Esőisten siratja a TFK-t
egyetem, 2003. szeptember
Nem kell írónak lenni ahhoz, hogy az ember realitásérzéke a fenti idézettel hatásosan működjön. Augusztus 31-én vasárnap délután 5 órakor kábé 40-en állhattunk a Kazinczy utca és a Wesselényi utca sarkán. Mint gólyatáborból alig egy napja hazaérkezett fáradt, elgyötört, mégis élményekkel teli főiskolások, máshol is gyülekezhettünk volna a közösségi szellemet erősíteni, a gólyákat közelebb vezetni a felsőbb évesek már meglévő értékeihez, a sors azonban másképp rendelte.
Úgy rendelte, hogy szakadjon az eső, zuhogjon vigasztalanul, majd elálljon, és vele együtt lezáruljon egy korszak, mely sok ember életébe meghatározó élményt nyújtott éveken keresztül. Aki már járt ide, az tudja, mire gondolok, aki most kezd neki a tanulmányainak, annak azt kívánom, hogy legyen lehetősége egy hasonlóan jó főiskolai társadalom levegőjét magába szívni, mint amilyen a mienk volt. Na mindegy; filozofálás helyett rátérek a lényegre.
Tehát az előzetesen megtartott gyülekezők után (melyekre az Astorián és a Deák téren került sor) a kulturális minisztérium árkádja alá próbáltunk beférni az eső elől (több-kevesebb sikerrel), majd átsétáltunk az iskolához. A Himnusz eléneklése után Nyúl Balázs (nyuszi) ragadta magához az emlékezés menetének fonalát, a TFK létért folytatott küzdelmét találóan Don Quijote-mintára szélmalomharcként jellemezve.
Legjobb tudomásom szerint (őt még nem kérdeztem meg róla) improvizált, mégis rendkívül megnyerő volt az a stílus, amellyel a TFK-t nem mint intézményt, hanem mint személyt kezelte. Egy személyt, aki eltávozik, egy személyt, aki lehetetlen helyzetbe kerül, egy személyt, aki további bizalmát belénk helyezi, utolsó kívánságként azt kérve, hogy magunkban hordozzuk tovább azt a tudásból és élményekből összerakott halmazt, amely az évek során kialakult. A nap legnagyobb elégtétele, ami csak bekövetkezhetett, az iskola táblájának eltávolítása volt. A kiszámíthatatlan jövőbe nézve annyit bátran kijelenthetek, hogy jó kezekbe került és további terveink vannak vele...
15-20-an lehettünk felsőbb évesek, a többség azonban gólya, akiknek szükségszerűen látniuk kellett – a gólyatábor után – ezt a végletet is. Záróprogramként felhangzott a Szózat, majd két szál virág talált helyet magának a lakatra zárt vaskapu rácsozatán.
"Néha iszonyú érzés..."
Úgy döntöttünk, a közeli Szóda bárban folytatjuk az estét, bevárva az időközben telefonon jelentkező ismerősöket, s majd éjfélkor, az iskola megszűnésének hivatalos időpontjában visszatérünk a búcsúztató második felvonására.
Helyet foglalva odabenn furcsa gondolatok kavarogtak bennem: a hatásokkal teli jelen, a mindent jelentő múlt, a bizonytalan jövő, a megoldatlan problémák, és ekkor eszembe jutott valami:
Ahogyan a Trainspotting című kultuszfilm kulcsjelenetében Renton kifejti: "Néha iszonyú érzés skótnak lenni. Kiszolgáltatva külső hatalmaknak, akik élősködnek rajtunk, eltipornak, döntenek rólunk, de helyettünk. És ezen nem változtat a világ legtisztább levegője sem."
