Véget ért egy újabb évfolyam, a negyedik a magazin történelmében. Nem tisztem epilógust írni, tény azonban, hogy a májusi megjelenéssel az én életemben is lezárul egy korszak. Négy éven át megadatott számomra a lehetőség, hogy e hasábokon megoszthassam a gondolatimat az Informatikai Kar érdeklődő hallgatóival. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik ezt lehetővé tették: a főszerkesztőknek, akik majdnem megtanítottak a lapzárta betartására, a kollegáknak, akik jó és hasznos tanácsokkal láttak el, a barátoknak, akik bátorítottak és néha lelohasztottak, és természetesen mindazoknak, akik valaha akár csak egy sort is olvastak az irományaimból. Jó szívvel gondolok majd vissza erre az időszakra, és egy dolog miatt különösen büszke vagyok e rovatra: a Celluloid mindig is teret kívánt adni olyan alkotásoknak, melyeket nem feltétlenül ragyog be a hollywoodi rivaldafény, ám művészi értékükben minimum elérik és sokszor meg is haladják az ott állított kívánalmakat. Hogy ez a szemlélet – bármilyen formában és médiumon – megmarad-e a későbbiekben, az a jövő zenéje, én mindenesetre még egyszer, utoljára igazodni fogok a trendhez, és egy igazán nagyszerű bosnyák filmet ajánlok nektek.
A Szerelmem, Szarajevó főhősei egy anya, Esma (Mirjana Karanovic) és serdülő lánya, Sara (Luna Mijovic). A csonka család a város Grbavica nevű kerületében él egy kis lakásban. A lány az iskola által szervezett kirándulásra készül. Az anya mindenképpen szeretné, hogy Sara ott lehessen, de a 200 eurós költséget elő kell teremtenie valahogyan, ezért dupla műszakot vállal: napközben varrodában dolgozik, éjszaka pedig egy bárban felszolgál. Emellett hivatalosan jár egy nőknek szervezett központi terápiára is, ám itt múltjáról, problémájáról sosem beszél, inkább csak a kevés segélyért megy be. A lány megtudja, hogy azoknak, akiknek hősi halált halt valamely rokonuk a háborúban kevesebbet kell fizetniük az utazásért. Mindehhez csak a hivatalos papírokat kell bemutatni. Sara, aki (bár nem ismerte) mindig is büszke volt apjára, közli is a jó hírt anyjával. Esma viszont csak azt hajtogatja, hogy meg lesz a 200 euró, és tovább gürcöl. Közben jó kapcsolatba kerül az egyik bárban dolgozó kidobóval, Peldával (Leon Lucev), bár nem engedi őt igazán közel magához. A kamaszodó lánynak nem tetszik, hogy az anyja találkozgat a férfival, sem az hogy hallgat a múltjáról, ezért viszonyuk elmérgesedik. Esma lassan rádöbben, hogy nem tudja örökké titokban tartani az igazságot.
Ahogy nézi az ember a filmet sok minden ismerősnek, közelinek tűnhet neki. Van egy város, mely túlélt egy nagyon nehéz időszakot, majd rázuhantak a nyugati fogyasztói kultúra vívmányai. Romos épületek, ódon panelek között modern bevásárló központ, szocreál iskolában márkás cuccokban feszítő fiatalok. Kiskirályok, akik az átmeneti időszakban kiépítették "egzisztenciájukat" és kisemberek, akik alkalmazkodnak a kialakult helyzethez. Valamilyen szinten ezt minden kelet-európai ország megtapasztalta, mi is. Az viszont már nekünk is sokkoló lehet, hogy a közeli háború (még egy évtized sem telt el azóta) milyen szinten rányomja a bélyegét az ottani mindennapokra. Megdöbbentő és bizarr egyben, amikor két ismerkedni próbáló ember három-négy mondatot követően az azonosításokban talál közös témát. Azaz: a város körüli tömegsírok szinte havi feltárására járó, a holtak között szeretteiket kereső emberek ebben a borzasztó helyzetben találnak kapcsolódási pontot. A gyerekek pedig azzal hencegnek, hogy melyikük rokona halt mártírhalált a háborúban. E világban lelünk szerethető karakterekre a két remek főszereplőnek köszönhetően. A film nem a cselekmény változatosságára épít, hanem arra, hogy minél jobban megismerjük ezeket az átlag embereket, és átéljük a helyzetüket, hogy aztán a végén teljesen ránk nehezedjen a súly ami a lelküket nyomja. A záró képsorok után pedig csodálattal adózzunk nekik azért, hogy megmutatták, hogyan kell szembenézni a múlttal, túlélni és reménykedni. Nekem átjött az üzenet, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokaknak át fog.
