"Először megtanulod a szabályt... Aztán megtanulod, hogy vannak kivételek... Végül a kivétel lesz a szabály"
Van egy olyan érzésem, hogy nem kis fába vágom a fejszémet, amikor egy brazil filmet igyekszem majd méltatni az alább írott sorokkal. Azt hiszem, talán jobb is, ha azzal indítok, hogy megkérlek Téged, kedves Olvasó, dobd félre minden előítéletedet, ami a dél-amerikai mozgóképsorokról eszedbe jut, legyenek bármilyen erősek is azok a szánalmas szappanoperákból bevillanó képek. A film, amelyről szó vagyon ugyanis valódi problémákat is érintő, ugyanakkor pörgős temperamentumú gengszterfilm, amelyet méltán nevezhetünk 2002 egyik legnagyobb alkotásának.
Cidade de Deus magyar jelentése Isten városa. Logikus eszmefuttatás következményeként először eszünkbe is juthat az a bizonyos Jézus-szobor, és már vágnánk is rá, hogy: Rio de Janeiro. Ha viszont már valaki jártasabb a brazil történelemben, vagy csak egyszerűen tájékozott az ottani történésekben, az talán tudja, a fenti szókapcsolat nem az egész városra, csupán a metropolisz egy részére utal. E városrészt az 1960-as években emeltették az akkori nagykutyák, gondolván, hogy az majd megoldja az elszegényedett és hontalan emberek életét. Nem így történt, a terület az évek, évtizedek során a bűnözés, a kábítószer-kereskedelem és a bandaháború központjává lett.
Pontosan e helyen, és ekkor játszódik a film is, legalábbis nagy vonalakban. A Paulo Lins azonos című könyvéből készült filmváltozat ugyanis játszik az idővel. A történet nem lineáris, hanem csapong, néhol egyes karakterek életútját meséli el, néha más szemszögből nézzük ugyanazt a jelenetsort, de van olyan is, amikor egy-egy rész később kiegészített formában újra a szemünk elé tárul. Alaptörténet persze azért van, csak hát ahogy az ember nézi a filmet, sokszor rádöbben, hogy az nem is úgy van, ahogy éppen 10 perce azt elképzelte. Mindenestre a történéseket egy Rakéta becenévre hallgató srác narrációja mellett követhetjük végig. Ő tekinthető az egyetlen pozitív karakternek a filmben. Sohasem rabol, és sosem öl embert, márpedig ez egy ilyesfajta gengszterfilmben hatalmas szó. Rakéta elmeséli, hogy hogyan lesz egy nagyravágyó, pofátlan kis kölyökből Kics’ Zé, az alvilág és a kábítószer-kereskedelem egyik vezére. A 60-as években kezdünk, emberi sorsok tűnnek fel és tűnnek el percek alatt, és persze senki sem távozik természetes halállal. Egy karakterváltozáson megy keresztül, "megjavul", már-már megkedvelnénk, de eldördül egy lövés..., és már felejthetjük is őt el. Mások eleinte teljesen jelentéktelennek tűnnek, később kulcsszerep vár rájuk. Mindenkire oda kell figyelni. A film második része arról szól, ahogy a városrész két ura, a fent említett Kics’ Zé és a Répaként ismert drog-király véres háborút esküszik egymás ellen, és a legvégén – mikoris már a 80-as években járunk – megismerhetjük a végkifejletet is. A narrátor mindvégig eseményközelben van, kapcsolata még a legvéresebb szereplőkkel is szinte közeli, annyira azonban mégsem, hogy belekeveredjen a küzdelembe. Az ő személye – a rendező Fernando Meirelles elképzeléseinek köszönhetően – igazán hiteles mesélő benyomását kelti.
