Koldusopera a Bárka színházban

Belépünk a színházterembe. Érdekes, velünk szemben a székek, és hol is állunk? A színpadon? Igen. (Megjegyzem –más színházban is ültem már a színpadon, de ott nem kellett átvonulnom rajta ahhoz, hogy a helyemre ülhessek.) Ettől egy pillanatra kifordul az emberben a világ. Én állhatok a színpadon? De jó, most szerves rész lettem, a darab része, itt a lábnyomom, és itt is marad végig a darab folyamán. Talán még rá is taposnak a színészek!

Amint elkezdődik a darab, megváltozik az érzés, mivel az első pillanatoktól élénkpiros kordonok mögött ücsörgünk, bámulunk, élesen elhatárolódva attól, aminek az előbb még részei voltunk egy percre. Majd megjelennek a hajléktalanok, és nagy lendülettel indulnak "kéregető útjukra" a közönség felé. Ha nem lennének a kordonok, egészen nekünk jönnének. De ott vannak, és a kéregetők fennakadnak bennük. Csak a pillantásuk közeledik, majd egészen zavaróan hatol az emberbe, velőig. Felvetődik a kérdés: Ki is van tulajdonképpen az elválasztó kerítés "másik" oldalán? A néző, aki a színpadon kívül rekedt vagy a hajléktalan?

Egyértelmű provokáció a néző felé: Itt vigyorog a pofádba, nem veszed észre, ez a te híres társadalmad egyik legnagyobb problémája! És igen, az utcán haladó ember nagy ívben elkerüli ezeket a hajlék nélküli, szakadt ruhás fazonokat. Annyira közömbös az arckifejezése, annyira el akarja kerülni a kontaktust, folyamatosan koncentrál, nehogy a szánalom látszódjon az arcán, mert megrohamozzák, és aztán mentegetőzhet, hogy neki nincs pénze, se cigije, hogy végül ő válik szánandóvá. Mit tesz vajon a néző itt, ahol székhez van kötözve, kordonnal elkerítve, és az arcába bámul a szegénység? Elfordítja a tekintetét vagy nem? A motívum később megismétlődik, de ekkor hajléktalanok helyett kurvák állnak szemben velünk. A jelenség hasonló, a jelentés ugyanaz: ők is kirekesztettek, társadalmunk "fekete bárányai". Van jogosultságuk a provokációra.

A magából kifordult világot egy másik jelenség is előhívja. Történetesen a Peacock-ot játszó színész, Seress Zoltán jelmeze. Egy papnak öltözött, kezében Bibliát lengető és fennhangon szónokló személy jelenik meg előttünk. Az erkölcsök képviselőjeként áll elénk, és néhány mondata után már tudjuk, hogy az ő szakmája bizony a hajléktalanok kiokítása arra, hogyan fessenek minél szánalmasabban, és hogyan csaljanak ki minél több pénzt a tisztes polgároktól. Ugyanígy a Kocsma Jenny szerepét alakító Varjú Olga jelmeze, aki fehér ruhában áll elénk. Ő a kurvák vezetője, édesanyja, vigyázója. A szentség, erkölcsösség színeiben a hajléktalan-futtató Peacock - aki hazudik, lop, csal - és egy prostituált fest groteszk képeket elénk.

Spolarics Andreától (Peacockné) és Seress Zoltántól nem is vártunk mást, mint kiváló teljesítményt. El kell mondanom, ők viszik vállukon a darabot. Néha Varjú Olga is besegít, de hogy a fiatal színészek ebben nem sokat segítenek nekik, az bizonyos. A Peacock-ék gyermekét játszó Mezei Kinga az első felvonásban "Kalóz Jenny" és "A nem és igen dalával" jól pofon üti a férfiakat, ám a másik két felvonásban mintha kicserélték volna. A legkönnyebb utat választja. Egy mai hisztérikus csitri utánzása - meg kell mondanom - nem teljesítmény egy színésznőtől. Jelmezei nagyon jól szimbolizálják társadalmi helyzetének változásait: először fehérben, majd egy üzletasszonyos szerelésben és végül az elmaradhatatlan bundában láthatjuk.

A Maxi kegyeiért folyó küzdelemben - figyelem férfiak - igen hasznos, a darab számára is elengedhetetlen vetkőzés folyik. Lucy (Varga Anikó) és Polly között elharapózik a vita, végül, hogy Maxi figyelmét felkeltsék, még ruháikat is ledobálják. Hurrá! Nem feleslegesen mászkálnak majd meztelenül. De visongó hangjuk és Polly idétlen kivonulása összetöri még a vetkőzés felett érzett örömünket is. Brecht Pollyja nem affektáló csirke. Bicska Maxi szerepében Balázs Zoltán felejthető.

A második felvonás vége nagyon érdekes, a néző ismét a darab szerves részének érezheti magát. Egy nézőt alakító színész rohan a színpadra, és énekelni kezd a többi előadóval együtt. Azok abbahagyják a dalolást és értetlenül néznek rá, mintha valóban a közönség sorai közül lépett volna közéjük váratlanul. Az ember egy pillanatra valóban nem tudja eldönteni, hogy a színészek vannak-e becsapva, vagy ő. Kinek nem jutott még eszébe sohasem, hogy mi történne, ha felszaladna a színpadra és elkezdene szerepet játszani? Előhozza az emberből a bűnös vágyat ez a jelenet… Majd más gondolatokat is felébreszt, mikor egy vízágyúval kilocsolják a színészt a színpadról. (A darabban ez az első pillanattól szerepet kapott, a magyarországi események előtt is a darab része volt.)…és lemond bűnös vágyáról a néző, vagy legalábbis megint jó mélyre zárja el a késztetést.

Szép kifejezése a változásnak a ketrecbe záródó Varjú Olga, aki elveszíti tisztét, megszűnik a prostituáltak vezetőjének lenni. Más veszi át a helyét. Utolsó mozzanatként, mikor már mindenétől megfosztották (bundájától, cipőjétől), letépik fejéről a hajkoronát (parókát) is. Végső megaláztatás, de egyben megtisztulás is. A mezítlábasság pedig egyfajta bocsánatkérés az egész emberiségtől. Emberközelbe képes hozni a kurvák kifordult világát. A darab legmeghatóbb és legjelentősebb jelenete.

A zárójelenetnek kellene a leginkább hatnia a nézőre, de mivel túl hosszú és a színészek már fáradtak, ezért nem éri el a kellő hatást. Alig vannak, akik képesek ugyanazt a hőfokot fenntartani három hosszú órán keresztül. A Peacock házaspár és Varjú Olga itt is kiemelkedők, a többiek a darab nagy részében is csak fél lángon égnek. Érthető, hogy tartalékolni próbálják energiáikat, de a nézőnek akkor sem elég ez a fél láng ahhoz, hogy sokáig emlegesse a Koldusoperát. Ez nem vonatkozik a hajléktalanok és kurvák tömegére, őket nagyon szerettem.

A darab végének a nézők kivonulása ad keretet, itt utoljára ők lehetnek a színdarab befejezői. Egy ottmaradt cilindernek a fején el is koppantottam véleményem, hátha továbbsuttogja egy arra érdemesnek.