"Elhatároztam, hogy beszélni fogok a nőkkel a vaginájukról, hogy vagina-interjúkat készítek. Ezekből lettek a vagina-monológok. Több mint kétszáz nővel készítettem interjút. Beszéltem idős nőkkel, fiatal nőkkel, férjezett nőkkel, egyedülálló nőkkel, leszbikusokkal, egyetemi professzorokkal, színésznőkkel, üzletasszonyokkal, kurvákkal, fekete bőrű nőkkel, spanyol nőkkel, ázsiai nőkkel és amerikai nőkkel, indián nőkkel, fehér nőkkel, zsidó nőkkel. Elején nehezen ment. A nők nem akartak erről a témáról beszélni, szemérmesek voltak. De ha egyszer belekezdtek, le sem lehetett többé állítani őket. A nők maguknak sem vallják be, de imádnak a vaginájukról beszélni. Izgatja őket ez a dolog, talán pont azért, mert eddig még soha senki nem kérdezte őket erről."
Eme sorokkal veszi kezdetét a színdarab, mely Eve Enser azonos című regénye alapján készült, s melyet a világ húsz országában játszottak és játszanak folyamatosan. Olyan neves színésznőkkel a főszerepben, mint Whoopi Goldberg, Winona Ryder, Goldie Hawn és még sokan mások. Végre megérkezett Magyarországra is. A Thália Színház kapta meg a jogot, hogy magyar színésznőkkel, magyarul, magyar színpadon bemutassa. A rendező, Bozsik Yvette, akinek sok kötöttsége van, hisz alkalmazkodnia kell a könyvhöz, mely napjainkban is bestseller, a különböző felfogásokhoz, mégis meg kell mutatnia önmagát. Három nő meséli, játssza el a monológokat. Egy idősebb színésznő, egy harminc év körüli és egy fiatal. Az alakítás, amit – Fullajtár Andrea / Létay Dóra, Tóth Anita, Zarnóczai Gizella – nyújtanak, nagy kihívás. Itt elsősorban nem az alakok megformálására gondolok – bár egyes nők élete tényleg kegyetlen –, hanem az áttörésre. Ahogy a szerző is mondta: erről a nők még nem beszéltek.
A darab egyszerre döbbentett meg, lebilincselt és elgondolkodtatott. Már maga a kezdet megfogott: teljes sötétség, csak egy női hang, mely egyre hangosabb, zihálóbb, egyre nagyobbak a sikolyok és végül a teljes... Majd felgyulladnak a fények, s egy komplex berendezés tárul elénk. Egy kanapé, asztal, székek, poharak, tűsarok és három nő. Ülnek. Egyik a kanapén, másik az asztalon, a harmadik a széken. Síri csönd honol mindenhol. Szinte megfolyt a levegő. Majd szép lassan elkezdenek beszélni. Hozzánk szólnak, szinte megérintenek a szavak. A történetek kevert hangvételűek, az életek teljesen eltérőek, mégis mind összeillik, egymáshoz tartozik. A hangeffektek, a színek, a ruhák mind-mind oly kidolgozottan egymáshoz simulnak, egyszerűek, szexisek, néha gyermekiek, ha épp arra van szükség. Az első húsz percben negatív elemeket jelenítenek meg. Már-már azt éreztem, hogy túlzásba viszik. Jaj, Istenem, mi szegény nők! A férfiak,csak kihasználnak és bántanak minket! És akkor hirtelen megváltozott! Végre jött egy jó élmény, egy nő, aki megtalálta! Boldog, magabiztos, céltudatos. Végre pörögtek az események. Mindig tudtuk, ha másik monológ kezdődött. Elsötétült a terem, szólt a zene, mindig a következő rész mondanivalójához illő. Hol éles dob, halk muzsika, funky, egy kis jazz. Sejtetik előre, milyen típusú nő fog megjelenni.
