Mind egy mag, egy különálló rész, összefog és alkot egy egészet. Egy csapat lelkes fiatal, akik mind Margitosok (Földessy Margit színitanodájának növendékei) voltak, vagy jelenleg is azok. Megtanultak játszani, improvizálni, színházat teremteni. Pár éve összefogtak, együtt játszanak, és tavaly ősszel alkottak itthon valami újat. Honosítani szeretnék kicsiny hazánkban az angol, és amerikai improvizációs színházat. (Léteznek rögtönzéssel foglalkozó társulatok idehaza, de azokat vagy pszichológusok vezetik, vagy angol vendégszínészek játszanak.) Ők kilencen a nagy csapat, hétről hétre, néha cserélődve, de játszanak. Hangjuk ismerősen cseng a fülünkben. Két ok miatt is. Vagy a tévében hallottad, mert egy részük szinkronszínész is egyben, vagy bent a suliban a folyosón, ahogy elment melletted és megszólalt, vagy ahogy az órán felszólalt. Ugyanis heten az ELTE diákjai közé tartoznak.
RS9. Mily rejtelmes, titkos kód. Lemész a szűk lépcsőn, enyhe pinceszag dohányfüsttel. Terem még zárva, robosztus függöny takarja. Nem engedi, hogy átmenjünk rajta. Leülünk, elszívunk egy cigit, váltunk két szót, s már szólnak is. Bemegyünk. Mindenhol műanyag székek. A terem tele, mindenki izgatott. Ők már régóta járnak ide. Tudják mit fognak kapni. Én még új vagyok, kíváncsi. Tudom, hogy más lesz, valami szokatlan, amit eddig még nem láttam, nem tapasztaltam, nem éreztem. Majd a függöny mögül, kilép egy férfi. ,,Jó estét! Harsányi Bence vagyok." Ő a műsorvezető. Elmondja kicsiny monológját, egy-két burkolt poén, mi nevetünk. Kezdek feloldódni! Bejönnek a színészek. A közönségből egy vállalkozó szellemű egyént szólítanak, akinek szobrot kell formálnia egyikükből. S következik az első helyzetjáték: mozdulatlanul áll mindaddig, amíg meg nem szólítja a társa. Azonnal szükségszerű, hogy reagáljon mozdulataira, rezdülésére. Másodpercek alatt rá kell éreznie, hogy partnere mit akar kihozni a jelenetből. A játék időre megy. Nélkülözhetetlen a szituációnál a frappáns kezdés, és a csattanóval végződő befejezés. Az alapszabály pedig mindig ugyan az: szórakoztass és mulattass!
Két felvonásos a játék, amelyben mi is játszunk, mi is szereplői vagyunk. Ez teszi igazán érdekessé. Az eddigi darabok, amiket bemutattam nekünk szóltak, de nem értünk, és nem velünk. Eddig csak azt láttuk, amit elénk tártak, nem vettünk részt az eseményekben, csak nézők voltunk. Ez nem egy színdarab, nincs konkrét szöveg, sem dramaturg, sem koreográfus, sem rendező. Nincs senki. Csak ők vannak és mi. Ha úgy vesszük, mi vagyunk a rendezők. Abban különbözik ez az est, hogy valóra váltják egy álmunkat, hogy végre mi is alkothatunk egy színházat velük közösen.
Nincsenek díszletek, inkább csak kellékek. Hét szék, amiken ülnek, ha épp nem játszanak, két hatalmas kocka, egy-két toll, papír és egy létra. Van még egy tárgy, amelyről ők sem tudnak. Amit a közönség hoz, valami személyeset, vicceset, olyasmit, amivel nehéz dolguk van. A ruházatuk is utcai viselet, mindenki abban jött, amiben jól érzi magát, ami hozzá illik, ami ő. Semmi extra, semmi felesleg.
Ami még megkülönbözteti egy átlagos esttől, hogy a szünetben sem maradunk feladat, elfoglaltság és humor nélkül. Odakint az asztalon egy füzet hever, amelybe mondatokat kell írnunk. Mindenki vakarja a fejét. Mit találjak ki? Olyat, ami frappáns, szellemes, értelmes, jól lehet alkalmazni. A feladat a következő: minden szereplő kap egy mondatot, mellyel kezdenie kell a bohózatot, de a komédiának végül össze kell kapcsolódnia, és nélkülözhetetlen, hogy a darab egy egészet alkosson. A feladat első hallásra nagyon egyszerűnek hangzik. De mindegyik kitalált alakításnak a lényege az összpontosítás, a koncentrálás. Azt hinné az ember, hogy kiállnak és játszanak valamit nekünk. De ezekhez a feladatokhoz elengedhetetlen a rengeteg gyakorlás. Minden egyes előadásnál, újat és időszerűt alakítani nagyon nehéz.
Személy szerint a kedvenc részem a guinness rekordos feladat volt. Két szereplő van. Az egyik a műsorvezető, a másik a csúcstartó. Természetesen ő nem tudja miben ennyire jó, hogy bekerült a bizonyos nagykönyvbe. A műsorvezetőnek ajánlatos rávezetnie erre. Mi találjuk ki az elképzelhetetlent, és lehetetlent. Hatalmas nevetés sül ki a félreértésekből. Igazi komédia, úgy, ahogy a nagyok művelik.
