Mennyibe´ van az ember?

Az emberiség azon (kisebb) felét, amelyhez be van vezetve az áram, és előfizetett az Internetre, elkapta a megmutatkozási vágy. Blogot ír, vagy profilt készít mindenféle "közösségi szájtokon". Ez utóbbi még egyszerűbb, alig kell hozzá írni tudni, csupán az adatlapot kell kitölteni. Aztán lehet felpakolni a rossz minőségű amatőr képeket, videókat, kiélhetjük rejtett exhibicionizmusunkat. És ami a legfőbb, lehet elkezdeni a bejelölést. És az ember hirtelen rájön, hogy nincs (annyira) egyedül: hiszen mennyi ismerőse van, mily remek rábukkani általános iskolai padtársunkra, óvodai homokozó-partnerünkre. Olyan szintre jutott már el a dolog, hogy sokan úgy érzik, mintha kötelező volna mindenkit bejelölni ismerősnek, akivel két szót váltottak életükben (a társkeresőkről, az ismerősgyűjtő idiótákról és azokról a különösen ellenszenves és sok szabadidővel rendelkező egyénekről, akik mindenféle fiktív/elhunyt személyeknek csinálnak profilt, most ne is beszéljünk). És az egész úgy tűnik föl, mintha csinálnánk valamit, pedig tulajdonképpen pótcselekvés az egész. Egyáltalán nem lesz tőle több igazi ismerősünk. Azokkal, akikkel évek óta kapcsolatban vagyunk, kapcsolatban maradunk az iwiw vagy a myspace nélkül is (persze bizonyos körökben gizdább dolog myspace-kommenteken megbeszélni a napi dolgokat, mint telefonon, vagy msn-en). Akikkel pedig ismeretségünk kimerült annyiban, hogy köszöntünk nekik, vagy egyszer valahol hajnal négykor ittunk velük egy sört, azokkal nem lesz közelibb viszonyunk, nem fogunk velük többet vagy semennyit sem kommunikálni, még az adott "közösségi oldal" berkein belül sem, hiszen nincs is semmi szükségünk és időnk rá, hogy másképpen cselekedjünk. Azokhoz sem fog közelebb hozni semmi, akiktől már eltávolodtunk, hiszen megvolt annak az oka, miértje. És ha iwiw vagy myspace nélkül nem éreztünk késztetést, hogy ezen változtassunk, akkor emiatt sem akarunk majd.

No de akkor miért olyan népszerű mégis az összes ilyen szolgáltatás, azon kívül, hogy ingyenes, és remekül el lehet vele cseszni az időt? A kapcsolati tőke lesz a kulcsszó. Ez azt jelenti, hogy jópofizok azokkal, akikről úgy gondolom, hogy még jól jöhetnek a karrierem szempontjából. Ősi dolog ez, és tulajdonképpen, amíg nem elvtelen benyalásról van szó, teljesen normális. Miért is nehezítené az ember a dolgát, amikor könnyítheti is? Ám – ha nem tiszta a helyzet – kétélű fegyver válhat belőle. Például az iwiw esetében is. Az "ismerős", a "barát" szavak könnyen elveszítik eredeti jelentésüket. Az új jelentésben pedig az eredeti elé egy "érdek"-előtagot biggyeszthetünk.

Az emberek profilokat csinálnak vállalkozásuknak, s azzal nyaggatnak – a ravaszabbja üzenetben keres meg –, mintha fel akarnák venni velem a kontaktust, aztán általában kiderül, csak el akarnak nekem adni valamit.

Természetesen nem az iwiw vagy a myspace hibája mindez, hanem a koré, amelyikben élünk. Az emberekre vélt vagy valós anyagi nyomás nehezedik. (Igen, lehet vélt is: "a haveromnak már saját autója van, meg a telefont is le kéne már cserélni, meg a gatyám se divatos, satöbbi, satöbbi".) Sőt, ami még szomorúbb, ez a nyomás sokszor a már meglévő kapcsolatokat is érdekkapcsolattá változtatja. A dolog szimptómái hasonlók, legalábbis személyes tapasztalataim ezt mutatják: megkeres egy ismerős és ajánl egy állást, vagy egy lehetőséget, amivel rengeteg pénzt tudok keresni könnyen. Aztán előbb-utóbb kiderül, hogy valami kulimunkáról van szó. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az ismerősünk azért akar minket beszervezni, mert százalékot kap minden ember után, vagy valamiféle juttatást, vagy valami mást, lényeg, hogy megéri neki, anyagilag. És a legtöbbször az emberek úgy gondolják, megér ez nekik ennyit. Úgyis mindenki ezt csinálja. Tulajdonképpen még jót is teszek a másikkal, hiszen az is tud pénzt szerezni, meg én is. Mindenki jól jár. És így, önáltatva, szép lassan tulajdonképpen eladják a barátaikat és persze magukat. Pedig régi a közhely, de igaz: az üzletben nincs barátság. Aztán lehet, hogy mire rájönnek a mizura, késő lesz. Az őszinte, érdek nélküli barátságokat, ismerősi, rokonszenven alapuló kapcsolatokat így aztán el is veszítik. És ez a végén nagyon keserű ízt hagy a szájban. Mindenkiében.

Ilyenkor eszembe jutnak egyik kedvenc filmrendezőm, Luis Buñuel dühös szavai, amelyekkel sokszor kikelt a civilizáció ellen, amit az emberiség legnagyobb ártalmának tartott. Bizonyosan van benne valami. De aztán fülembe cseng egyik tanárom gyakori beszólása, miszerint "ilyen a szelavi". És tényleg, ilyen. Nem érdemes keseregni rajta, inkább résen kell lenni, nehogy megvegyenek, vagy eladjanak. Akár a legjobb szándékkal is.

Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu