Hurrá, infókaros lettem! Most már hivatalosan is beszélhetek betegségemről, ami nem más, mint a netfüggőség. Így van ez kartársaim, hiába is próbáljátok tagadni, bizonyára ti is észleltetek már valami hasonlót, még akkor is, ha közben folyamatosan bizonyítani akartátok a világnak: NEM VAGYOK KOCKAFEJŰ INFORMATIKUS! Na persze… Én is ezt gondoltam.
De kezdjük csak szépen Ádámtól és Évától. Szóval az úgy volt, hogy drága szüleim valamikor tavasszal kiötölték: ideje nagyobb lakásba költöznünk. A procedúrára augusztus közepén került sor, aki vett már részt aktívan költözködésben, az el tudja képzelni, milyen lehetett, aki még nem, annak üzenem: a sors balkeze egyszer majd rá is lesújt! A lényeg: naivan azt hittem, az Internet-szolgáltatás áthelyezésével lesz a legkevesebb gond, lévén ugyanaz a szolgáltató már ott is kiépítette hálózatát, ráadásul az előző lakos (aki történetesen a nagybátyám és famíliája) ugyanazt a csomagot használta, mint mi a régi helyen. Gyermekes ábrándjaimat erősítette az a tény is, hogy a tévés fazon már költözésünk napján ott termett, hogy átkössön két kábelt a pincében, márpedig a netet ugyanez a társaság osztja a népnek, csak külön neve van a szolgáltatásnak. (tudjátok, az a bizonyos vonós hangszer) Majd jelentkezünk! – mondta az arc. Teljesen hülye azért én sem vagyok, úgyhogy konstatáltam, ez bizony egy pár napba bele fog telni. Na mindegy, majdcsak kibírom valahogy. Első két nap még minden rendben volt, mivel a szétpakolás annyi munkát igényelt, hogy az evésen kívül másra jóformán nem is jutott idő. Hanem aztán szépen lassan jöttek az elvonási tünetek. A legelső: a számítógép indítása, és kedvenc operációs rendszerünk harcra kész állapotba helyezése után azonnali klikk az e-mailező progira, ezzel együttesen (mert multitászking rendszerről van szó ugye…) kedvenc fórumom megnyitása, majd miután természetesen az égvilágon semmisem jelenik meg, bamba arccal ülés a képernyő előtt, és hosszú idő, amíg leesik, hogy mi van. Ez egy visszatérő tünet, az egyedüli változó a koppanási idő, amely az előfordulásokkal fordítottan arányosan csökken. Méghogy az ember nem ösztönlény… Második (nagyon súlyos) tünet: Éppen egy nagy dobozt ürítettem ki, amelyen volt egy nagyjából akkora lyuk, mint a levelesládákon szokott lenni (a doboz meg kb. kétszer akkora volt). A hülye agyam persze beindul: eszembe jut, hogy már jó másfél hete nem tudom megnézni a mailjeimet, és lehet, hogy már annyira megtelt, hogy a szolgáltató vissza fog dobni valami fontos levelet. Mindeközben látomásom van: az előttem lévő doboz megtelik levelekkel, és emberek jelennek meg, akik megpróbálják beletuszkolni papírra vetetett mondanivalójukat a kis lyukon, majd többszöri sikertelen próbálkozás után egyszerre több helyre is elküldenek. Súlyos! Az egész netnélküliséget tetézi az, hogy egyéb kommunikációs lehetőségeim is a minimumra szűkültek, mivel a mobilomon nincs pénz (persze tegye fel a kezét, akinek még maradt a tavalyi ösztöndíjából vagy diákhiteléből, na ugye…), a vezetékes telefonra pedig még szintén várni kell.
Eljött az ideje, hogy színt valljak az érdeklődési körömről. Nagy vonalakban: sport, film és zene. Nálam az Internet tulajdonképpen erről a háromról szól. A sport, a film és a zene világában szeretek jól és főleg gyorsan informált lenni. Vegyük is végig, mit jelent világháló nélkül információt szerezni e területeken.
