Én ilyet...!!! (Francois Mauriac A szerelem sivataga című regénye alapján írta: Baráthy György)
színház, 2004. április
Mikor szóltak, hogy menjek, már tudtam, más lesz. Mikor kijöttem a színházból, már tudtam, miért. Elhatároztam, hogy nem konkrétan a darabról fog szólni a cikk. Egy érzésről, egy szellemről, egy világról, amit ott kaptam, amit ott láttam.
Szív Kamara a Szív utcában. Már e név is tartalmaz valami különös bizsergést, valami megmagyarázhatatlan rejtélyt. Mikor beléptem, olyan volt, mint egy teaház. Kevés ember ült az asztalnál, szívta a cigarettát. Odamentem a pulthoz, kértem a jegyem. Leültem az asztalhoz, kértem a teám, elszívtam a cigim. Majd szóltak: ,,kezdenénk". Harminc férőhelyes volt a hely, tizenöten voltunk. A kabátom mellettem hevert. A székben kényelmesen elfértem. Amatőr színészek és profik alkottak egy közösséget. Nem a nagyérdeműnek játszottak, hanem nekem.
Nyolcan voltak, különböző korosztály, különböző emberek. A legfiatalabb volt vagy tizenkettő. Jópofa kissrác (Czutor Levente), aki ki mer állni az emberek elé, meg meri mutatni, hogy mit tud. Olyan, mint bármelyik kiskamasz. Fél a nagyoktól, akik rendesen terrorizálják. A kamasz (Hernádi Szabolcs) egy vagány rasztás. Zárkózott, családellenes, igazi lázadó. Az apja (Sáfár Kovács Zsolt) orvos, aki túl sokat dolgozik. A betegeiért él, és a Betegéért. Keveset szól, érzéseit magába folytja, elzárkózik a külvilágtól. Felesége (Takács Panka) nem tud ezzel mit kezdeni. Megkeseredetté, igénytelenné, állandó panaszkodóvá válik. Egy társasága van, a lánya (Murzsa Kata), és annak férje (Szalkó Dániel). Ők testesítik meg a kirakatszerelmet, a mai kapcsolatok magamutogatását és primitívségét. Apát és fiát összeköti egy láthatatlan fonal, melyen egy nő hintázik. A nő / Tabi Orsolya / a kisváros szerint kurtizán. Van egy szeretője / Hetényi Zoltán /, aki eltartja, engedi, hogy a villájában lakjon, cserébe azért a bizonyosért. A szerető egy igazi ripacs. Jóképű, öntelt, s mikor már kezdi elveszíteni a nőt, akkor jön rá, mennyire szereti. Apa és fia meg vannak győződve róla, hogy a nő a körülmények áldozata. Nem az ősi mesterség művelője, hanem egy szent, akit tisztelni, csodálni, imádni kell. Mindketten beleszeretnek egymás tudta nélkül. Majd történik valami, és tizenhét évvel később találkoznak...
A darab, bár két századdal ezelőtt íródott, örök. A díszlet, a jelmezek a korhoz igazodnak. Bundák, deszkás nadrág, bakancs, mini szoknya, öltöny. Volt egy póló, mely elsőre szembe ötlött. Az fejezte ki igazán a kamasz kirekesztődését, lényét, világkritikáját. Jézust ábrázolta. Egy giccs volt, mely gusztustalan színben sugallta mindazt, amit kellett. Volt azonban valami, ami szerintem hiányzott. A Tűsarkú. Ez adja meg egy nőnek az ízét, zamatát, pláne ha kurtizán. A színpadkép: székek, távirányító és egy furcsa tárgy, mely központi figura volt önmagában, és a színészekkel együtt is. Mi ez? Egy... A zene mai. A legmodernebb raptől a rockig minden megtalálható a repertoáron. Mikor az első dal felcsendült, egy kicsit meg is ijedtem, hogy valami nagyon elvontat fogok kapni. Hova kerültem?