(Elnézést a pontatlan idézésért, de a filmet utoljára négy éve láttam)
A TFK körül kialakult helyzetet alapvetően Renton szavaival tudom a legjobban jellemezni. Hangsúlyozom: mindenféle politikai indíttatás vagy lázító célzat nélkül. Nekem a TFK (és ezt sok hallgató társam nevében ki merem jelenteni) egy érzelmi dolog. Nem háborúskodom, nem folytatok passzív rezisztenciát, ami megtörtént, azt már úgy sem lehet visszacsinálni. Én csupán az értékeimhez ragaszkodom, és ezt soha semmiféle döntés nem lesz képes tőlem, tőlünk, belőlünk elvenni. Mondom mindezt azért, mert úgy érzem ebben a kellemetlen, de mégis felemelő pillanatban egységesen tudtunk gondolkodni, közösen fellépni, mert mindenki hozzátette saját magából azt a bizonyos szükséges pluszt, ami miatt kellemesen emlékszem vissza a vasárnapi eseményekre.
"Éjfélkor valami véget ért"
Helyzetjelentés: 20 perc múlva éjfél.
Néhányunknak elege lett abból a személytelen hangulatból, melyet a Szóda ekkortájt kezdett árasztani magából. Elindultunk hát az iskolához. Pár perc múlva követtek minket a többiek is. A meghitt alkalomra mécsesek gyúltak az éjszakában, hogy aztán a haldokló iskola lépcsőjén emléket állítsanak az örökkévalóságnak. Sokan tettek hozzá valamit önmagukból az emlékezéshez: voltak, akik versekből idéztek, másoknak dalszövegek jutottak eszükbe, megint mások rövid beszédeket rögtönöztek a jelenlévőkhöz. Én a magam részéről – hangom nem lévén – egy mécsessel világítottam a falon névjegyüket lerakó főiskolások előtt. Hát így történt... éjfélkor valami véget ért.
Utószó helyett
Én 2000-ben voltam gólya Vajtán. Ott azt mondták a békáim, hogy négyféle ember létezik a világon: aki TFK-s, aki TFK-s volt, aki TFK-s lesz és a tiszteletbeli TFK-s. Ha az intézményre gondolok, a következőképpen tudnám átértelmezni az időbeli meghatározásokat:
TFK volt
Nincs
Talán lesz
A tiszteletbeli TFK szerep pedig úgy kerülhet előtérbe, hogy mindenki megőrzi magában az összegyűjtött emlékeit, ki-ki a fejében, a szívében. Higgyétek el! Ez a fajta TFK örökké létezni fog!!!
Dave
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Úgy rendelte, hogy szakadjon az eső, zuhogjon vigasztalanul, majd elálljon, és vele együtt lezáruljon egy korszak, mely sok ember életébe meghatározó élményt nyújtott éveken keresztül. Aki már járt ide, az tudja, mire gondolok, aki most kezd neki a tanulmányainak, annak azt kívánom, hogy legyen lehetősége egy hasonlóan jó főiskolai társadalom levegőjét magába szívni, mint amilyen a mienk volt. Na mindegy; filozofálás helyett rátérek a lényegre.
Tehát az előzetesen megtartott gyülekezők után (melyekre az Astorián és a Deák téren került sor) a kulturális minisztérium árkádja alá próbáltunk beférni az eső elől (több-kevesebb sikerrel), majd átsétáltunk az iskolához. A Himnusz eléneklése után Nyúl Balázs (nyuszi) ragadta magához az emlékezés menetének fonalát, a TFK létért folytatott küzdelmét találóan Don Quijote-mintára szélmalomharcként jellemezve.
Legjobb tudomásom szerint (őt még nem kérdeztem meg róla) improvizált, mégis rendkívül megnyerő volt az a stílus, amellyel a TFK-t nem mint intézményt, hanem mint személyt kezelte. Egy személyt, aki eltávozik, egy személyt, aki lehetetlen helyzetbe kerül, egy személyt, aki további bizalmát belénk helyezi, utolsó kívánságként azt kérve, hogy magunkban hordozzuk tovább azt a tudásból és élményekből összerakott halmazt, amely az évek során kialakult. A nap legnagyobb elégtétele, ami csak bekövetkezhetett, az iskola táblájának eltávolítása volt. A kiszámíthatatlan jövőbe nézve annyit bátran kijelenthetek, hogy jó kezekbe került és további terveink vannak vele...
