Minden madár...
népdal, párkapcsolat, szerelem, szex, 2004. április
Tavasz van, egy női rovatban szinte kötelező a szerelemről írnom, csak hogy kellően elcsépelt legyek. Meg azért is, mert túl sok drámai jelenet zajlik ebben az időszakban, ezért bármerre nézek, nem nagyon találok írnivalót, ami jobban foglalkoztatna. Mindenkitől elnézést, aki hímsoviniszták kibelezésére vagy vérpezsdítő női praktikákra számított...
A tavasz férfiakat és nőket egyaránt megvisel, a madarak meg csicseregnek, hogy emeljék az ilyenkor elkövetett hülyeségek számát. Micsoda jelenetek zajlanak egyes kapualjakban! Nem kell annak tévé, aki való világot akar tapasztalni, elég végigmenni az utcán szombat éjjel. Gyanítható, hogy a tizenhat éven felüli jelenetek szereplői ilyenkor még csak nem is részegek, elég nekik, hogy csicseregnek a madarak (meg a denevérek éjjel, gondolom).
Minden madár társat választ (esetleg egyszerre többet is).
Ráadásul a tanárok még az egyetemen sem átallanak a szerelemről előadásokat tartani! A téma még olyan órákon is szóba kerül, mint például a kutatásmódszertan, amikor pedig az ember azt hinné, végre valami szex- és romantikamentes órára ült be. Egy Motley nevű vén kujon pszichológus például az elszólásokkal kapcsolatban végzett kísérleteket. Észrevette ugyanis, hogy a legtöbb népdal fülledt erotikával van megtöltve (?), ráadásul többnyire burkolt formában.
Például a "falu végén vagy egy malom... odajár az apám őrletni a gondját... én is oda megyek... mikor szívem tele..." stb. jellegű népköltészetben szerinte azonnal fel lehet fedezni a "mellékszálat", a Tavaszi szél vizet áraszt című pornográf dalocskáról nem is beszélve. (Ha belegondolunk, hogy az óvodások olyan mondókákat tanulnak, mint a Bújj, bújj, zöld ág, vagy a Kiskertemben az ürge rákapott a dinnyére. Hát hova jut a világ?)
Szóval ez a Motley, miután kiélte magát a népdalokon, rájött, hogy ha olyan többletjelentésű szavak vannak egymás után a dalokban, mint például "haján kalász", akkor az emberek tetemes része hajlamos lesz jól összecserélni a két kezdőbetűt (kaján halász). Ez a dolog borzalmasan érdekelte, ezért olyan kísérleti helyzeteket teremtett, amiben "kupleráj" hangulat volt (szoba berendezése, túlfűtötten vigyorgó kísérletvezető és asszisztensek...), és vizsgálta, hány fonéma-összekeverés történik. "Enyhén erotikus" és "erotikus" mellékzöngéjű elszólnivalókat adott a kísérleti személyeknek, mint például "nedves kő" vagy "szeresd a kekszet, képen szúr" stb., és boldogan megállapította, hogy a vizsgálati személyek közel kilencven százaléka annak rendje és módja szerint elszólja magát a felforralt kuplerájkörnyezetben.
Most biztosan sokan kérdeznék, "ehhez is egy pszichológus kellett?!", de hát kérem, a "rossz az, aki rosszra gondol" típusú közhelyeket is meg kell ám támogatni statisztikai adatokkal meg kontingencia-táblázatokkal... S különben is sokkal izgalmasabb lehet playboy-nyúlként kísérletet vezetni, mint patkányok agyát agyonlékelni!
Azért van itt komoly tudomány is, nem kell megijedni, nem csak az elszólások boncolgatása! Vérmesebb és eltökélt pszichológusok például időnként megkísérlik tudományos nagyítóüveg alá rakni a szerelmet, ami azért bonyolult, mert a vizsgálható populáció nagy része kézzel-lábbal tiltakozik magán- és nemi élete kiteregetésétől akár interjúban, akár kérdőívben, akár "résztvevő megfigyelésben".