A mű vége lebilincselt. Hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk. Ültünk. Senki sem mert elkezdeni tapsolni. Aztán kivonultak a színészek, felocsúdtunk. Pont úgy ültem, hogy egy picit beláttam a színfalak mögé. A kisfiú ugrált: tapsolnak, tapsolnak!!! Nem voltunk sokan, de jó volt látni az arcukon a megelégedést, az örömet. Az tetszett, hogy lelkesek voltak. Végigcsinálták ugyanakkora lendülettel, mintha teltház lett volna. Nem ők izgultak, nem ők voltak bódulatban, hanem mi nem tudtunk néha mit kezdeni lányos zavarunkban. Nem voltunk jó közönség. Nem mertünk tapsolni, pedig megérdemelték. Kevesen voltunk, mámorosak, félénkek és mind beavatottak.
Mikor kijöttünk, a teám ott várt az asztalon. Ugyanúgy, ahogy hagytam. Leültem, megittam, elszívtam egy cigit. Ők is kijöttek, rágyújtottak, beszélgettek az ismerősökkel, egymással. Ilyet nagyon ritkán lehet látni. Testközelből egy színészt a mű végén. Megbeszélték, milyen volt, hogy élték meg. Viccelődtek egymással, hallottam minden szavukat, lélegzetüket. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Láthattam, ahogy izgultak egymásért, értünk. Vajon mit szólunk majd a produkcióhoz, hozzájuk? Akkor már teljesen felszabadultak voltak.
Számomra azért volt igazán különleges ez az este, mert ilyenben még soha nem volt részem, és senki másnak, aki csak felkapott, neves darabokat néz meg, híres színészekkel, nagy közönség előtt. Mikor elmegy az ember egy színházba, akarva-akaratlanul kialakul egy adok- kapok játék, egy bizonyos áthághatatlan távolság. Ezt most nem éreztem, pedig figyeltem minden egyes részletre. Ők is embereknek tűntek, és emberek is voltak. Megszállottak, akik a színház szeretetéért játszanak. Nem pénzért, karrierért, csillogásért, hanem mert tartozni akarnak valahová, és tartoznak is. Egymáshoz, a kamarához...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Szív Kamara a Szív utcában. Már e név is tartalmaz valami különös bizsergést, valami megmagyarázhatatlan rejtélyt. Mikor beléptem, olyan volt, mint egy teaház. Kevés ember ült az asztalnál, szívta a cigarettát. Odamentem a pulthoz, kértem a jegyem. Leültem az asztalhoz, kértem a teám, elszívtam a cigim. Majd szóltak: ,,kezdenénk". Harminc férőhelyes volt a hely, tizenöten voltunk. A kabátom mellettem hevert. A székben kényelmesen elfértem. Amatőr színészek és profik alkottak egy közösséget. Nem a nagyérdeműnek játszottak, hanem nekem.
Nyolcan voltak, különböző korosztály, különböző emberek. A legfiatalabb volt vagy tizenkettő. Jópofa kissrác (Czutor Levente), aki ki mer állni az emberek elé, meg meri mutatni, hogy mit tud. Olyan, mint bármelyik kiskamasz. Fél a nagyoktól, akik rendesen terrorizálják. A kamasz (Hernádi Szabolcs) egy vagány rasztás. Zárkózott, családellenes, igazi lázadó. Az apja (Sáfár Kovács Zsolt) orvos, aki túl sokat dolgozik. A betegeiért él, és a Betegéért. Keveset szól, érzéseit magába folytja, elzárkózik a külvilágtól. Felesége (Takács Panka) nem tud ezzel mit kezdeni. Megkeseredetté, igénytelenné, állandó panaszkodóvá válik. Egy társasága van, a lánya (Murzsa Kata), és annak férje (Szalkó Dániel). Ők testesítik meg a kirakatszerelmet, a mai kapcsolatok magamutogatását és primitívségét. Apát és fiát összeköti egy láthatatlan fonal, melyen egy nő hintázik. A nő / Tabi Orsolya / a kisváros szerint kurtizán. Van egy szeretője / Hetényi Zoltán /, aki eltartja, engedi, hogy a villájában lakjon, cserébe azért a bizonyosért. A szerető egy igazi ripacs. Jóképű, öntelt, s mikor már kezdi elveszíteni a nőt, akkor jön rá, mennyire szereti. Apa és fia meg vannak győződve róla, hogy a nő a körülmények áldozata. Nem az ősi mesterség művelője, hanem egy szent, akit tisztelni, csodálni, imádni kell. Mindketten beleszeretnek egymás tudta nélkül. Majd történik valami, és tizenhét évvel később találkoznak...
