Volt már olyan érzésetek, mikor régen nem találkoztatok egy barátotokkal és nem tudtátok, hol is kezdjétek a mesélést? Ilyenkor szokott a szokásos "Hogy vagy?" kínos hallgatásokat eredményezni, és az ember megpróbál valami semlegesről beszélni. No, kicsit így éreztem magam, mikor hazajöttem az Erasmus ösztöndíjam letelte után. Egy egész életet végigéltem fél év alatt, nehéz ezt csak úgy két percben összefoglalni. Még képekkel is, bár az legalább valamennyit segít, mert irányítja a beszélgetést.
Azért megpróbálkozom a lehetetlennel, és legalább valamit mesélek róla. Kezdjük az elején, Münchenben voltam, a bajor fővárosban, ahol mindenből a világosat szeretik: világos sör, fehérkolbász, egyenes beszéd. Ami nekem konkrétan nagyon bejött. Még akkor is, ha az egyenes beszéd jelszava alatt az első hetemet irodából irodába vándorolva töltöttem, mert megmondták, mindennek rendben kell lenni, papírok tömkelegét kell kitöltenem, ha maradni akarok. Viszont amit nem értettem németül (volt ilyen), azt kézzel-lábbal elmutogattuk egymásnak, teljesen korrektül álltak hozzám a bürokraták.
Amikor ezen a héten túlestünk, jöhetett a lényeg: elsősorban persze a bulihegyek, másodsorban pedig a tanulás. Münchenben két fontos egyetem van, az egyik a TUM (Technische Universitaet München) ami körülbelül a Műegyetemnek felel meg, a másik meg az LMU (Ludwig Maximilians Universitaet München) ami pedig olyan, mint az ELTE. Mindkettőnek van viszont orvosi kara, az LMU-nak meg közgáz kara is, szóval igaziból ez a két egyetem lefedi a teljes spektrumot. Az Erasmus hallgatókat nagyon jól kezelik – van is belőlük jó sok. Van egy külön szervezet (MESA-nak hívják – München Erasmus Student Organization), amely a bejövő hallgatók pesztrálásával foglalkozik, méghozzá nagyon hatékonyan – bejártuk együtt Bajorországot, voltunk a fontos városokban, síelni, hegyet mászni, meg persze megnéztük Münchent nappal is (múzeumok, belváros...) meg éjjel is (kocsmák, kávézók, diszkók), ez utóbbit talán kicsit gyakrabban. Minden csütörtökön szerveztek Erasmus partit, ahol csak egymással lehetett bulizni, de adtak jó tippeket a helyiekkel való ismerkedéshez is. A kedvenc rendezvényemet a TUM szervezte: az Erasmusosok kéthetente találkoztak, és minden alkalommal más ország szülöttei készítettek a többieknek vacsorát (mi például szalámis, körözöttes szendvicseket, krumplissalátát és bort adtunk). Utána meg persze buli lehetőleg helyi zenére.
Szakmailag muszáj megemlíteni, hogy az LMU Németország egyik legjobb egyeteme, 2005-ben az egyetem egyik fizikaprofesszora, Theodor W. Haensch kapta a fizikai Nobel-díjat (a müncheni Max Planc Institut világhírű). Ennek megfelelően kutatóegyetemi státuszt élvez az egyetem – ez azt jelenti, hogy kap plusz pénzeket azért, hogy az oktatók tudjanak kicsit többet kutatni, a hallgatók meg jobb körülmények között hallgathassanak. Szóval az oktatói kar szuper, a hallgatók érdeklődőek (de tényleg azok!), viszont sokan vannak.
Ami még számomra nagyon fontos volt ebben a félévben az a város maga. Most nem (csak) a bulikról beszélek, hanem úgy általában arról, hogy néz ki az a hely, ahol lakom. Nos, Budapesthez szokott kultúréletemet tudtam folytatni, az opera mesés, nemzetközi sztárokkal, ahogy kell, a Pinakothekek (három van belőlük, egy régi, egy új és egy modern) roskadoznak a nagyszerű alkotásoktól, ráadásként a Lenbachhaus a Blaue Reiter gyűjteményével folyamatos extázisban tartott (a német expresszionisták amúgy is nagy kedvenceim, úgyhogy boldogságom határtalan volt). Nagyon sokat lehetett sétálni, mert bár a belváros tömve volt éjjel-nappal, hétközben-hétvégén de még esőben, hóban, fagyban is (ja, az nem is volt idén...) turistákkal, ha az ember öt percre eltávolodott a központi Marien Platztól, már egész élhetővé vált a város... Amikor pedig elegem lett a házakból, az angolkert (Englischer Garten) nyújtott gyönyörű séta-alkalmakra lehetőséget.