Sport: "Nincs net? Olvasd a napilapot!" – sietne segítségemre rögtön a tízmillió szövetségi kapitány. Na igen, csakhogy az újság még a régi helyre jár, ahhoz, hogy átírassuk viszont bejelentett lakással, érvényes személyivel stb. kell rendelkezni, tehát nem olyan egyszerű. Ahhoz meg elég messze költöztünk, hogy mindennap elmenjek érte. ("Anyu, lemegyek az újságér’, két-három óra múlva jövök…") Ezeréves híreket olvasni meg gyér. Gondoljatok bele, mi értelme van, hogy tudom, hogy a Real Madrid leigazolta Beckhamet, ha időközben Waltner Robi Ciprusra igazolt?
Filmek: Szeretek moziba járni, de csak akkor, ha haverokkal megyünk röhögni, vagy ha tényleg jó filmet adnak. Ez utóbbi esetben mindig előbb informálódni kell ugye. Szerencsére amit nálunk adnak, az általában tőlünk nyugatabbra már lement, így lehet építeni az ottani kritikákra. Aztán persze ott vannak még azok a filmek, melyeket itthon csak nagy későn vagy soha nem vetítenek, így aztán egyéb megoldáshoz kell folyamodni, ha látni akarom… (azok a csúnya kalózok)
Zene: A legkényesebb pont. Zenei érdeklődésem széleskörűnek mondható, és ami nagyon fontos, főleg a kevésbé kommersz muzsikák iránt vonzódom. Ezek tekintetében viszont a hazai rádióadók nemigen kényeztetnek el, hogy finoman fogalmazzak. Aki igazán új zenék, stílusok után kutat, az szinte csak a netre támaszkodhat. Ott viszont aztán minden van, mi szem-szájnak ingere, hetente jelennek meg jobbnál jobb albumok, kislemezek stb. Én meg csak buzgálkodom itt, már vagy három hete. Brr! Belegondolni is rossz.
Szóval az egész életemet felforgatta, hogy nyet net. Ráadásul a sors (meg főleg a szolgáltatónk) csúnya játékot is űz velem. Tegnapra ugyanis bejelentkeztek délután egy és öt óra között valamikorra, majd természetesen nem jöttek és nem is jelentkeztek. Hát így kell bánni a szerencsétlen előfizetővel?
Na, lassan befejezem a(z) (s)írást. Bízom benne, hogy a hét szűk esztendő után most már jobb idők is jönnek hamarosan. Akik együtt éreznek velem, azoknak köszi, akik meg csak röhögnek a markukban, azoknak üzenem: jön még kutyára dér.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
De kezdjük csak szépen Ádámtól és Évától. Szóval az úgy volt, hogy drága szüleim valamikor tavasszal kiötölték: ideje nagyobb lakásba költöznünk. A procedúrára augusztus közepén került sor, aki vett már részt aktívan költözködésben, az el tudja képzelni, milyen lehetett, aki még nem, annak üzenem: a sors balkeze egyszer majd rá is lesújt! A lényeg: naivan azt hittem, az Internet-szolgáltatás áthelyezésével lesz a legkevesebb gond, lévén ugyanaz a szolgáltató már ott is kiépítette hálózatát, ráadásul az előző lakos (aki történetesen a nagybátyám és famíliája) ugyanazt a csomagot használta, mint mi a régi helyen. Gyermekes ábrándjaimat erősítette az a tény is, hogy a tévés fazon már költözésünk napján ott termett, hogy átkössön két kábelt a pincében, márpedig a netet ugyanez a társaság osztja a népnek, csak külön neve van a szolgáltatásnak. (tudjátok, az a bizonyos vonós hangszer) Majd jelentkezünk! – mondta az arc. Teljesen hülye azért én sem vagyok, úgyhogy konstatáltam, ez bizony egy pár napba bele fog telni. Na mindegy, majdcsak kibírom valahogy. Első két nap még minden rendben volt, mivel a szétpakolás annyi munkát igényelt, hogy az evésen kívül másra jóformán nem is jutott idő. Hanem aztán szépen lassan jöttek az elvonási tünetek. A legelső: a számítógép indítása, és kedvenc operációs rendszerünk harcra kész állapotba helyezése után azonnali klikk az e-mailező progira, ezzel együttesen (mert multitászking rendszerről van szó ugye…) kedvenc fórumom megnyitása, majd miután természetesen