Még egyszer utoljára szeretnék mindenkinek sok végtagtörést kívánni a vizsgaidőszaknak nevezett mesterséges valóság túléléséhez. Egyben jelezném: egy-egy értékes filmre – mint ez – mindig kell, hogy jusson idő. Még akár arra is emlékeztethet, hogy a vizsga nem a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
A Szerelmem, Szarajevó főhősei egy anya, Esma (Mirjana Karanovic) és serdülő lánya, Sara (Luna Mijovic). A csonka család a város Grbavica nevű kerületében él egy kis lakásban. A lány az iskola által szervezett kirándulásra készül. Az anya mindenképpen szeretné, hogy Sara ott lehessen, de a 200 eurós költséget elő kell teremtenie valahogyan, ezért dupla műszakot vállal: napközben varrodában dolgozik, éjszaka pedig egy bárban felszolgál. Emellett hivatalosan jár egy nőknek szervezett központi terápiára is, ám itt múltjáról, problémájáról sosem beszél, inkább csak a kevés segélyért megy be. A lány megtudja, hogy azoknak, akiknek hősi halált halt valamely rokonuk a háborúban kevesebbet kell fizetniük az utazásért. Mindehhez csak a hivatalos papírokat kell bemutatni. Sara, aki (bár nem ismerte) mindig is büszke volt apjára, közli is a jó hírt anyjával. Esma viszont csak azt hajtogatja, hogy meg lesz a 200 euró, és tovább gürcöl. Közben jó kapcsolatba kerül az egyik bárban dolgozó kidobóval, Peldával (Leon Lucev), bár nem engedi őt igazán közel magához. A kamaszodó lánynak nem tetszik, hogy az anyja találkozgat a férfival, sem az hogy hallgat a múltjáról, ezért viszonyuk elmérgesedik. Esma lassan rádöbben, hogy nem tudja örökké titokban tartani az igazságot.
Ahogy nézi az ember a filmet sok minden ismerősnek, közelinek tűnhet neki. Van egy város, mely túlélt egy nagyon nehéz időszakot, majd rázuhantak a nyugati fogyasztói kultúra vívmányai. Romos épületek, ódon panelek között modern bevásárló központ, szocreál iskolában márkás cuccokban feszítő fiatalok. Kiskirályok, akik az átmeneti időszakban kiépítették "egzisztenciájukat" és kisemberek, akik alkalmazkodnak a kialakult helyzethez. Valamilyen szinten ezt minden kelet-európai ország megtapasztalta, mi is. Az viszont már nekünk is sokkoló lehet, hogy a közeli háború (még egy évtized sem telt el azóta) milyen szinten rányomja a bélyegét az ottani mindennapokra. Megdöbbentő és bizarr egyben, amikor két ismerkedni próbáló ember három-négy mondatot követően az azonosításokban talál közös témát. Azaz: a város körüli tömegsírok szinte havi feltárására járó, a holtak között szeretteiket kereső emberek ebben a borzasztó helyzetben találnak kapcsolódási pontot. A gyerekek pedig azzal hencegnek, hogy melyikük rokona halt mártírhalált a háborúban. E világban lelünk szerethető karakterekre a két remek főszereplőnek köszönhetően. A film nem a cselekmény változatosságára épít, hanem arra, hogy minél jobban megismerjük ezeket az átlag embereket, és átéljük a helyzetüket, hogy aztán a végén teljesen ránk nehezedjen a súly ami a lelküket nyomja. A záró képsorok után pedig csodálattal adózzunk nekik azért, hogy megmutatták, hogyan kell szembenézni a múlttal, túlélni és reménykedni. Nekem átjött az üzenet, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokaknak át fog.
Még egyszer utoljára szeretnék mindenkinek sok végtagtörést kívánni a vizsgaidőszaknak nevezett mesterséges valóság túléléséhez. Egyben jelezném: egy-egy értékes filmre – mint ez – mindig kell, hogy jusson idő. Még akár arra is emlékeztethet, hogy a vizsga nem a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