A direktor dicsérete mellett nem szabad szó nélkül elmennünk az operatőr, César Charlone kiváló munkája mellett sem. A film képvilága elképesztően jól tükrözi az akkor időket. A 60-as évek történéseit narancssárga árnyalatú képek segítségével követhetjük végig, míg a későbbiekben már színes ábrákat bámulhatunk. Rengeteg a kézi kamerás felvétel is, ami segít magunkat beleélni egyes szereplők sajátos helyzeteibe. A "gyors" vágásoknak köszönhetően egyik akció követi a másikat, nincs megállás.
Az érzelmek ábrázolása is remekül sikerült, melyek közül természetesen kiemelkedik a düh, a gyilkolás vágya. Noha sokszor ez nem is kifejezett vágy, hiszen a legtöbbször – és ez az, ami a legsokkolóbb – gyerekek akarnak fegyverhez jutni, és gyerekek ölnek gyerekeket, olyanokat, akik néhol még tízévesek sincsenek. Számukra a gyilkosság nem érzelmi kérdés, csupán egy eszköz. Az alkotók tökéletesen érzékeltetik velünk, hogy ezen a helyen az emberéletnek alig van értéke. A nézőt ennek ellenére nem hagyják totális pesszimizmusba süllyedni, némi humort is becsempésznek itt-ott. Ennek legjobb példája, amikor Rakétában felmerül a bűnözés lehetősége, de valahogy mindig "túl jó fej" embert szúr ki magának.
Nem egy vidám filmről van tehát szó, és mondanivalót is találhat benne mindenki magának bőven. A legnyilvánvalóbb talán az, hogy sokszor az embert a körülmények teszik azzá, ami, és ha ezen változtatni tudunk, akkor meg kell tennünk, mert vannak, akik nincsenek ilyen szerencsés helyzetben...
Ezt a nagyszerű alkotást hazáján kívül ezidáig (City of God címmel) különböző fesztiválokon láthatták az érdeklődők, ahol minden esetben kiváló kritikákat kapott, és természetesen több díjat is bezsebelt. Sokan rebesgetik, hogy esélyes lehet a jövő évi Oscar-ra is. Hogy ez jó-e, avagy rossz, mindenki döntse el maga, egy biztos, aki látta a filmet, az nem fogja egyhamar elfelejteni...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Van egy olyan érzésem, hogy nem kis fába vágom a fejszémet, amikor egy brazil filmet igyekszem majd méltatni az alább írott sorokkal. Azt hiszem, talán jobb is, ha azzal indítok, hogy megkérlek Téged, kedves Olvasó, dobd félre minden előítéletedet, ami a dél-amerikai mozgóképsorokról eszedbe jut, legyenek bármilyen erősek is azok a szánalmas szappanoperákból bevillanó képek. A film, amelyről szó vagyon ugyanis valódi problémákat is érintő, ugyanakkor pörgős temperamentumú gengszterfilm, amelyet méltán nevezhetünk 2002 egyik legnagyobb alkotásának.
Cidade de Deus magyar jelentése Isten városa. Logikus eszmefuttatás következményeként először eszünkbe is juthat az a bizonyos Jézus-szobor, és már vágnánk is rá, hogy: Rio de Janeiro. Ha viszont már valaki jártasabb a brazil történelemben, vagy csak egyszerűen tájékozott az ottani történésekben, az talán tudja, a fenti szókapcsolat nem az egész városra, csupán a metropolisz egy részére utal. E városrészt az 1960-as években emeltették az akkori nagykutyák, gondolván, hogy az majd megoldja az elszegényedett és hontalan emberek életét. Nem így történt, a terület az évek, évtizedek során a bűnözés, a kábítószer-kereskedelem és a bandaháború központjává lett.
