Hogy a kislánynak jó legyen! (Hill Ferenc: Fallosz monológok)

humor, könyv, 2003. november

Ha belegondolunk, ezt nemcsak a férfiak hallják lépten-nyomon, hanem mi, nők is. És én még meglepődök a könyv elolvasása közben, hogy a férfiak hetvenöt százaléka depressziós! Mi is azok lennénk, ha állandó teljesítménykényszert sulykolnának belénk!

A mű lerántja a férfiakról a leplet. Az erősebbik nem! A megtörhetetlenek! A teremtés koronái! Mintha az egész kártyavárként omlott volna össze... A férfiak rengeteget foglalkoznak azzal, hogy megfeleljenek nekünk, nőknek: hogy elhiggyük róluk azt, amit a társadalom elvár tőlük. Őszinte, néha kiábrándult hangok, melyek önmagukról, sorsukról, férfi mivoltukról beszélnek. Nem tudni, ki beszél – néha még össze is folynak a monológok, szinte ismétlődnek. Arról mesélnek, hogy mindannyiuknak ugyanaz a sorsuk – még ha az egyik kicsit színesebb, a másik sivárabb is. Mégis az összes egybe tartozik, egyet alkot. Elkezdődik, a ,,mutasd meg a nunidat, megmutatom a kukimat" című fejezetnél, és befejeződik a teljesítménykényszernél, kisebbrendűségi komplexusnál, befordulásnál, szégyenérzetnél.

Ez valóban így van? A férfiak tényleg nagyobb szélhámosok és ámítók, mint mi nők? Nem mi rakjuk fel a vakolatot, hanem ők? Ááá, dehogy! Van huszonöt százalék, kérem szépen, akik miatt hallgathatják a férfiak azt a megszokott dumát. Csak hallgassák is! "Egészen más, ha valakinek intim helyzetben mutatom meg, de gyakran a nadrágomon keresztül is látható. Utazunk a liftben, és arra gondolok, de ..., erre föláll, és én megmutatom: Figyelj, “Arra" gondoltam, és látod, már a gondolatára is... – Hogy hívnak?" A könyvben egyetlenegy dolog zavart: a szóhasználat a férfiak "becses tárgyára". Aztán elgondolkodtam… Megkérdeztem jópár férfi-fiú ismerősömet, és rájöttem: a könyv nem alpári, hanem tényleg nincs jó szó rá. Hiába oly színes a mi kis nyelvünk, valahogy nem alakult ki az évek során a megfelelõ szó. Az egyik túl szakmai, a másik túl gyermekded, a harmadik túl közönséges. Vajon miért van ez?

Szinte faltam a könyvet. Nem éreztem, hogy untatna, sőt! Hajtott a kíváncsiság! Nem a zaftos elbeszélések fogtak meg, hanem a lelkük – amiről azt hisszük sokszor, hogy a férfiaknak nincsen, vagy legalábbis egyszerű. El vagyunk ájulva magunktól, hogy mi milyen titokzatosak, érdekesek, felejthetetlenek vagyunk. S közben ott a másik nem, amely hosszú évezredek után kitárulkozik. De teljesen? Azt hiszem, nem. Most kezd csak igazán beszélni magáról. A könyv úttörő. Elindított nagyon precízen, humorosan, megbotránkoztatóan egy lavinát, mely még nem érkezett meg céljához, és hosszú út áll még előtte...

Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 3. számában.
http://ikhok.elte.hu


Mit szólsz hozzá?

Feles

Feles

Tóth (vagy Roszival? ehh...) Kata imád színházba járni, de bölcsészként az olvasást sem veti meg. A szláv, azon belül is az orosz kultúra a szíve csücske. A KULT rovat lelkes vezetője. Hajszínének változásait követni nem egyszerű feladat.

húzd fel a cikket!

Köszönjük visszajelzésedet . . .
    Tíz évvel később
    Hamis nosztalgiák verme
    Fregoli főoldal