A darab, bár két századdal ezelőtt íródott, örök. A díszlet, a jelmezek a korhoz igazodnak. Bundák, deszkás nadrág, bakancs, mini szoknya, öltöny. Volt egy póló, mely elsőre szembe ötlött. Az fejezte ki igazán a kamasz kirekesztődését, lényét, világkritikáját. Jézust ábrázolta. Egy giccs volt, mely gusztustalan színben sugallta mindazt, amit kellett. Volt azonban valami, ami szerintem hiányzott. A Tűsarkú. Ez adja meg egy nőnek az ízét, zamatát, pláne ha kurtizán. A színpadkép: székek, távirányító és egy furcsa tárgy, mely központi figura volt önmagában, és a színészekkel együtt is. Mi ez? Egy... A zene mai. A legmodernebb raptől a rockig minden megtalálható a repertoáron. Mikor az első dal felcsendült, egy kicsit meg is ijedtem, hogy valami nagyon elvontat fogok kapni. Hova kerültem?
A mű vége lebilincselt. Hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk. Ültünk. Senki sem mert elkezdeni tapsolni. Aztán kivonultak a színészek, felocsúdtunk. Pont úgy ültem, hogy egy picit beláttam a színfalak mögé. A kisfiú ugrált: tapsolnak, tapsolnak!!! Nem voltunk sokan, de jó volt látni az arcukon a megelégedést, az örömet. Az tetszett, hogy lelkesek voltak. Végigcsinálták ugyanakkora lendülettel, mintha teltház lett volna. Nem ők izgultak, nem ők voltak bódulatban, hanem mi nem tudtunk néha mit kezdeni lányos zavarunkban. Nem voltunk jó közönség. Nem mertünk tapsolni, pedig megérdemelték. Kevesen voltunk, mámorosak, félénkek és mind beavatottak.
Mikor kijöttünk, a teám ott várt az asztalon. Ugyanúgy, ahogy hagytam. Leültem, megittam, elszívtam egy cigit. Ők is kijöttek, rágyújtottak, beszélgettek az ismerősökkel, egymással. Ilyet nagyon ritkán lehet látni. Testközelből egy színészt a mű végén. Megbeszélték, milyen volt, hogy élték meg. Viccelődtek egymással, hallottam minden szavukat, lélegzetüket. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Láthattam, ahogy izgultak egymásért, értünk. Vajon mit szólunk majd a produkcióhoz, hozzájuk? Akkor már teljesen felszabadultak voltak.
Számomra azért volt igazán különleges ez az este, mert ilyenben még soha nem volt részem, és senki másnak, aki csak felkapott, neves darabokat néz meg, híres színészekkel, nagy közönség előtt. Mikor elmegy az ember egy színházba, akarva-akaratlanul kialakul egy adok- kapok játék, egy bizonyos áthághatatlan távolság. Ezt most nem éreztem, pedig figyeltem minden egyes részletre. Ők is embereknek tűntek, és emberek is voltak. Megszállottak, akik a színház szeretetéért játszanak. Nem pénzért, karrierért, csillogásért, hanem mert tartozni akarnak valahová, és tartoznak is. Egymáshoz, a kamarához...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
