Mikor először hallottam a darabról, kettős érzés fogott el. Egy világhírű musicalről van szó, mely Máté és Lukács evangéliumának idézeteire épül. Vajon mit fogok kapni? Meg akarnak téríteni, vagy valami világraszóló botrány keveredik a színpadon?
Dübörgő zene, a színészek becsődülnek a színtérre. Szakadt ruhák, megtépett haj. Mindenki nagyon laza, szinte szét akar esni. Mintha a gettóban lennénk. Kicsit nehezen indul be, nem is értem igazán, mit akarnak. Az emberek előtt táblák. Rajtuk a történelem nagy filozófusainak, művészeinek, költőinek nevei. Nagyoktól a nagy mondataik. Minden egyes elhangzott szó egy alapon nyugszik, egy az őseleme, kiindulópontja. Majd nem látok semmit. Minden elcsendesül, a színészek leülnek. Háttal nekik ül egy ember. Jézusnak vallja magát. Kinevetik. Aztán felsorolja az emberek bűneit, mindenki magára ismer. S elkezdődik a játék.
Nemcsak témájában tér el a darab az eddigiektől, hanem szerkezetében, jellegében is. Rengeteg szereplő játssza, akiknek sem nevük, sem arcuk nincsen. Minden egyes részben mást alakítanak. Nem fontos, hogy kik ők valójában, mit képviselnek, mit szeretnek vagy gyűlölnek. Egy személyként testesítik meg magát az emberiséget. Mégis két részre lehet őket osztani. Egyik a már említett Messiás, másik a sokaság. Kitűnik ő közülük. Egyedüli rendezett figura. Felül fehér ing, alul sötét nadrág. Ünnepélyes és tekintélyes egyéniség. Mindenkin valami érdekes, mégis egységes csíkos ruha, egy-két kantáros nadrág, miniszoknya. Szinte börtönt idéz. Ha elvont értelemben nézzük, az emberek saját lelki fegyházukban vannak. Jókedvű, mégis inkább lökött felnőttek, akik minden egyes apró szóra, mondatra bohózatba kezdenek. Többféle érzés töltött el, ahogy rájuk néztem. Vagy diliházban vagyok, vagy hiperaktív, túlméretezett ovisok között, vagy egy vizsgán. Aki a legtöbbet játssza, legfrappánsabb, legjobb, az nyer.
A történet Ádámnál és Évánál kezdődik. A nő és a női nem, aki miatt szenved az emberiség és a szegény férfiak. Na ne! Majd jönnek a gyerekek, a család, és a nép. Különböző bűnök groteszk köntösbe bújtatva, nem titkolva előlünk azokat a részeket sem, melyeket az átlag ember nem ismer. A mű tetőpontja számomra A tékozló fiú történeténél jött el. ,, A kemény, gizda csávó kikéri a fatertól a lóvét, oszt’ elmegy duhajkodni. Gyönyörű nők, pia, tánc, zene, fényűző élet, amilyenre minden férfi vágyik. Egy-két pikáns jelenet, félreérthetetlen szleng. Mindent megkap. Hisz van pénze. De az egyszer csak elfogy. Disznók közt alszik, moslékot eszik, az emberek elfordulnak tőle, leköpik, kinevetik, majd végül mikor már nem bírja a gyomra, hazamegy. A papa persze kitörő örömmel fogadja, sőt, kicsit túl lelkes, néhány félrecsúszott mozdulat..." Nem érződik a jeleneten a megbánás, de nem is ez a cél. Mert nem téríteni akar a darab, hanem szórakoztatni.
Az eleje elég nehézkesen indul be, azt is lehetne mondani, hogy kell hozzá türelem, de mikor már színházban játsszák a színházat, onnantól nem érzékeli a néző, hogy ez egy vallásos témájú musical. Stephen Schwartz az a személy, aki megalkotta ennek a műnek a zenéjét. Magyarországon először a hanglemez vált ismerté, majd mikor megtörtént a darab bemutatója, kicsit aktualizálták. Az egyes részeket olyan dallamok kötik össze, mint a Kukori és Kotkoda vagy a Mézga család zenéje, de még sorolhatnám. Rengeteg tréfa, félreértés, bohózat közepette ismertetik az Úr tanait.
