Hölgyeim és Uraim! A Celluloid rovat világkörüli túrája folytatódik! Brazil, német, amerikai és magyar kitekintőnk után a glóbusz egy (számunkra) távoli csücske felé vesszük az irányt: Új-Zélandra. E csodás ország természeti szépségeivel az utóbbi időben óriási népszerűségnek örvendő, utolsó részével 11 Oscar-díjat besöprő Gyűrűk ura trilógia lévén már korábban is megismerkedhetett a nagyérdemű. Akad azonban egy film, amely a tavalyi fesztiválokon a bámulatos tájképek mellett egy érzelmekkel teli emberi történettel is megörvendeztette a közönséget, amelyet mélyen áthat az új-zélandi kultúra.
A Witi Ihimaera regényéből készült Whale Rider a maori nép legendájáról, a vezetői szerepről és annak utódlásáról szól. Mindezt két emberi lélek szövevényes kapcsolatán keresztül élheti át a néző. A legenda szerint a maori nép ősapja Paikea, aki egy bálna hátán tette meg az utat a mostani Új-Zéland szigetére. Az azóta eltelt 1000 év alatt mindig az ő leszármazottai vezették az embereiket, méghozzá mindig az elsőszülött fiú. A jelenlegi vezető Koro, legidősebb fia pedig az a Porourangi, aki már eltávolodni látszik elődei életmódjától, az ősi szokásoktól. A lehetséges utód így Porourangi születendő fia lehetne, az anya azonban az ikrek világra jöttekor életét veszti, mi több, elhuny a fiúgyermek is. Az ifjú apa Németországba távozik, a legendás ősről Paikeának elnevezett kislány nevelését pedig szüleire bízza. Koro megkedveli ugyan a leányt, ám nem hajlandó elfogadni, hogy ő lehet népének új vezetője, még ha erre utalnak is jelek. Inkább tanítani kezdi a falu 12 éves fiúgyermekeit, hátha közöttük megleli utódját, a velük egykorú Painak pedig nem engedi, hogy ilyenkor velük legyen. A kislány folyamatosan bizonyítani akar, de viszonya a nagypapájával egyre inkább elmérgesedik. Koro a lány születése óta törzsével történt miden rosszért unokáját hibáztatja. Az emberi erőfeszítéseknél itt már többre van szükség, hogy az igazi utód kilétére fény derüljön…
Olyan alkotás ez, melyet nem a maszkmesterek, nem a vizuális effektek készítői, de még csak nem is a rendező tesz feledhetetlenné, hanem maguk a színészek. Persze nem szeretném kisebbíteni a második filmes Niki Caro direktor érdemeit, minden dicsérő szót megérdemel, de kívánom, hogy minden rendező rendelkezésére álljon két olyan kiválóság, mint Keisha Castle-Hughes (Pai) és Rawiri Paratene (Koro). A két főszereplő ugyanis a két alappillére a filmnek. Már az sem lehetett könnyű feladat, hogy hitelesen visszaadják az író által megformált karaktereket, de ők személyiségükön keresztül talán még ennél is többet nyújtottak.
Keisha arcjátékát és mozdulatait egyes jelenetekben még a legrutinosabb színészek is megirigyelhetnék, egyszerűen nem lehet nem azonosulni Paival és érzelmeivel. A kislánynak egyszerre kellett eljátszania egy gyermek és egy felnőtt szerepét, aminek véghezvitele azért is bravúr, mert előbbiről (a gyermek) még csak lehet valami tapasztalata, de hogy a felnőtt, sőt, a vezér gondolkodásmódjáról honnan tudhat ennyit? A lapunk megjelenésének idejében 14. életévét betöltő leányzóról egyébként nem csak én vagyok ilyen hízelgő véleménnyel, az ő nevéhez fűződik a film egyetlen Oscar jelölése is, méghozzá a legjobb női főszereplő(!) kategóriában, amivel ő lett a valaha volt legfiatalabb jelölt. Az sem meglepő, hogy a Whale Rider megtekintése után George Lucas is szerepet osztott neki a legújabb Star Wars epizódban. Mindezek mellett nagyon kedves tény, hogy az ifjú egy interjúban kijelentette, neki bizony esze ágában sincs színésznek szegődnie, ő tanár szeretne lenni. Szép dolog a hivatástudat, de azért ne csodálkozzunk, ha mégis híres színésznő lesz belőle. A tehetsége megvan hozzá.