Azt hiszem, ebből a pár bekezdésből talán lejön, hogy miért jó Münchenbe menni Erasmussal... Hogy máshova jó-e, azt nem tudom, volt már, akitől rosszat hallottam az Erasmus-évéről, de a Münchenből hazajövők a koordinátorom szerint is csak fülig érő szájjal tudnak nyilatkozni a kinn töltött időről. Szóval menjetek Münchenbe!
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Azért megpróbálkozom a lehetetlennel, és legalább valamit mesélek róla. Kezdjük az elején, Münchenben voltam, a bajor fővárosban, ahol mindenből a világosat szeretik: világos sör, fehérkolbász, egyenes beszéd. Ami nekem konkrétan nagyon bejött. Még akkor is, ha az egyenes beszéd jelszava alatt az első hetemet irodából irodába vándorolva töltöttem, mert megmondták, mindennek rendben kell lenni, papírok tömkelegét kell kitöltenem, ha maradni akarok. Viszont amit nem értettem németül (volt ilyen), azt kézzel-lábbal elmutogattuk egymásnak, teljesen korrektül álltak hozzám a bürokraták.
Amikor ezen a héten túlestünk, jöhetett a lényeg: elsősorban persze a bulihegyek, másodsorban pedig a tanulás. Münchenben két fontos egyetem van, az egyik a TUM (Technische Universitaet München) ami körülbelül a Műegyetemnek felel meg, a másik meg az LMU (Ludwig Maximilians Universitaet München) ami pedig olyan, mint az ELTE. Mindkettőnek van viszont orvosi kara, az LMU-nak meg közgáz kara is, szóval igaziból ez a két egyetem lefedi a teljes spektrumot. Az Erasmus hallgatókat nagyon jól kezelik – van is belőlük jó sok. Van egy külön szervezet (MESA-nak hívják – München Erasmus Student Organization), amely a bejövő hallgatók pesztrálásával foglalkozik, méghozzá nagyon hatékonyan – bejártuk együtt Bajorországot, voltunk a fontos városokban, síelni, hegyet mászni, meg persze megnéztük Münchent nappal is (múzeumok, belváros...) meg éjjel is (kocsmák, kávézók, diszkók), ez utóbbit talán kicsit gyakrabban. Minden csütörtökön szerveztek Erasmus partit, ahol csak egymással lehetett bulizni, de adtak jó tippeket a helyiekkel való ismerkedéshez is. A kedvenc rendezvényemet a TUM szervezte: az Erasmusosok kéthetente találkoztak, és minden alkalommal más ország szülöttei készítettek a többieknek vacsorát (mi például szalámis, körözöttes szendvicseket, krumplissalátát és bort adtunk). Utána meg persze buli lehetőleg helyi zenére.
Szakmailag muszáj megemlíteni, hogy az LMU Németország egyik legjobb egyeteme, 2005-ben az egyetem egyik fizikaprofesszora, Theodor W. Haensch kapta a fizikai Nobel-díjat (a müncheni Max Planc Institut világhírű). Ennek megfelelően kutatóegyetemi státuszt élvez az egyetem – ez azt jelenti, hogy kap plusz pénzeket azért, hogy az oktatók tudjanak kicsit többet kutatni, a hallgatók meg jobb körülmények között hallgathassanak. Szóval az oktatói kar szuper, a hallgatók érdeklődőek (de tényleg azok!), viszont sokan vannak.
Ami még számomra nagyon fontos volt ebben a félévben az a város maga. Most nem (csak) a bulikról beszélek, hanem úgy általában arról, hogy néz ki az a hely, ahol lakom. Nos, Budapesthez szokott kultúréletemet tudtam folytatni, az opera mesés, nemzetközi sztárokkal, ahogy kell, a Pinakothekek (három van belőlük, egy régi, egy új és egy modern) roskadoznak a nagyszerű alkotásoktól, ráadásként a Lenbachhaus a Blaue Reiter gyűjteményével folyamatos extázisban tartott (a német expresszionisták amúgy is nagy kedvenceim, úgyhogy boldogságom határtalan volt). Nagyon sokat lehetett sétálni, mert bár a belváros tömve volt éjjel-nappal, hétközben-hétvégén de még esőben, hóban, fagyban is (ja, az nem is volt idén...) turistákkal, ha az ember öt percre eltávolodott a központi Marien Platztól, már egész élhetővé vált a város... Amikor pedig elegem lett a házakból, az angolkert (Englischer Garten) nyújtott gyönyörű séta-alkalmakra lehetőséget.
Azt hiszem, ebből a pár bekezdésből talán lejön, hogy miért jó Münchenbe menni Erasmussal... Hogy máshova jó-e, azt nem tudom, volt már, akitől rosszat hallottam az Erasmus-évéről, de a Münchenből hazajövők a koordinátorom szerint is csak fülig érő szájjal tudnak nyilatkozni a kinn töltött időről. Szóval menjetek Münchenbe!
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
