Mást vártam, mint amit kaptam. Erre figyelmeztettek, de nem hittem el. Mindannyiunkban kialakult egy valótlan kép a pszichés betegekről. Őrülteknek tartjuk őket vagy zseniknek. Pedig tudjuk jól, a kettő egymástól szinte alig különbözik.
A könyv közepénél jártam, mikor azt mondtam: leteszem. Én ezt nem értem. Sok a szakszó, néha csak elképzeléseim vannak arról, amit olvasok. Aztán rájöttem, nem az a fontos, hogy megértsem a kifejezést, mert ha ez lenne a lényeg, pszichiátereknek, orvosoknak írták volna a könyvet. Ez a könyv nekünk szól, értük.
A helyszín Lipót. Azt hiszem, mindannyian hallottunk valamit erről a helyről, ha nem is emlékszünk mikor és hol, a név akkor is ismerősen cseng. Különös, misztikus színtér, mely nemcsak épületekből tevődik össze. Itt még az orvosok is bizonytalanul járnak.
A mű társadalmilag, egészségügyileg fontos szerepet tölt be. Megváltoztatja a mentalitásunkat a betegekkel, betegséggel és az orvosokkal szemben is. A szocialista korszakból maradt ránk a szégyen érzete, és ezen betegek rejtegetése. A páciensek sokféle rétegből, sokféle korral kerülnek ide. Vannak itt diplomás emberek, szakmunkások, gazdagok és hajléktalanok. Nem őrjöngő, kiguvadt szemű lények emberi köntösbe bújtatva. Ugyanolyan emberek, mint mi, akik betegségükre gyógyszert kapnak, s attól felépülnek. Ami megkülönbözteti őket, hogy ők nem gyógyulni jöttek ide, hanem dolgozni. Dolgozni azért, hogy meggyógyuljanak. A kezelések persze eltérnek a megszokottaktól. Itt sok a terápia – játékok, kerámia, zene –, jobban foglakoznak az emberek lelkével, mert hiába az agy romlott el, a lélektől nem elválasztható.
A doktorok közelebb állnak hozzájuk, jobban odafigyelnek rájuk. Számomra ők különös világot alkotnak. Mintha mesehősök lennének vagy eltévedt lovagok, akikben még él a tisztesség, a szenvedély és a hit. Szörnyű körülmények közt dolgoznak. Sok helyen mállik a vakolat, még a vérnyomásmérők sem működnek, mégis a világon a legjobbak. A lipóti intézetből kerül ki a legtöbb tünetmentes beteg, és a kutatások terén is elsők a világon. Hihetetlen energiával dolgoznak, nem ritka a harminchat, negyvennyolc órás ügyelet. Miért? Mert itt sem más a helyzet, mint máshol.
Három külső szereplője van a könyvnek. Az író, Havas Henrik és két segítőtársa. Ők is részt vesznek az eseményekben, ők a kérdezők. Olyan a könyv, mint egy dokumentumregény, mégis közvetlenebb személyesebb. Beszélgetések egyvelege. Nem sztorizgat, vagy élményeket mesél el, hanem a konkrét valóságot mutatja be.
Ma itthon az a tendencia, ha valaki elmebeteg, pszichés problémái vannak, azt el kell titkolni. Az amerikai példa ennél sokkal rosszabb. A kettő közti utat kéne megtalálnunk. Itt az embereknek kell fejlődniük, az orvosaink ennél többet már nem tehetnek.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
A könyv közepénél jártam, mikor azt mondtam: leteszem. Én ezt nem értem. Sok a szakszó, néha csak elképzeléseim vannak arról, amit olvasok. Aztán rájöttem, nem az a fontos, hogy megértsem a kifejezést, mert ha ez lenne a lényeg, pszichiátereknek, orvosoknak írták volna a könyvet. Ez a könyv nekünk szól, értük.
A helyszín Lipót. Azt hiszem, mindannyian hallottunk valamit erről a helyről, ha nem is emlékszünk mikor és hol, a név akkor is ismerősen cseng. Különös, misztikus színtér, mely nemcsak épületekből tevődik össze. Itt még az orvosok is bizonytalanul járnak.
A mű társadalmilag, egészségügyileg fontos szerepet tölt be. Megváltoztatja a mentalitásunkat a betegekkel, betegséggel és az orvosokkal szemben is. A szocialista korszakból maradt ránk a szégyen érzete, és ezen betegek rejtegetése. A páciensek sokféle rétegből, sokféle korral kerülnek ide. Vannak itt diplomás emberek, szakmunkások, gazdagok és hajléktalanok. Nem őrjöngő, kiguvadt szemű lények emberi köntösbe bújtatva. Ugyanolyan emberek, mint mi, akik betegségükre gyógyszert kapnak, s attól felépülnek. Ami megkülönbözteti őket, hogy ők nem gyógyulni jöttek ide, hanem dolgozni. Dolgozni azért, hogy meggyógyuljanak. A kezelések persze eltérnek a megszokottaktól. Itt sok a terápia – játékok, kerámia, zene –, jobban foglakoznak az emberek lelkével, mert hiába az agy romlott el, a lélektől nem elválasztható.
A doktorok közelebb állnak hozzájuk, jobban odafigyelnek rájuk. Számomra ők különös világot alkotnak. Mintha mesehősök lennének vagy eltévedt lovagok, akikben még él a tisztesség, a szenvedély és a hit. Szörnyű körülmények közt dolgoznak. Sok helyen mállik a vakolat, még a vérnyomásmérők sem működnek, mégis a világon a legjobbak. A lipóti intézetből kerül ki a legtöbb tünetmentes beteg, és a kutatások terén is elsők a világon. Hihetetlen energiával dolgoznak, nem ritka a harminchat, negyvennyolc órás ügyelet. Miért? Mert itt sem más a helyzet, mint máshol.
Három külső szereplője van a könyvnek. Az író, Havas Henrik és két segítőtársa. Ők is részt vesznek az eseményekben, ők a kérdezők. Olyan a könyv, mint egy dokumentumregény, mégis közvetlenebb személyesebb. Beszélgetések egyvelege. Nem sztorizgat, vagy élményeket mesél el, hanem a konkrét valóságot mutatja be.
Ma itthon az a tendencia, ha valaki elmebeteg, pszichés problémái vannak, azt el kell titkolni. Az amerikai példa ennél sokkal rosszabb. A kettő közti utat kéne megtalálnunk. Itt az embereknek kell fejlődniük, az orvosaink ennél többet már nem tehetnek.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