Pontosan e helyen, és ekkor játszódik a film is, legalábbis nagy vonalakban. A Paulo Lins azonos című könyvéből készült filmváltozat ugyanis játszik az idővel. A történet nem lineáris, hanem csapong, néhol egyes karakterek életútját meséli el, néha más szemszögből nézzük ugyanazt a jelenetsort, de van olyan is, amikor egy-egy rész később kiegészített formában újra a szemünk elé tárul. Alaptörténet persze azért van, csak hát ahogy az ember nézi a filmet, sokszor rádöbben, hogy az nem is úgy van, ahogy éppen 10 perce azt elképzelte. Mindenestre a történéseket egy Rakéta becenévre hallgató srác narrációja mellett követhetjük végig. Ő tekinthető az egyetlen pozitív karakternek a filmben. Sohasem rabol, és sosem öl embert, márpedig ez egy ilyesfajta gengszterfilmben hatalmas szó. Rakéta elmeséli, hogy hogyan lesz egy nagyravágyó, pofátlan kis kölyökből Kics’ Zé, az alvilág és a kábítószer-kereskedelem egyik vezére. A 60-as években kezdünk, emberi sorsok tűnnek fel és tűnnek el percek alatt, és persze senki sem távozik természetes halállal. Egy karakterváltozáson megy keresztül, "megjavul", már-már megkedvelnénk, de eldördül egy lövés..., és már felejthetjük is őt el. Mások eleinte teljesen jelentéktelennek tűnnek, később kulcsszerep vár rájuk. Mindenkire oda kell figyelni. A film második része arról szól, ahogy a városrész két ura, a fent említett Kics’ Zé és a Répaként ismert drog-király véres háborút esküszik egymás ellen, és a legvégén – mikoris már a 80-as években járunk – megismerhetjük a végkifejletet is. A narrátor mindvégig eseményközelben van, kapcsolata még a legvéresebb szereplőkkel is szinte közeli, annyira azonban mégsem, hogy belekeveredjen a küzdelembe. Az ő személye – a rendező Fernando Meirelles elképzeléseinek köszönhetően – igazán hiteles mesélő benyomását kelti.
A direktor dicsérete mellett nem szabad szó nélkül elmennünk az operatőr, César Charlone kiváló munkája mellett sem. A film képvilága elképesztően jól tükrözi az akkor időket. A 60-as évek történéseit narancssárga árnyalatú képek segítségével követhetjük végig, míg a későbbiekben már színes ábrákat bámulhatunk. Rengeteg a kézi kamerás felvétel is, ami segít magunkat beleélni egyes szereplők sajátos helyzeteibe. A "gyors" vágásoknak köszönhetően egyik akció követi a másikat, nincs megállás.
Az érzelmek ábrázolása is remekül sikerült, melyek közül természetesen kiemelkedik a düh, a gyilkolás vágya. Noha sokszor ez nem is kifejezett vágy, hiszen a legtöbbször – és ez az, ami a legsokkolóbb – gyerekek akarnak fegyverhez jutni, és gyerekek ölnek gyerekeket, olyanokat, akik néhol még tízévesek sincsenek. Számukra a gyilkosság nem érzelmi kérdés, csupán egy eszköz. Az alkotók tökéletesen érzékeltetik velünk, hogy ezen a helyen az emberéletnek alig van értéke. A nézőt ennek ellenére nem hagyják totális pesszimizmusba süllyedni, némi humort is becsempésznek itt-ott. Ennek legjobb példája, amikor Rakétában felmerül a bűnözés lehetősége, de valahogy mindig "túl jó fej" embert szúr ki magának.
Nem egy vidám filmről van tehát szó, és mondanivalót is találhat benne mindenki magának bőven. A legnyilvánvalóbb talán az, hogy sokszor az embert a körülmények teszik azzá, ami, és ha ezen változtatni tudunk, akkor meg kell tennünk, mert vannak, akik nincsenek ilyen szerencsés helyzetben...
Ezt a nagyszerű alkotást hazáján kívül ezidáig (City of God címmel) különböző fesztiválokon láthatták az érdeklődők, ahol minden esetben kiváló kritikákat kapott, és természetesen több díjat is bezsebelt. Sokan rebesgetik, hogy esélyes lehet a jövő évi Oscar-ra is. Hogy ez jó-e, avagy rossz, mindenki döntse el maga, egy biztos, aki látta a filmet, az nem fogja egyhamar elfelejteni...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