az égvilágon semmisem jelenik meg, bamba arccal ülés a képernyő előtt, és hosszú idő, amíg leesik, hogy mi van. Ez egy visszatérő tünet, az egyedüli változó a koppanási idő, amely az előfordulásokkal fordítottan arányosan csökken. Méghogy az ember nem ösztönlény… Második (nagyon súlyos) tünet: Éppen egy nagy dobozt ürítettem ki, amelyen volt egy nagyjából akkora lyuk, mint a levelesládákon szokott lenni (a doboz meg kb. kétszer akkora volt). A hülye agyam persze beindul: eszembe jut, hogy már jó másfél hete nem tudom megnézni a mailjeimet, és lehet, hogy már annyira megtelt, hogy a szolgáltató vissza fog dobni valami fontos levelet. Mindeközben látomásom van: az előttem lévő doboz megtelik levelekkel, és emberek jelennek meg, akik megpróbálják beletuszkolni papírra vetetett mondanivalójukat a kis lyukon, majd többszöri sikertelen próbálkozás után egyszerre több helyre is elküldenek. Súlyos! Az egész netnélküliséget tetézi az, hogy egyéb kommunikációs lehetőségeim is a minimumra szűkültek, mivel a mobilomon nincs pénz (persze tegye fel a kezét, akinek még maradt a tavalyi ösztöndíjából vagy diákhiteléből, na ugye…), a vezetékes telefonra pedig még szintén várni kell.
Eljött az ideje, hogy színt valljak az érdeklődési körömről. Nagy vonalakban: sport, film és zene. Nálam az Internet tulajdonképpen erről a háromról szól. A sport, a film és a zene világában szeretek jól és főleg gyorsan informált lenni. Vegyük is végig, mit jelent világháló nélkül információt szerezni e területeken.
Sport: "Nincs net? Olvasd a napilapot!" – sietne segítségemre rögtön a tízmillió szövetségi kapitány. Na igen, csakhogy az újság még a régi helyre jár, ahhoz, hogy átírassuk viszont bejelentett lakással, érvényes személyivel stb. kell rendelkezni, tehát nem olyan egyszerű. Ahhoz meg elég messze költöztünk, hogy mindennap elmenjek érte. ("Anyu, lemegyek az újságér’, két-három óra múlva jövök…") Ezeréves híreket olvasni meg gyér. Gondoljatok bele, mi értelme van, hogy tudom, hogy a Real Madrid leigazolta Beckhamet, ha időközben Waltner Robi Ciprusra igazolt?
Filmek: Szeretek moziba járni, de csak akkor, ha haverokkal megyünk röhögni, vagy ha tényleg jó filmet adnak. Ez utóbbi esetben mindig előbb informálódni kell ugye. Szerencsére amit nálunk adnak, az általában tőlünk nyugatabbra már lement, így lehet építeni az ottani kritikákra. Aztán persze ott vannak még azok a filmek, melyeket itthon csak nagy későn vagy soha nem vetítenek, így aztán egyéb megoldáshoz kell folyamodni, ha látni akarom… (azok a csúnya kalózok)
Zene: A legkényesebb pont. Zenei érdeklődésem széleskörűnek mondható, és ami nagyon fontos, főleg a kevésbé kommersz muzsikák iránt vonzódom. Ezek tekintetében viszont a hazai rádióadók nemigen kényeztetnek el, hogy finoman fogalmazzak. Aki igazán új zenék, stílusok után kutat, az szinte csak a netre támaszkodhat. Ott viszont aztán minden van, mi szem-szájnak ingere, hetente jelennek meg jobbnál jobb albumok, kislemezek stb. Én meg csak buzgálkodom itt, már vagy három hete. Brr! Belegondolni is rossz.
Szóval az egész életemet felforgatta, hogy nyet net. Ráadásul a sors (meg főleg a szolgáltatónk) csúnya játékot is űz velem. Tegnapra ugyanis bejelentkeztek délután egy és öt óra között valamikorra, majd természetesen nem jöttek és nem is jelentkeztek. Hát így kell bánni a szerencsétlen előfizetővel?
Na, lassan befejezem a(z) (s)írást. Bízom benne, hogy a hét szűk esztendő után most már jobb idők is jönnek hamarosan. Akik együtt éreznek velem, azoknak köszi, akik meg csak röhögnek a markukban, azoknak üzenem: jön még kutyára dér.
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