Persze született jó néhány tudományos elképzelés. Egyes elméletek szerint a szerelem mindössze fiziológiai izgalom, vagyis abból tudhatjuk, hogy szerelmesek vagyunk, hogy a "céltárgy" megjelenésekor megnő a pulzusszámunk, és a fulladásos halál akut tüneteit produkáljuk, a vegetatív reflexekről nem is beszélve! Ezzel az elmélettel csak az volt a gond, hogy az erős gyűlölet is hasonló testi produkciókra késztethet (pulzusszám, gombóc a torokban stb.), honnan tudjuk hát mégis, hogy az illetőt imádjuk, és nem megfojtani készülünk? Ezt állítólag – az értelmesebb egyedek – el tudják dönteni maguktól is. Legalábbis eddig a világtörténelem során nem minden szerelmespár fojtotta meg egymást.
Vannak itt még nagyszerű definíciók a szerelemre, csak hogy egy pár tudományos eszmefuttatást idézzek: "A szenvedélyes szerelem egy komplex funkcionális egész (hajaj!), amely magába foglalja az értékelést (valószínűleg szeretem és nem megölni akarom), a szubjektív élményeket (amikor úgy rám nézett, amikor hasra estem a büfé előtt), az érzelmi kifejezést (és azt mondta, olyan szépen hasaltam el), mintázott fiziológiai folyamatokat (és akkor elöntött engem a hála pírja...), akciós tendenciákat (és akkor láttam, hogy fel akart volna segíteni) és instrumentális viselkedést (és akkor mégsem segített fel, csak nézett)", mondja Hatfield és Rapson.
Vagy van egy még jobb: " A szerelem a viselkedések, a kogníciók és az érzelmek olyan konstellációja, ami összekapcsolódik azzal a vággyal, hogy közeli kapcsolatba kerüljünk vagy fenntartsuk azt egy másik, konkrét személlyel." (Aron és Aron).
Tehát most, ennyi tudományos megalapozás után nyugodtan mondhatom, aki meg akar győződni róla, hogy a kiválasztott madár is érdekelt abban, amiben ő, először is énekelgessen népdalokat, másodszor pedig tegye fel a nyílt kérdést, hogy az illető viselkedése, kogníciója és érzelmei milyen konstellációban kívánnak kiteljesedni, és ha ezek után nem fut el, hanem visszakérdez, hogy mi esett rá a fejünkre, akkor talán törekedhetünk a komplex funkcionális egészre...
"... mert a szerelem szüntelen kérdezgetés" (Kundera).
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
A tavasz férfiakat és nőket egyaránt megvisel, a madarak meg csicseregnek, hogy emeljék az ilyenkor elkövetett hülyeségek számát. Micsoda jelenetek zajlanak egyes kapualjakban! Nem kell annak tévé, aki való világot akar tapasztalni, elég végigmenni az utcán szombat éjjel. Gyanítható, hogy a tizenhat éven felüli jelenetek szereplői ilyenkor még csak nem is részegek, elég nekik, hogy csicseregnek a madarak (meg a denevérek éjjel, gondolom).
Minden madár társat választ (esetleg egyszerre többet is).
Ráadásul a tanárok még az egyetemen sem átallanak a szerelemről előadásokat tartani! A téma még olyan órákon is szóba kerül, mint például a kutatásmódszertan, amikor pedig az ember azt hinné, végre valami szex- és romantikamentes órára ült be. Egy Motley nevű vén kujon pszichológus például az elszólásokkal kapcsolatban végzett kísérleteket. Észrevette ugyanis, hogy a legtöbb népdal fülledt erotikával van megtöltve (?), ráadásul többnyire burkolt formában.
Például a "falu végén vagy egy malom... odajár az apám őrletni a gondját... én is oda megyek... mikor szívem tele..." stb. jellegű népköltészetben szerinte azonnal fel lehet fedezni a "mellékszálat", a Tavaszi szél vizet áraszt című pornográf dalocskáról nem is beszélve. (Ha belegondolunk, hogy az óvodások olyan mondókákat tanulnak, mint a Bújj, bújj, zöld ág, vagy a Kiskertemben az ürge rákapott a dinnyére. Hát hova jut a világ?)