A másik főszerep birtokosa, Rawiri Paratene ez idáig főleg különböző sorozatokban és tévéshow-kban tűnt fel, amivel nyilván nem keltett túl nagy feltűnést a filmvilágban, maori főnökként viszont megmutatja, micsoda markáns színészi teljesítményre képes. Amikor őt látjuk, megtapasztalhatjuk, hogy milyen egy ember, amikor önmagával küzd, amikor egyszerre szeret és gyűlöl. Amikor őt látjuk, nem kelt bennünk sem haragot, sem túláradó szeretetet. Amikor őt látjuk, egyszerűen csak megértjük őt.
A többi szereplő felelőssége a Koro és Pai figuráját megszemélyesítőkénél csak egy hangyányival kisebb, szerencsére játékuk méltó a fent említettekéhez. A legfontosabb ezek közül a nagymama (Vicky Haughton), aki a férjétől teljesen különböző személyiség, ő az, aki folyamatosan erőt ad Painak. Az apa (Cliff Curtis) ritkábban tűnik fel a színen, mégis ilyenkor mindig érezni, hogy őt és lányát milyen mély szeretet fűzi össze. Végül pedig ott van a nagybácsi (Grant Roa), aki "züllött", nemtörődöm figura benyomását kelti ugyan, de a törzs kötelességeit mindig betartja, és Pai is számíthat a segítségére, amikor kell.
Ez a nagyszerű alkotás a torontói, rotterdami és a Sundance fesztiválon is közönségdíjat kapott. Márpedig a közönségdíjnál szerintem nem létezik nagyobb kitüntetés. Ezért is reménykedem benne, hogy hamarosan itthon is műsorára tűzi valamelyik mozi (kint már DVD-n is kapható…), mert tényleg megérdemelné. Fogytán vagyok a dicsérő jelzőknek, de nem bánom, mert úgysem tudnék erről a filmről mást mondani végszó gyanánt, csak annyit: egyszerűen szép.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
A Witi Ihimaera regényéből készült Whale Rider a maori nép legendájáról, a vezetői szerepről és annak utódlásáról szól. Mindezt két emberi lélek szövevényes kapcsolatán keresztül élheti át a néző. A legenda szerint a maori nép ősapja Paikea, aki egy bálna hátán tette meg az utat a mostani Új-Zéland szigetére. Az azóta eltelt 1000 év alatt mindig az ő leszármazottai vezették az embereiket, méghozzá mindig az elsőszülött fiú. A jelenlegi vezető Koro, legidősebb fia pedig az a Porourangi, aki már eltávolodni látszik elődei életmódjától, az ősi szokásoktól. A lehetséges utód így Porourangi születendő fia lehetne, az anya azonban az ikrek világra jöttekor életét veszti, mi több, elhuny a fiúgyermek is. Az ifjú apa Németországba távozik, a legendás ősről Paikeának elnevezett kislány nevelését pedig szüleire bízza. Koro megkedveli ugyan a leányt, ám nem hajlandó elfogadni, hogy ő lehet népének új vezetője, még ha erre utalnak is jelek. Inkább tanítani kezdi a falu 12 éves fiúgyermekeit, hátha közöttük megleli utódját, a velük egykorú Painak pedig nem engedi, hogy ilyenkor velük legyen. A kislány folyamatosan bizonyítani akar, de viszonya a nagypapájával egyre inkább elmérgesedik. Koro a lány születése óta törzsével történt miden rosszért unokáját hibáztatja. Az emberi erőfeszítéseknél itt már többre van szükség, hogy az igazi utód kilétére fény derüljön…
Olyan alkotás ez, melyet nem a maszkmesterek, nem a vizuális effektek készítői, de még csak nem is a rendező tesz feledhetetlenné, hanem maguk a színészek. Persze nem szeretném kisebbíteni a második filmes Niki Caro direktor érdemeit, minden dicsérő szót megérdemel, de kívánom, hogy minden rendező rendelkezésére álljon két olyan kiválóság, mint Keisha Castle-Hughes (Pai) és Rawiri Paratene (Koro). A két főszereplő ugyanis a két alappillére a filmnek. Már az sem lehetett könnyű feladat, hogy hitelesen visszaadják az író által megformált karaktereket, de ők személyiségükön keresztül talán még ennél is többet nyújtottak.