15-20-an lehettünk felsőbb évesek, a többség azonban gólya, akiknek szükségszerűen látniuk kellett – a gólyatábor után – ezt a végletet is. Záróprogramként felhangzott a Szózat, majd két szál virág talált helyet magának a lakatra zárt vaskapu rácsozatán.
"Néha iszonyú érzés..."
Úgy döntöttünk, a közeli Szóda bárban folytatjuk az estét, bevárva az időközben telefonon jelentkező ismerősöket, s majd éjfélkor, az iskola megszűnésének hivatalos időpontjában visszatérünk a búcsúztató második felvonására.
Helyet foglalva odabenn furcsa gondolatok kavarogtak bennem: a hatásokkal teli jelen, a mindent jelentő múlt, a bizonytalan jövő, a megoldatlan problémák, és ekkor eszembe jutott valami:
Ahogyan a Trainspotting című kultuszfilm kulcsjelenetében Renton kifejti: "Néha iszonyú érzés skótnak lenni. Kiszolgáltatva külső hatalmaknak, akik élősködnek rajtunk, eltipornak, döntenek rólunk, de helyettünk. És ezen nem változtat a világ legtisztább levegője sem."
(Elnézést a pontatlan idézésért, de a filmet utoljára négy éve láttam)
A TFK körül kialakult helyzetet alapvetően Renton szavaival tudom a legjobban jellemezni. Hangsúlyozom: mindenféle politikai indíttatás vagy lázító célzat nélkül. Nekem a TFK (és ezt sok hallgató társam nevében ki merem jelenteni) egy érzelmi dolog. Nem háborúskodom, nem folytatok passzív rezisztenciát, ami megtörtént, azt már úgy sem lehet visszacsinálni. Én csupán az értékeimhez ragaszkodom, és ezt soha semmiféle döntés nem lesz képes tőlem, tőlünk, belőlünk elvenni. Mondom mindezt azért, mert úgy érzem ebben a kellemetlen, de mégis felemelő pillanatban egységesen tudtunk gondolkodni, közösen fellépni, mert mindenki hozzátette saját magából azt a bizonyos szükséges pluszt, ami miatt kellemesen emlékszem vissza a vasárnapi eseményekre.
"Éjfélkor valami véget ért"
Helyzetjelentés: 20 perc múlva éjfél.
Néhányunknak elege lett abból a személytelen hangulatból, melyet a Szóda ekkortájt kezdett árasztani magából. Elindultunk hát az iskolához. Pár perc múlva követtek minket a többiek is. A meghitt alkalomra mécsesek gyúltak az éjszakában, hogy aztán a haldokló iskola lépcsőjén emléket állítsanak az örökkévalóságnak. Sokan tettek hozzá valamit önmagukból az emlékezéshez: voltak, akik versekből idéztek, másoknak dalszövegek jutottak eszükbe, megint mások rövid beszédeket rögtönöztek a jelenlévőkhöz. Én a magam részéről – hangom nem lévén – egy mécsessel világítottam a falon névjegyüket lerakó főiskolások előtt. Hát így történt... éjfélkor valami véget ért.
Utószó helyett
Én 2000-ben voltam gólya Vajtán. Ott azt mondták a békáim, hogy négyféle ember létezik a világon: aki TFK-s, aki TFK-s volt, aki TFK-s lesz és a tiszteletbeli TFK-s. Ha az intézményre gondolok, a következőképpen tudnám átértelmezni az időbeli meghatározásokat:
TFK volt
Nincs
Talán lesz
A tiszteletbeli TFK szerep pedig úgy kerülhet előtérbe, hogy mindenki megőrzi magában az összegyűjtött emlékeit, ki-ki a fejében, a szívében. Higgyétek el! Ez a fajta TFK örökké létezni fog!!!
Dave
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