"Nem szabad olyan darabot elképzelnünk, mely valahol elkezdődik, halad egy szálon, talán kettőn és végül valahol véget ér. Csapong. Ez természetéből adódik, hisz a téma ugyanaz, csak a szereplők, a történések mindig mások. Ott játszódik a nézők között, ezáltal sokkal közvetlenebb. Ezzel a közvetlenséggel, csak egy ,,baj van": néha nagyon megrázó tud lenni. Az ember hajlamos rá, hogy ne vegyen észre a rossz dolgokat. Ezáltal nem tartja valószínűnek, hogy vele ilyesmi történhet, és néha így szembesül az élet kegyetlenségével: ,,Tízéves kori emlék: első bulim. Apánál van. Sok-sok ember, szól a zene mindenki, táncol, én lent játszom egy szobában, ugrálok a kanapén. A fehér pamut melltartómban, és a hozzá való bugyimban. Kinyílik az ajtó. Jaj, Pista bácsi, apa legjobb barátja. De jó! Közelebb jön. Letolja a bugyimat, ez nagyon fáj! Rúgok, harapok, karmolok én, ezt nem akarom! Fáj! Ekkor bejön apa a puskával. Minden tiszta vér."
A lelki megrázkódtatásokon túlmutat a mű. Megmutatja, miképpen gondolkodnak a nők saját testünkről, mennyire ismerik azt. Persze, nem adnak neki nevet, egyszerűen csak Ő. Akit valamilyen sérelem ért, aki szeretne valamit, akinek gondolatai vannak, akinek van illata, aki éhezik, aki öltözködne vagy mindent ledobna. Egy lény érzelmekkel, együttérzéssel és együttéléssel. ,, Én, oda valami nem oda illőt! Nevetséges! Őt kényeztetni kell, szeretgetni, becézgetni, simogatni. Neki erre egész nap szüksége van. Feltalálhatnának egy olyan gépet, amely egész nap cirógatja. Nem értem. Erre minden nőnek szüksége lenne." Ők egyek, nem lehet csak az egyiket vagy a másikat nézni. Ezt próbálja kiemelni a darab. Sikerül is, csak a hőseink önmagukkal nem számolnak el. Biztos mindig ártatlan vagyok? Nem kéne felrúgnom az önmagam alkotta korlátokat? Nem kéne tovább lépnem és nem a múltamban élnem? Ezek a kérdések jogosak, csak az már egy másik darab.
A darab sikere összetettségében rejlik. Minden generációt – meglepően sok idős ember vett részt az előadáson – megfog a tinitől a nagymamáig, mert mi megtalálunk egy pici részt önmagunkból. A férfiakat pedig semmi más nem érdekli jobban, nem csigázza fel annyira, mint mi: különös és érthetetlen nők.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Eme sorokkal veszi kezdetét a színdarab, mely Eve Enser azonos című regénye alapján készült, s melyet a világ húsz országában játszottak és játszanak folyamatosan. Olyan neves színésznőkkel a főszerepben, mint Whoopi Goldberg, Winona Ryder, Goldie Hawn és még sokan mások. Végre megérkezett Magyarországra is. A Thália Színház kapta meg a jogot, hogy magyar színésznőkkel, magyarul, magyar színpadon bemutassa. A rendező, Bozsik Yvette, akinek sok kötöttsége van, hisz alkalmazkodnia kell a könyvhöz, mely napjainkban is bestseller, a különböző felfogásokhoz, mégis meg kell mutatnia önmagát. Három nő meséli, játssza el a monológokat. Egy idősebb színésznő, egy harminc év körüli és egy fiatal. Az alakítás, amit – Fullajtár Andrea / Létay Dóra, Tóth Anita, Zarnóczai Gizella – nyújtanak, nagy kihívás. Itt elsősorban nem az alakok megformálására gondolok – bár egyes nők élete tényleg kegyetlen –, hanem az áttörésre. Ahogy a szerző is mondta: erről a nők még nem beszéltek.