A Godspell címnek (vagy más szót szólván Isteni Rockjáték) több jelentése van. Evangélium, isten igéje és még sorolhatnám. A legismertebb azonban maga a zenei stílus, amelyet a feketék honosítottak meg vallási attitűdként. Bár a darabnak az elsődleges célja az, hogy remek hangulatot teremtsen, mégis mélyebb értelmű. Hiszen több évtizeden keresztül úgy neveltek fel embereket, hogy fogalmuk sem volt a Bibliáról és annak tartalmáról. Most sem az a cél, hogy a darab után rohanj a templomba, és buzgón imádkozz. Ezt nem is tudnád megtenni, mert valószínűleg röhögőgörcsöt kapnál. Viszont rádöbbent arra, hogy az alapmű nélkül nem érted meg Arisztotelészt, Dalit, Nietzsche-t, de még Babitsot sem.
Két felvonásból tevődik össze, eme két-, két és fél órás mű. Az első felvonás sokkal nagyobb lélegzetű, és teljesen humororientált. Ha ezt várod a második résztől is, csalódni fogsz. Éles váltás következik, melyből teljesen kiszorul a duhajkodás, más válik mérvadóvá és fontossá. Sokat morfondíroztunk azon, vajon milyen módon lehetett volna másképp lezárni ezt a történetet. Végül rájöttünk arra, hogy nincs más megoldás. Mert ha folytatod azt a tempót, akkor hiteltelenné teszed az előadást. Nem a végső fél óra válik majd mérvadóvá, ha visszagondolsz a darabra. Globálisan az egészet fogod majd nézni, és a végére csak úgy gondolsz majd vissza: hát igen, ezt is megtanultam! Érezni fogod, hogy a darabban felnőtt egy új nemzedék, mely már tud, hisz. Nem kell a katolicizmusra asszociálnod, elég, ha az erkölcsöt vagy a tudási alapot veszed figyelembe. Egy nemzedék, mely nemcsak nézni tud, hanem megtanult látni is.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Dübörgő zene, a színészek becsődülnek a színtérre. Szakadt ruhák, megtépett haj. Mindenki nagyon laza, szinte szét akar esni. Mintha a gettóban lennénk. Kicsit nehezen indul be, nem is értem igazán, mit akarnak. Az emberek előtt táblák. Rajtuk a történelem nagy filozófusainak, művészeinek, költőinek nevei. Nagyoktól a nagy mondataik. Minden egyes elhangzott szó egy alapon nyugszik, egy az őseleme, kiindulópontja. Majd nem látok semmit. Minden elcsendesül, a színészek leülnek. Háttal nekik ül egy ember. Jézusnak vallja magát. Kinevetik. Aztán felsorolja az emberek bűneit, mindenki magára ismer. S elkezdődik a játék.
Nemcsak témájában tér el a darab az eddigiektől, hanem szerkezetében, jellegében is. Rengeteg szereplő játssza, akiknek sem nevük, sem arcuk nincsen. Minden egyes részben mást alakítanak. Nem fontos, hogy kik ők valójában, mit képviselnek, mit szeretnek vagy gyűlölnek. Egy személyként testesítik meg magát az emberiséget. Mégis két részre lehet őket osztani. Egyik a már említett Messiás, másik a sokaság. Kitűnik ő közülük. Egyedüli rendezett figura. Felül fehér ing, alul sötét nadrág. Ünnepélyes és tekintélyes egyéniség. Mindenkin valami érdekes, mégis egységes csíkos ruha, egy-két kantáros nadrág, miniszoknya. Szinte börtönt idéz. Ha elvont értelemben nézzük, az emberek saját lelki fegyházukban vannak. Jókedvű, mégis inkább lökött felnőttek, akik minden egyes apró szóra, mondatra bohózatba kezdenek. Többféle érzés töltött el, ahogy rájuk néztem. Vagy diliházban vagyok, vagy hiperaktív, túlméretezett ovisok között, vagy egy vizsgán. Aki a legtöbbet játssza, legfrappánsabb, legjobb, az nyer.
