Bekötött szemmel, dühösen (Drótnagymamák)

A dühös nők Delilához hasonlítanak, aki addig kérlelte a legerősebb férfit, amíg az lehetővé nem tette számára, hogy tönkretegye. A delilákból manapság egyre több van, és ezzel párhuzamosan nő a "gyenge" és "vak" férfiak száma is. A delilásodásnak Magyarországon kulturális és társadalmi okai vannak, de ez sokak hiedelmével ellentétben nem feltétlenül a nyugati hatás következménye – vagy nem kizárólag. Egy idősebb pszichológus azt mondta nekem valamikor, elképesztő, hogy a fiatal nőkben micsoda szenvedély lobban, ha a férfiakról van szó – de ez korántsem függ össze a szerelemmel. Számos fiatal nő érez nagy késztetést arra, hogy valahogy felülkerekedjen a férfiakon, beleértve az apját, a bátyját és a párkapcsolatát. Persze nem csak úgy szórakozásból, hanem mert komolyan haragszanak rájuk. "Haragudnak – mondta – mert azt érzik, hogy nem tudnak mit kezdeni velük. Nem mintha ők tudnák, mit kezdjenek a férfiakkal. A mai lányok többségét klausztrofóbiás érzések fogják el, ha a házasságra gondolnak, vagy legalábbis nincsenek illúzióik. A huszonévesekből öreges kiábrándultság érződik, és megdöbbentően bizalmatlanok."

Szerinte talán ebben az a legérdekesebb, hogy a nemek közötti versengés olyan általánossá vált, hogy már szinte normaértékű, és fel sem tűnik. Főként, mert a mai huszonévesek nem emlékezhetnek arra, miért is kell haragudniuk, csak úgy megörökölték a szüleiktől, és viszik tovább a véres kardot. Sokan voltak kiábrándító, kínkeserves házasságok szemtanúi gyerekkorukban, és a gyerekkori tanúskodás általában egy életre kihat, mert amit gyerekkorunkban megtapasztalunk, annak alapján mintázzuk meg a világ rendjét. Nem csoda, hogy lelkük mélyén a nők és férfiak ma – párkapcsolatba kerülve – tulajdonképpen védekező állásponton vannak, és számos fiatal tart fenn (titkos) menekülési útvonalakat. Ha szóba kerül az elköteleződés, sok fiatal olyasmit él meg, mintha bekötött szemmel vonszolnák egy ismeretlen hely felé, és út közben kétségbeesetten próbálja megjegyezni a zajokat és kanyarokat, amelyek alapján vészhelyzet esetén majd mégis visszatalál.

Idősebb tanácsadóm szerint a fiatalok megfoghatatlan szorongásának oka nem a Coca-cola kultusz, hanem a drótnagymamák.

Egy nemzedék a drótkefén

Biztosan sokan ismerik a kísérletet, amiben kismajmokat szakítottak el az anyjuktól. Ezeket a majmokat aztán úgynevezett "drótanyák" vagy "szőranyák" segítségével táplálták, mivel a szopható tej (tápszer) egy drótkefére volt felszerelve, de beállítottak mellé egy szőrös valamit is. Bravúros kutatók megfigyelték, hogy a kismajom igen zavartan és depressziósan viselkedik, a drótkeféről szopik, de a legtöbb idejét a szőrös drótkefén tölti, mert abba mégis lehet kapaszkodni… Ezek a majmok felnőtt korukban se voltak valami összeszedettek – nehezen illeszkedtek be, normálisan táplált társaik kiközösítették őket, nem tudtak mit kezdeni magukkal… és később az utódaikkal se nagyon. A majmok egymástól tanulják a szülői viselkedés művészetét, s emellett természetesen korai élményeikre is támaszkodnak. A drótanyán felnőtt majmok vagy nehezen fogadtak el partnert, vagy nehezen fogadták el az utódaikat, vagy képtelenek voltak rájönni, mit kell csinálni egy kismajommal – vagy mindez együtt.

Évtizedekkel ezelőtt magyar pszichológusok kísérleteket végeztek anyákon, mert feltűnt nekik, hogy megugrott a csecsemőket érő balesetek száma. Például gyermekorvosi rendelőben arra kérték őket, hogy adják oda a személyi igazolványukat, és figyelték, ott hagyják-e közben a csecsemőt a vizsgálóasztalon. Megdöbbenésükre a szülők nagy százaléka bizony elindult az igazolványért, anélkül, hogy biztonságba helyezte volna az izgő-mozgó babát, aki így simán lefordulhatott a vizsgálóasztalról. Nem, ezek az anyák nem tudták, mit kell csinálni, mert a gyermekgondozás sajnos nem csak ösztön kérdése. De miért nem tudták megtanulni?

Amikor a népjólét betört az országba, kivették a fakanalat a nők kezéből, és elküldték őket egyenrangúan dolgozni, egyenrangúan zászlót hordozva egyenrangúan lelkesítő dalokat egyenrangúan énekelni, egyenrangú pártállamot építeni, miközben gyermekük a hetes óvodában visított utánuk. Az ő gyerekeik – a mi szüleink. Feltalálták, hogy a csecsemőket kórházakban kell világra hozni, ott születés után az anyától azon nyomban szeparálni, tápszerrel próbára tenni még nem létező bélflóráját, miközben anyját központilag tanítják szoptatni műanyag babákon, mindenkit egységesen és egyenrangúan, egy tudományos elvnek megfelelően. Ha ezek után a gyermek nem volt hajlandó tudományos alapon szopni, akkor megszívta. Aztán az anya megkísérelhette az elveknek megfelelően felnevelni, már úgy értve munka után, bölcsődéből hazafelé.

Hogy a mai fiatalok jelentős százaléka küzd szerepzavarral a nemi kérdések terén, drótnagymamáink életére gondolva nem megdöbbentő. Nem az a válások száma, a bizalmatlanság, a csecsemőket érő balesetek, vagy hogy egyre kevesebben vállalnak gyereket. Ki ne érezne hihetetlenül megerőltetőnek és fullasztónak egy olyan helyzetet, aminek a kezelésére nem kapott útmutatást? Csak apja és anyja kudarcát élte meg, akik drótanyákon felnevelkedve felnőtt korukban aztán megpróbáltak családot létrehozni, noha többségük eredendően nem lehetett tisztában sem az intimitás, sem a bizalom fogalmával. S ha erre gondolunk – félretéve szüleink válását, veszekedéseit, kudarcait – azt hiszem, elmondhatjuk, bár sokan nem tudták átadni nekünk, ami nekik sem volt, de tulajdonképpen mind megpróbálták, s ezért le a kalappal előttük.

Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu