Unkle: Never Never Land
zene, 2003. szeptember
Hadd kezdjem azzal, hogy amíg ezt a rovatot én szerkeszthetem, Britney Spears-re és társaira senki se számítson. Igyekezni fogok kevésbé populáris, ám zeneileg annál inkább korrekt dolgokkal meglepni a kedves olvasót.
Csapjunk hát a lovak közé! Akik jártasak a modern elektronikus zenében, azoknak az Unkle név nem jelent majd újdonságot: 1998-ban ugyanis már kiadtak egy albumot Psyence fiction címmel. A fedőnév akkor James Lavelle-t, a Mo Wax kiadó főnökét, és a hip-hop koronázatlan királyát, DJ Shadow-t takarta. Shadow ment, Lavelle viszont maradt, sőt új társat is vett maga mellé Richard File személyében. Néhány Shadow-ra nagyon is jellemző elem így eltűnt – rosszabb azonban egy cseppet sem lett tőle az album, sőt!
Tizenegy nagyon igényesen kidolgozott szám található az LP-n, és rengeteg vendégelőadó színesíti a zenéket (e tekintetben viszont hű maradt az előző albumhoz): Jarvis Cocker, Josh Homme, Ian Brown, Brian Eno és a Massive Attack-es Robert del Naja (3d) mind-mind hangjukat, illetve tudásukat adták a dalokhoz. Ebből a listából is levonható a következtetés: instrumentális albumról van szó, nem kevés hangszeres tudást igényelt. Ennek is köszönhetően a ’Never never land’ hangulata utánozhatatlan lett. Semmiképp sem háttérzene, nem is tánczene – ezt kérem hallgatni kell, és figyelni rá!
Az album elején egy-két ütemesebb, de igen komoly darab található – talán a legkarakteresebbek a korongon. A közepe meglehetősen változatos: szomorkásan vidám, sci-fi-s elemeket felvonultató és szállós ambientes dallamok egyaránt felhangzanak. A vége pedig igazi melankólia: rengeteg vonós, atmoszferikus hangzással, kifejezetten mozis effektekkel, a’la Brian Eno. (Mint látható, nem vagyok a számonkénti elemzés híve. Szerintem egy albumnak mindig koncepciója van – ha már muszáj a zenét szavakba önteni, inkább ezt próbálom meg visszaadni).
Olyan albumot alkottak a fent említett művészek, melyet szerencsére nehéz lenne kategóriába sorolni. Szerény véleményem szerint abba a vonulatba tartozik, mint a Chemical Brothers, a Fatboy Slim, vagy a Prodigy egy-egy albuma: azaz nemcsak elektronikus zenei berkekben fog sikert aratni, hanem sokkal szélesebb körben fogják hallgatni és szeretni az emberek – még ha népszerűsége nem is vetekedhet majd a fent említettekével.
Ha már ismered, tudod, mire számíthatsz; ha pedig még nem hallottál az Unkle-ról, de nyitott vagy új hangzásokra, és/vagy jó zenét akarsz hallani, akkor mindenképpen azt ajánlom, hallgasd meg őket!
Csapjunk hát a lovak közé! Akik jártasak a modern elektronikus zenében, azoknak az Unkle név nem jelent majd újdonságot: 1998-ban ugyanis már kiadtak egy albumot Psyence fiction címmel. A fedőnév akkor James Lavelle-t, a Mo Wax kiadó főnökét, és a hip-hop koronázatlan királyát, DJ Shadow-t takarta. Shadow ment, Lavelle viszont maradt, sőt új társat is vett maga mellé Richard File személyében. Néhány Shadow-ra nagyon is jellemző elem így eltűnt – rosszabb azonban egy cseppet sem lett tőle az album, sőt!
Tizenegy nagyon igényesen kidolgozott szám található az LP-n, és rengeteg vendégelőadó színesíti a zenéket (e tekintetben viszont hű maradt az előző albumhoz): Jarvis Cocker, Josh Homme, Ian Brown, Brian Eno és a Massive Attack-es Robert del Naja (3d) mind-mind hangjukat, illetve tudásukat adták a dalokhoz. Ebből a listából is levonható a következtetés: instrumentális albumról van szó, nem kevés hangszeres tudást igényelt. Ennek is köszönhetően a ’Never never land’ hangulata utánozhatatlan lett. Semmiképp sem háttérzene, nem is tánczene – ezt kérem hallgatni kell, és figyelni rá!
Az album elején egy-két ütemesebb, de igen komoly darab található – talán a legkarakteresebbek a korongon. A közepe meglehetősen változatos: szomorkásan vidám, sci-fi-s elemeket felvonultató és szállós ambientes dallamok egyaránt felhangzanak. A vége pedig igazi melankólia: rengeteg vonós, atmoszferikus hangzással, kifejezetten mozis effektekkel, a’la Brian Eno. (Mint látható, nem vagyok a számonkénti elemzés híve. Szerintem egy albumnak mindig koncepciója van – ha már muszáj a zenét szavakba önteni, inkább ezt próbálom meg visszaadni).
Olyan albumot alkottak a fent említett művészek, melyet szerencsére nehéz lenne kategóriába sorolni. Szerény véleményem szerint abba a vonulatba tartozik, mint a Chemical Brothers, a Fatboy Slim, vagy a Prodigy egy-egy albuma: azaz nemcsak elektronikus zenei berkekben fog sikert aratni, hanem sokkal szélesebb körben fogják hallgatni és szeretni az emberek – még ha népszerűsége nem is vetekedhet majd a fent említettekével.
Ha már ismered, tudod, mire számíthatsz; ha pedig még nem hallottál az Unkle-ról, de nyitott vagy új hangzásokra, és/vagy jó zenét akarsz hallani, akkor mindenképpen azt ajánlom, hallgasd meg őket!
Ezt megosztom Facebook-on!