Keisha arcjátékát és mozdulatait egyes jelenetekben még a legrutinosabb színészek is megirigyelhetnék, egyszerűen nem lehet nem azonosulni Paival és érzelmeivel. A kislánynak egyszerre kellett eljátszania egy gyermek és egy felnőtt szerepét, aminek véghezvitele azért is bravúr, mert előbbiről (a gyermek) még csak lehet valami tapasztalata, de hogy a felnőtt, sőt, a vezér gondolkodásmódjáról honnan tudhat ennyit? A lapunk megjelenésének idejében 14. életévét betöltő leányzóról egyébként nem csak én vagyok ilyen hízelgő véleménnyel, az ő nevéhez fűződik a film egyetlen Oscar jelölése is, méghozzá a legjobb női főszereplő(!) kategóriában, amivel ő lett a valaha volt legfiatalabb jelölt. Az sem meglepő, hogy a Whale Rider megtekintése után George Lucas is szerepet osztott neki a legújabb Star Wars epizódban. Mindezek mellett nagyon kedves tény, hogy az ifjú egy interjúban kijelentette, neki bizony esze ágában sincs színésznek szegődnie, ő tanár szeretne lenni. Szép dolog a hivatástudat, de azért ne csodálkozzunk, ha mégis híres színésznő lesz belőle. A tehetsége megvan hozzá.
A másik főszerep birtokosa, Rawiri Paratene ez idáig főleg különböző sorozatokban és tévéshow-kban tűnt fel, amivel nyilván nem keltett túl nagy feltűnést a filmvilágban, maori főnökként viszont megmutatja, micsoda markáns színészi teljesítményre képes. Amikor őt látjuk, megtapasztalhatjuk, hogy milyen egy ember, amikor önmagával küzd, amikor egyszerre szeret és gyűlöl. Amikor őt látjuk, nem kelt bennünk sem haragot, sem túláradó szeretetet. Amikor őt látjuk, egyszerűen csak megértjük őt.
A többi szereplő felelőssége a Koro és Pai figuráját megszemélyesítőkénél csak egy hangyányival kisebb, szerencsére játékuk méltó a fent említettekéhez. A legfontosabb ezek közül a nagymama (Vicky Haughton), aki a férjétől teljesen különböző személyiség, ő az, aki folyamatosan erőt ad Painak. Az apa (Cliff Curtis) ritkábban tűnik fel a színen, mégis ilyenkor mindig érezni, hogy őt és lányát milyen mély szeretet fűzi össze. Végül pedig ott van a nagybácsi (Grant Roa), aki "züllött", nemtörődöm figura benyomását kelti ugyan, de a törzs kötelességeit mindig betartja, és Pai is számíthat a segítségére, amikor kell.
Ez a nagyszerű alkotás a torontói, rotterdami és a Sundance fesztiválon is közönségdíjat kapott. Márpedig a közönségdíjnál szerintem nem létezik nagyobb kitüntetés. Ezért is reménykedem benne, hogy hamarosan itthon is műsorára tűzi valamelyik mozi (kint már DVD-n is kapható…), mert tényleg megérdemelné. Fogytán vagyok a dicsérő jelzőknek, de nem bánom, mert úgysem tudnék erről a filmről mást mondani végszó gyanánt, csak annyit: egyszerűen szép.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
