztek hozzám:
– Mondd meg, fiam, hát szívesebben állnál politikusok talpnyalójának, és otthagynád a színpadot?
Nem volt otthagynivaló színpad, se titkos vonzalom a perrendtartás berkei iránt, én bölcsész akartam lenni, punktum. A filozófia szak már végképp kiverte náluk a biztosítékot.
– Legalább valami tisztességes nyelvszakot!
Én nem voltam épp hajthatatlan, de ők nem is akartak hajtani, csak dönteni a fejem fölött. Nagy kislány voltam már és – tekintve, hogy nekem kellett aláírni – a jelentkezési papírokat beadtam, ahova tetszett. Utólag azzal nyugtatgatták magukat:
– Legalább nem filozófus. Már ez is valami.
A gimnáziumi érettségi és a felvételi vizsgák után egészen megváltozott a világképem. Kitaláltam, hogy asztalosnak állok.
El is cihelődtem az egyik szakirányú oktatási intézménybe és közöltem, hogy izé, én kétéves asztalos képzésre jönnék, ha lehet, izé. Ők meg mondták, hogy izé, mi a francot képzelek én, izé. Ez megdöbbentett. Azt hittem, ha az ember asztalosnak akar állni, akkor odamegy, mondja, mondják: jó, s akkor már asztalosnak is van állva, kezdheti tanulni. De itt komoly próbák következtek.
– Maga nem való asztalosnak – mondta a munkásnadrágos, középkorú személy – mert ez nagyon kemény munka.
– Azzal nem lesz gond.
– De ez tényleg nem való magának.
– Miért?
– Mert... – itt komolyan elgondolkodott, majd a sarokba mutatott. – Nézze, olyan osb-lapokat kellene cipelnie!
Hogy demonstráljam alkalmasságomat, fogtam egy forgácslapot és körbevittem a tanműhelyben.
– Hahá, node ez csak a könnyebb része! – kurjantott. – Ennél sokkal nehezebbek az mdf-lapok!
Meg sem vártam, hogy ebből levonja a tanulságot. Fogtam egy lapot és azt is vittem egy kicsit. Duzzadtam az önbizalomtól. Ő már erre komolyan zavarba jött.
– De kettőt már nem bírna el!
Mikor látta, hogy ezzel sem fogott ki rajtam, zavartan áttért az eszközismeretre.
– Akkor hozzon ide a szekrényből egy kanyarfúrót!
Nem volt rá felkészülve, hogy én fel vagyok készülve: emberére talált. Persze, honnan tudhatta volna, kivel áll szemben? A nővéremmel és a húgommal együtt kedvenc játékaink a habverő és a lombfűrész voltak – négy-ötéves formán. (Jó, bevallom, a nővérem jobban szerette a körfűrészt, a húgom pedig alapvetően fejszepárti volt.) Így nyilván sem a kanyarfúróval, sem a körvinklivel, sem pedig a reszelőzsírral nem vettek hülyére. (Gyk.: ilyen szerszámok ugyanis nem léteznek.)
Végül a szaki feladta:
– Látom, hogy maga nem hülye. Meg hogy erős is, meg ügyes. De értse meg, én nem vehetek fel egy asztalos osztályba lányt! Két álló évig magát reszelné és fűrészelné itt mindenki.
Belátom, hiba volt, hogy nem szavaztam meg neki a bizalmat. Merthogy én nem vettem a fáradtságot, hogy elmagyarázzam: a szexuális kapcsolatokhoz az én beleegyezésem is szükséges. Hogy nem vagyok szexuális tárgy, meg ilyesmi.
Én bizony, intoleráns módon, üvöltözve elküldtem őt a halálba, és azóta sincs egy rendes ebédlőasztalom.
– Mondd meg, fiam, hát szívesebben állnál politikusok talpnyalójának, és otthagynád a színpadot?
Nem volt otthagynivaló színpad, se titkos vonzalom a perrendtartás berkei iránt, én bölcsész akartam lenni, punktum. A filozófia szak már végképp kiverte náluk a biztosítékot.
– Legalább valami tisztességes nyelvszakot!
Én nem voltam épp hajthatatlan, de ők nem is akartak hajtani, csak dönteni a fejem fölött. Nagy kislány voltam már és – tekintve, hogy nekem kellett aláírni – a jelentkezési papírokat beadtam, ahova tetszett. Utólag azzal nyugtatgatták magukat:
– Legalább nem filozófus. Már ez is valami.
A gimnáziumi érettségi és a felvételi vizsgák után egészen megváltozott a világképem. Kitaláltam, hogy asztalosnak állok.
El is cihelődtem az egyik szakirányú oktatási intézménybe és közöltem, hogy izé, én kétéves asztalos képzésre jönnék, ha lehet, izé. Ők meg mondták, hogy izé, mi a francot képzelek én, izé. Ez megdöbbentett. Azt hittem, ha az ember asztalosnak akar állni, akkor odamegy, mondja, mondják: jó, s akkor már asztalosnak is van állva, kezdheti tanulni. De itt komoly próbák következtek.
– Maga nem való asztalosnak – mondta a munkásnadrágos, középkorú személy – mert ez nagyon kemény munka.
– Azzal nem lesz gond.
– De ez tényleg nem való magának.
– Miért?
– Mert... – itt komolyan elgondolkodott, majd a sarokba mutatott. – Nézze, olyan osb-lapokat kellene cipelnie!
Hogy demonstráljam alkalmasságomat, fogtam egy forgácslapot és körbevittem a tanműhelyben.
– Hahá, node ez csak a könnyebb része! – kurjantott. – Ennél sokkal nehezebbek az mdf-lapok!
Meg sem vártam, hogy ebből levonja a tanulságot. Fogtam egy lapot és azt is vittem egy kicsit. Duzzadtam az önbizalomtól. Ő már erre komolyan zavarba jött.
– De kettőt már nem bírna el!
Mikor látta, hogy ezzel sem fogott ki rajtam, zavartan áttért az eszközismeretre.
– Akkor hozzon ide a szekrényből egy kanyarfúrót!
Nem volt rá felkészülve, hogy én fel vagyok készülve: emberére talált. Persze, honnan tudhatta volna, kivel áll szemben? A nővéremmel és a húgommal együtt kedvenc játékaink a habverő és a lombfűrész voltak – négy-ötéves formán. (Jó, bevallom, a nővérem jobban szerette a körfűrészt, a húgom pedig alapvetően fejszepárti volt.) Így nyilván sem a kanyarfúróval, sem a körvinklivel, sem pedig a reszelőzsírral nem vettek hülyére. (Gyk.: ilyen szerszámok ugyanis nem léteznek.)
Végül a szaki feladta:
– Látom, hogy maga nem hülye. Meg hogy erős is, meg ügyes. De értse meg, én nem vehetek fel egy asztalos osztályba lányt! Két álló évig magát reszelné és fűrészelné itt mindenki.
Belátom, hiba volt, hogy nem szavaztam meg neki a bizalmat. Merthogy én nem vettem a fáradtságot, hogy elmagyarázzam: a szexuális kapcsolatokhoz az én beleegyezésem is szükséges. Hogy nem vagyok szexuális tárgy, meg ilyesmi.
Én bizony, intoleráns módon, üvöltözve elküldtem őt a halálba, és azóta sincs egy rendes ebédlőasztalom.
Ezt megosztom Facebook-on!