A történet Ádámnál és Évánál kezdődik. A nő és a női nem, aki miatt szenved az emberiség és a szegény férfiak. Na ne! Majd jönnek a gyerekek, a család, és a nép. Különböző bűnök groteszk köntösbe bújtatva, nem titkolva előlünk azokat a részeket sem, melyeket az átlag ember nem ismer. A mű tetőpontja számomra A tékozló fiú történeténél jött el. ,, A kemény, gizda csávó kikéri a fatertól a lóvét, oszt’ elmegy duhajkodni. Gyönyörű nők, pia, tánc, zene, fényűző élet, amilyenre minden férfi vágyik. Egy-két pikáns jelenet, félreérthetetlen szleng. Mindent megkap. Hisz van pénze. De az egyszer csak elfogy. Disznók közt alszik, moslékot eszik, az emberek elfordulnak tőle, leköpik, kinevetik, majd végül mikor már nem bírja a gyomra, hazamegy. A papa persze kitörő örömmel fogadja, sőt, kicsit túl lelkes, néhány félrecsúszott mozdulat..." Nem érződik a jeleneten a megbánás, de nem is ez a cél. Mert nem téríteni akar a darab, hanem szórakoztatni.
Az eleje elég nehézkesen indul be, azt is lehetne mondani, hogy kell hozzá türelem, de mikor már színházban játsszák a színházat, onnantól nem érzékeli a néző, hogy ez egy vallásos témájú musical. Stephen Schwartz az a személy, aki megalkotta ennek a műnek a zenéjét. Magyarországon először a hanglemez vált ismerté, majd mikor megtörtént a darab bemutatója, kicsit aktualizálták. Az egyes részeket olyan dallamok kötik össze, mint a Kukori és Kotkoda vagy a Mézga család zenéje, de még sorolhatnám. Rengeteg tréfa, félreértés, bohózat közepette ismertetik az Úr tanait.
A Godspell címnek (vagy más szót szólván Isteni Rockjáték) több jelentése van. Evangélium, isten igéje és még sorolhatnám. A legismertebb azonban maga a zenei stílus, amelyet a feketék honosítottak meg vallási attitűdként. Bár a darabnak az elsődleges célja az, hogy remek hangulatot teremtsen, mégis mélyebb értelmű. Hiszen több évtizeden keresztül úgy neveltek fel embereket, hogy fogalmuk sem volt a Bibliáról és annak tartalmáról. Most sem az a cél, hogy a darab után rohanj a templomba, és buzgón imádkozz. Ezt nem is tudnád megtenni, mert valószínűleg röhögőgörcsöt kapnál. Viszont rádöbbent arra, hogy az alapmű nélkül nem érted meg Arisztotelészt, Dalit, Nietzsche-t, de még Babitsot sem.
Két felvonásból tevődik össze, eme két-, két és fél órás mű. Az első felvonás sokkal nagyobb lélegzetű, és teljesen humororientált. Ha ezt várod a második résztől is, csalódni fogsz. Éles váltás következik, melyből teljesen kiszorul a duhajkodás, más válik mérvadóvá és fontossá. Sokat morfondíroztunk azon, vajon milyen módon lehetett volna másképp lezárni ezt a történetet. Végül rájöttünk arra, hogy nincs más megoldás. Mert ha folytatod azt a tempót, akkor hiteltelenné teszed az előadást. Nem a végső fél óra válik majd mérvadóvá, ha visszagondolsz a darabra. Globálisan az egészet fogod majd nézni, és a végére csak úgy gondolsz majd vissza: hát igen, ezt is megtanultam! Érezni fogod, hogy a darabban felnőtt egy új nemzedék, mely már tud, hisz. Nem kell a katolicizmusra asszociálnod, elég, ha az erkölcsöt vagy a tudási alapot veszed figyelembe. Egy nemzedék, mely nemcsak nézni tud, hanem megtanult látni is.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