A darab egyszerre döbbentett meg, lebilincselt és elgondolkodtatott. Már maga a kezdet megfogott: teljes sötétség, csak egy női hang, mely egyre hangosabb, zihálóbb, egyre nagyobbak a sikolyok és végül a teljes... Majd felgyulladnak a fények, s egy komplex berendezés tárul elénk. Egy kanapé, asztal, székek, poharak, tűsarok és három nő. Ülnek. Egyik a kanapén, másik az asztalon, a harmadik a széken. Síri csönd honol mindenhol. Szinte megfolyt a levegő. Majd szép lassan elkezdenek beszélni. Hozzánk szólnak, szinte megérintenek a szavak. A történetek kevert hangvételűek, az életek teljesen eltérőek, mégis mind összeillik, egymáshoz tartozik. A hangeffektek, a színek, a ruhák mind-mind oly kidolgozottan egymáshoz simulnak, egyszerűek, szexisek, néha gyermekiek, ha épp arra van szükség. Az első húsz percben negatív elemeket jelenítenek meg. Már-már azt éreztem, hogy túlzásba viszik. Jaj, Istenem, mi szegény nők! A férfiak,csak kihasználnak és bántanak minket! És akkor hirtelen megváltozott! Végre jött egy jó élmény, egy nő, aki megtalálta! Boldog, magabiztos, céltudatos. Végre pörögtek az események. Mindig tudtuk, ha másik monológ kezdődött. Elsötétült a terem, szólt a zene, mindig a következő rész mondanivalójához illő. Hol éles dob, halk muzsika, funky, egy kis jazz. Sejtetik előre, milyen típusú nő fog megjelenni.
"Nem szabad olyan darabot elképzelnünk, mely valahol elkezdődik, halad egy szálon, talán kettőn és végül valahol véget ér. Csapong. Ez természetéből adódik, hisz a téma ugyanaz, csak a szereplők, a történések mindig mások. Ott játszódik a nézők között, ezáltal sokkal közvetlenebb. Ezzel a közvetlenséggel, csak egy ,,baj van": néha nagyon megrázó tud lenni. Az ember hajlamos rá, hogy ne vegyen észre a rossz dolgokat. Ezáltal nem tartja valószínűnek, hogy vele ilyesmi történhet, és néha így szembesül az élet kegyetlenségével: ,,Tízéves kori emlék: első bulim. Apánál van. Sok-sok ember, szól a zene mindenki, táncol, én lent játszom egy szobában, ugrálok a kanapén. A fehér pamut melltartómban, és a hozzá való bugyimban. Kinyílik az ajtó. Jaj, Pista bácsi, apa legjobb barátja. De jó! Közelebb jön. Letolja a bugyimat, ez nagyon fáj! Rúgok, harapok, karmolok én, ezt nem akarom! Fáj! Ekkor bejön apa a puskával. Minden tiszta vér."
A lelki megrázkódtatásokon túlmutat a mű. Megmutatja, miképpen gondolkodnak a nők saját testünkről, mennyire ismerik azt. Persze, nem adnak neki nevet, egyszerűen csak Ő. Akit valamilyen sérelem ért, aki szeretne valamit, akinek gondolatai vannak, akinek van illata, aki éhezik, aki öltözködne vagy mindent ledobna. Egy lény érzelmekkel, együttérzéssel és együttéléssel. ,, Én, oda valami nem oda illőt! Nevetséges! Őt kényeztetni kell, szeretgetni, becézgetni, simogatni. Neki erre egész nap szüksége van. Feltalálhatnának egy olyan gépet, amely egész nap cirógatja. Nem értem. Erre minden nőnek szüksége lenne." Ők egyek, nem lehet csak az egyiket vagy a másikat nézni. Ezt próbálja kiemelni a darab. Sikerül is, csak a hőseink önmagukkal nem számolnak el. Biztos mindig ártatlan vagyok? Nem kéne felrúgnom az önmagam alkotta korlátokat? Nem kéne tovább lépnem és nem a múltamban élnem? Ezek a kérdések jogosak, csak az már egy másik darab.
A darab sikere összetettségében rejlik. Minden generációt – meglepően sok idős ember vett részt az előadáson – megfog a tinitől a nagymamáig, mert mi megtalálunk egy pici részt önmagunkból. A férfiakat pedig semmi más nem érdekli jobban, nem csigázza fel annyira, mint mi: különös és érthetetlen nők.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