Mikor vége lett az előadásnak arra gondoltam: Úristen, de rég nevettem száz percen keresztül! Tudjuk jól, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer, ami létezik. De volt még egy szer, amit belecsempésztek az estémbe. És ez az utolsó jelenetben volt. Ekkorra érezhette azt az ember, hogy alkottunk ott bent arra a pár percre egy közösséget. Többet kaptunk, amint egy egyszerű darab adhatott volna. Rávilágítottak életünk apró, és mulatságos figuráira, mozdulataira. Hogy mi volt az utolsó jelenet? Azt nem mondom el. Lelőném a poént.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
RS9. Mily rejtelmes, titkos kód. Lemész a szűk lépcsőn, enyhe pinceszag dohányfüsttel. Terem még zárva, robosztus függöny takarja. Nem engedi, hogy átmenjünk rajta. Leülünk, elszívunk egy cigit, váltunk két szót, s már szólnak is. Bemegyünk. Mindenhol műanyag székek. A terem tele, mindenki izgatott. Ők már régóta járnak ide. Tudják mit fognak kapni. Én még új vagyok, kíváncsi. Tudom, hogy más lesz, valami szokatlan, amit eddig még nem láttam, nem tapasztaltam, nem éreztem. Majd a függöny mögül, kilép egy férfi. ,,Jó estét! Harsányi Bence vagyok." Ő a műsorvezető. Elmondja kicsiny monológját, egy-két burkolt poén, mi nevetünk. Kezdek feloldódni! Bejönnek a színészek. A közönségből egy vállalkozó szellemű egyént szólítanak, akinek szobrot kell formálnia egyikükből. S következik az első helyzetjáték: mozdulatlanul áll mindaddig, amíg meg nem szólítja a társa. Azonnal szükségszerű, hogy reagáljon mozdulataira, rezdülésére. Másodpercek alatt rá kell éreznie, hogy partnere mit akar kihozni a jelenetből. A játék időre megy. Nélkülözhetetlen a szituációnál a frappáns kezdés, és a csattanóval végződő befejezés. Az alapszabály pedig mindig ugyan az: szórakoztass és mulattass!
Két felvonásos a játék, amelyben mi is játszunk, mi is szereplői vagyunk. Ez teszi igazán érdekessé. Az eddigi darabok, amiket bemutattam nekünk szóltak, de nem értünk, és nem velünk. Eddig csak azt láttuk, amit elénk tártak, nem vettünk részt az eseményekben, csak nézők voltunk. Ez nem egy színdarab, nincs konkrét szöveg, sem dramaturg, sem koreográfus, sem rendező. Nincs senki. Csak ők vannak és mi. Ha úgy vesszük, mi vagyunk a rendezők. Abban különbözik ez az est, hogy valóra váltják egy álmunkat, hogy végre mi is alkothatunk egy színházat velük közösen.
Nincsenek díszletek, inkább csak kellékek. Hét szék, amiken ülnek, ha épp nem játszanak, két hatalmas kocka, egy-két toll, papír és egy létra. Van még egy tárgy, amelyről ők sem tudnak. Amit a közönség hoz, valami személyeset, vicceset, olyasmit, amivel nehéz dolguk van. A ruházatuk is utcai viselet, mindenki abban jött, amiben jól érzi magát, ami hozzá illik, ami ő. Semmi extra, semmi felesleg.
Ami még megkülönbözteti egy átlagos esttől, hogy a szünetben sem maradunk feladat, elfoglaltság és humor nélkül. Odakint az asztalon egy füzet hever, amelybe mondatokat kell írnunk. Mindenki vakarja a fejét. Mit találjak ki? Olyat, ami frappáns, szellemes, értelmes, jól lehet alkalmazni. A feladat a következő: minden szereplő kap egy mondatot, mellyel kezdenie kell a bohózatot, de a komédiának végül össze kell kapcsolódnia, és nélkülözhetetlen, hogy a darab egy egészet alkosson. A feladat első hallásra nagyon egyszerűnek hangzik. De mindegyik kitalált alakításnak a lényege az összpontosítás, a koncentrálás. Azt hinné az ember, hogy kiállnak és játszanak valamit nekünk. De ezekhez a feladatokhoz elengedhetetlen a rengeteg gyakorlás. Minden egyes előadásnál, újat és időszerűt alakítani nagyon nehéz.
Személy szerint a kedvenc részem a guinness rekordos feladat volt. Két szereplő van. Az egyik a műsorvezető, a másik a csúcstartó. Természetesen ő nem tudja miben ennyire jó, hogy bekerült a bizonyos nagykönyvbe. A műsorvezetőnek ajánlatos rávezetnie erre. Mi találjuk ki az elképzelhetetlent, és lehetetlent. Hatalmas nevetés sül ki a félreértésekből. Igazi komédia, úgy, ahogy a nagyok művelik.
Mikor vége lett az előadásnak arra gondoltam: Úristen, de rég nevettem száz percen keresztül! Tudjuk jól, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer, ami létezik. De volt még egy szer, amit belecsempésztek az estémbe. És ez az utolsó jelenetben volt. Ekkorra érezhette azt az ember, hogy alkottunk ott bent arra a pár percre egy közösséget. Többet kaptunk, amint egy egyszerű darab adhatott volna. Rávilágítottak életünk apró, és mulatságos figuráira, mozdulataira. Hogy mi volt az utolsó jelenet? Azt nem mondom el. Lelőném a poént.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