Szóval ez a Motley, miután kiélte magát a népdalokon, rájött, hogy ha olyan többletjelentésű szavak vannak egymás után a dalokban, mint például "haján kalász", akkor az emberek tetemes része hajlamos lesz jól összecserélni a két kezdőbetűt (kaján halász). Ez a dolog borzalmasan érdekelte, ezért olyan kísérleti helyzeteket teremtett, amiben "kupleráj" hangulat volt (szoba berendezése, túlfűtötten vigyorgó kísérletvezető és asszisztensek...), és vizsgálta, hány fonéma-összekeverés történik. "Enyhén erotikus" és "erotikus" mellékzöngéjű elszólnivalókat adott a kísérleti személyeknek, mint például "nedves kő" vagy "szeresd a kekszet, képen szúr" stb., és boldogan megállapította, hogy a vizsgálati személyek közel kilencven százaléka annak rendje és módja szerint elszólja magát a felforralt kuplerájkörnyezetben.
Most biztosan sokan kérdeznék, "ehhez is egy pszichológus kellett?!", de hát kérem, a "rossz az, aki rosszra gondol" típusú közhelyeket is meg kell ám támogatni statisztikai adatokkal meg kontingencia-táblázatokkal... S különben is sokkal izgalmasabb lehet playboy-nyúlként kísérletet vezetni, mint patkányok agyát agyonlékelni!
Azért van itt komoly tudomány is, nem kell megijedni, nem csak az elszólások boncolgatása! Vérmesebb és eltökélt pszichológusok például időnként megkísérlik tudományos nagyítóüveg alá rakni a szerelmet, ami azért bonyolult, mert a vizsgálható populáció nagy része kézzel-lábbal tiltakozik magán- és nemi élete kiteregetésétől akár interjúban, akár kérdőívben, akár "résztvevő megfigyelésben".
Persze született jó néhány tudományos elképzelés. Egyes elméletek szerint a szerelem mindössze fiziológiai izgalom, vagyis abból tudhatjuk, hogy szerelmesek vagyunk, hogy a "céltárgy" megjelenésekor megnő a pulzusszámunk, és a fulladásos halál akut tüneteit produkáljuk, a vegetatív reflexekről nem is beszélve! Ezzel az elmélettel csak az volt a gond, hogy az erős gyűlölet is hasonló testi produkciókra késztethet (pulzusszám, gombóc a torokban stb.), honnan tudjuk hát mégis, hogy az illetőt imádjuk, és nem megfojtani készülünk? Ezt állítólag – az értelmesebb egyedek – el tudják dönteni maguktól is. Legalábbis eddig a világtörténelem során nem minden szerelmespár fojtotta meg egymást.
Vannak itt még nagyszerű definíciók a szerelemre, csak hogy egy pár tudományos eszmefuttatást idézzek: "A szenvedélyes szerelem egy komplex funkcionális egész (hajaj!), amely magába foglalja az értékelést (valószínűleg szeretem és nem megölni akarom), a szubjektív élményeket (amikor úgy rám nézett, amikor hasra estem a büfé előtt), az érzelmi kifejezést (és azt mondta, olyan szépen hasaltam el), mintázott fiziológiai folyamatokat (és akkor elöntött engem a hála pírja...), akciós tendenciákat (és akkor láttam, hogy fel akart volna segíteni) és instrumentális viselkedést (és akkor mégsem segített fel, csak nézett)", mondja Hatfield és Rapson.
Vagy van egy még jobb: " A szerelem a viselkedések, a kogníciók és az érzelmek olyan konstellációja, ami összekapcsolódik azzal a vággyal, hogy közeli kapcsolatba kerüljünk vagy fenntartsuk azt egy másik, konkrét személlyel." (Aron és Aron).
Tehát most, ennyi tudományos megalapozás után nyugodtan mondhatom, aki meg akar győződni róla, hogy a kiválasztott madár is érdekelt abban, amiben ő, először is énekelgessen népdalokat, másodszor pedig tegye fel a nyílt kérdést, hogy az illető viselkedése, kogníciója és érzelmei milyen konstellációban kívánnak kiteljesedni, és ha ezek után nem fut el, hanem visszakérdez, hogy mi esett rá a fejünkre, akkor talán törekedhetünk a komplex funkcionális egészre...
"... mert a szerelem szüntelen kérdezgetés" (Kundera).
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
